Mesternők: a szellemi munkát hagyták ott az építőiparért

–

Festékesvödrök, gyurmakígyók

Közismert, hogy emberpróbáló feladat megbízható szakembert találni Magyarországon. Akik itthon maradtak, azokat nehéz lekötni, és még ha sikerrel járunk sem biztos, hogy elvégzik a feladatot. A munka minőségéről, az időhatárok és a költségvetés tartásáról pedig jobb, ha nem is beszélünk. 

Az is köztudomású tény, hogy a kulturális területen dolgozók, különösen a nők élete sem könnyű. Ha gyerekük is van, netán még egyedül is nevelik őket, bizony igencsak nehezített pályán mozognak. Három beszélgetőtársam azonban nem hagyta magát, és új utakra lépett. Január elején Szél Felícia, azaz Cili, létrehozta a Mesternők nevű Facebook-csoportot (pontosabban egy keres-kínál, és egy másik, csak a szakembereket tömörítő csoportot), amelynek létszáma alig három hét után már a 900-hoz közelített, és amelyet márciusban A Nők az Építőiparban Egyesület megalapítása követett. Beszélgetésünk videochaten zajlott, amelyet időnként a háttérben őrzött gyerekek belógó gyurmakígyói, vicces beszólásai, valamint Eszter – aki munka mellől jelentkezett be – festékesvödrei és ecsetei színeztek. 

Talán már ennyiből is látszik, mi közös mindhármuk életében: a gyerekvállalás és/vagy a gyerekek közösségbe kerülése volt az a pont, amikor el kellett gondolkozniuk, hogyan alakítsák tovább az életüket. 

Előző életek

Ciliéknél elsősorban ő foglalkozott a gyerekekkel, mivel a férje folyamatosan dolgozott. Szellemi munkát azonban még home office-os vállalkozóként is nehezen tudott végezni. Szintén kommunikációs szakember férjével az elmúlt tíz évben több ingatlant (sajátot, majd ismerősökét) is felújítottak munka mellett, és belátták: az építőiparban jobban tudnak pénzt keresni. Így aztán a férje átképezte magát asztalosnak, Cili pedig kitanulta a villanyszerelést. Az írást nem felejtette el, de az most már imádott hobbiként van jelen az életében. 

Zsófi színháztörténetből doktorált, pénzügyi végzettsége is van, illetve egy civil szervezetként működő színház gazdasági vezetője immár tíz éve. Második gyereke születése és a független színházak finanszírozási nehézségei azonban világossá tették számára, hogy energiaátcsoportosításra lesz szüksége, így most tanulja a burkoló szakmát, tavasszal végez. Nem szeretne teljesen eltávolodni a színháztól, de a hangsúlyokat valószínűleg át kell majd helyeznie a gyes lejártakor.

Eszti a Képzőművészeti Egyetem festő szakán végzett. Dolgozott bölcsődében, reptéren, volt babahordozási tanácsadó és dúla is. Majd elvált, a Covid pedig megszüntette a munkalehetőségeit. Egy cipőboltban vállalt heti húszórás munkát, de nem érezte ebben jól magát, amellett családszervezési szempontból sem vált be a munkahely. Kétségbeejtő helyzetben találta magát.

Mivel korábban sokat poénkodtak vele, hogy biztosan szobafestő, rájött, hogy ez nem is feltétlenül csak vicc. Úgyhogy most szobafestőként dolgozik, de a művészetet sem hagyta abba, egy alkotócsoporttal kiállításai is vannak.

Itt a siker nem szubjektív

Noha Esztinél a festés adott volt, a szobafestésben számára külön öröm, amikor a hosszas előkészítés után végre rámegy a hengerrel a falra, és az is, amikor egy megfáradt helyiségből tiszta, fehér szoba lesz. Emellett nagy felületeken is szívesen dolgozik. 

Zsófi és Cili számára is fontos szempont volt, hogy – ellentétben a szellemi tevékenységgel – a szakember munkájának eredménye konkrét, egyértelmű, a siker nem szubjektív.

Zsófinak kifejezetten tetszik, hogy a burkolás véges dolog, és hosszú ideig tart a munka eredménye: a csempe, ha a végén úgy áll, ahogy állnia kell, igazán üdítő érzés. A szabadság szintén lényeges szempont volt mindannyiuknak, ahogy az is, hogy sokkal könnyebb most összeegyeztetni a munkát és a családot. 

Cili elmondta, bár a villanyszerelés nem kifejezetten alkotó tevékenység, de azt nagyon szereti benne, hogy sok agyalást, egyedi megoldásokat igényel, így tulajdonképpen rendkívül kreatív folyamat. „Azt is szeretem benne, hogy itt a fizika szabályai működnek, és ezeket nem lehet felülírni. A művészeti vagy alkotóvilágban minden sokkal szubjektívebb. Kifejezetten jólesik végre valami ennyire materiális világgal ezt ellensúlyozni.” A pályamódosítás okait illetően Cili a kiégést is megemlítette. A mostani munkáját annyiban hasonlónak érzi a régihez, hogy itt sincs két egyforma nap, és rengeteget lehet tanulni, ugyanakkor a végeredménye sokkal valóságosabb.

„Fantasztikus érzés végigvinni egy folyamatot, majd amikor a végén felkapcsoljuk a villanyt, minden úgy működik, ahogy kell. A kommunikációs szakmára ez kevésbé jellemző,

bár ott is állandó a pörgés: alig találunk ki és valósítunk meg valamit, már jön is a következő feladat. Ott nehéz megélni igazából a sikert, míg itt minden villanykapcsoláskor lehetséges – mondta nevetve, majd hozzátette: –Nekem ez az optimális feladat, mert közben jókat tudok agyalni, zenét hallgatok és rengeteget táncolok munka közben. Folyton jár a kezem-lábam. Nekem ADHD-sként ez kifejezetten jó, minden részemet tudom mozgósítani. Erre az állandóan bennem lévő nyugtalanságra az írás és a villanyszerelés tökéletes kombináció.” 

Nem nőknek való vidék?

A burkolóképzésen, amire Zsófi jár, 15-ből csupán ketten nők. A társaság változatos: van első szakmáját szerző 20 éves, és olyan is, aki 30 éve kivitelező, csak szüksége lett a papírra. Számára az iskola pozitív élmény, a fiúk kedvesek, és nincsenek szexista poénkodások. Mivel még nem dolgozik burkolóként, a rögvalóságot egyelőre nem ismeri, jelenleg épp gyakorlati helyet keres, ideálisan egy nő mellett, hogy a speciális fogásokat is eltanulja. Az ő keze ugyanis (mint sok nőnek) kicsi, ezért most pont egy olyan flexet keres, amit egy kézzel is be tud kapcsolni, mert az ajánlott modellnél egyszerűen nem ér el odáig az ujja. De

a megfelelő méretű szerszám azért is fontos, hogy ne kapjon az ember három nap használat után ideggyulladást a súly miatt. Vannak ugyan kifejezetten nőkre fejlesztett szerszámok, ám azok jobbára csak hobbiszerszámok, amik nem bírják el azt a fokú terhelést, amire náluk szükség van.

Munkavédelmi cipőből is csak pár olyan típus létezik, amiből van harmincnyolcas. Ezek a nehézségek férfiak esetében legtöbbször fel sem merülnek. A női mesterekben valódi piac rejlik; ráadásul egyre többen lesznek, így érdemes lenne rájuk is gondolni. 

Cili úgy véli, hogy a nőkben megvan a munkához szükséges öngondoskodás is. Mivel a nők megtanulták, hogy nekik mindig jól kell lenniük, nem lehetnek betegek, sokkal inkább odafigyelnek arra, hogy megfelelő körülmények között végezzék a munkájukat, megfelelő biztonsági eszközökkel. Egy nő addig megy, amíg meg nem találja a legjobb szerszámokat, és bizonyos fajta munkára nemet fog mondani, hogy ne menjen benne tönkre. Eszti szerint egy női szobafestő a megbízhatóság, az igényesség terén is más. Ő például mindig alaposan kitakarít munka után, és ha valami, például egy gyerekbetegség közbejön, azt is minden esetben jelzi. Azt is gondolja, hogy egy női szakember jobban bele tudja képzelni magát a megrendelő helyébe, meghallgatja, hiszen ő fogja a mester munkájának az eredményét évtizedekig nézni, ő fog vele élni. Az efféle ráhangolódásban a nőknek nagyobb rutinjuk van szerinte. Azt mondja, ha valaki élt már együtt félig elrontott, bosszantó megoldásokkal, az tudja, hogy mennyire fontos a mentális egészség szempontjából is, hogy minden a lehető legjobban működjön. Hozzáteszi:

az iskolában úgy tanulták, hogy „fél lábbal a börtönben, fél lábbal a sírban” állnak, vagyis nagyon oda kell figyelni mindenre. Őt csak az érdekli, hogy amit kiad a kezéből, az jól működjön, biztonságos legyen, és ez hosszú távon így is maradjon.

Cili számára egyébként a képzés sok más szempontból is megdöbbentő mentális élmény volt. Rögtön mély vízbe dobták őket, stabil ismeretek kellettek fizikából, amit ő utoljára harminc éve tanult, úgyhogy kemény volt visszaülni az iskolapadba. Annak ellenére, hogy már volt gyakorlata, az első egy-két hónapban gyakran fogta el a teljes kétségbeesés. De, mint mondja, fantasztikus iskolatársai voltak, és lenyűgöző tanárai, akik elképesztő alapossággal, szakmai alázattal, felkészültséggel képezték őket. A Mesternők ötletgazdájának azonban még lenyűgözőbb volt a fiúktól megtanulnia, hogy nincs hülye kérdés. Ők bátran feltették a legbanálisabb kérdéseket is, ez számára addig elképzelhetetlen volt. Abból sem volt gond, ha valaki hibázott, senki nem gondolta, hogy csak tökéletesnek szabad lenni. Cili az iskolát azzal az egészséges magabiztossággal hagyta el, hogy a tanulás soha nem ér véget. Szerinte aki nem így áll hozzá, abból valószínűleg nem is lesz igazán jó mester.

„Nő létedre”

A Mesternők kezdeményezést azért is indította el, mert azt tapasztalta, olykor kényelmetlen egy szem nőként csak férfiakkal dolgozni, ezért olyan társakat keresett, akik hasonló cipőben járnak, és akik azt is megértik, ha például az ember a ciklusa első napján nem szeretne a létrán állni egész nap, hanem valami mást csinál helyette. 

Korábban Eszti és Cili is az ismerősök közvetítésével jutott megbízásokhoz. Most azonban kiderült: sok nő kifejezetten nővel szeretne dolgozni vagy dolgoztatni, erre viszont eddig nem volt semmilyen fórum. A mesternők érzik a dolog súlyát, ezért is döntöttek úgy tizenketten, hogy összeállnak, és megalapítják a Nők az Építőiparban Egyesületet.

A női mesterek gyakran megkapják azt a kérdést is, hogyan tudják összeegyeztetni nőként ezt a szakmát meg a családi életet és a háztartást – ezt persze egy férfi szakmunkás esetében soha nem firtatják.

Ám szerintük ez az életforma alkalmasabb e területek összeegyeztetésére, mint a fix munkaidős állás, hiszen van benne egyfajta rugalmasság, ha megtanulják ideálisan kihasználni az időt. Cili hozzáteszi, a „nő létedre” kérdést eddig csak nők tették fel neki, férfiak soha. „A férfiak soha nem kérdezték azt sem, hogy mit akar itt ez a kis szőke.” 

Büszke nők

Cili számára sokat jelentett, hogy a villanyszerelő-képzést záró vizsga után emelt fővel jöhetett ki. Életében először nem azt érezte, hogy nagy szerencséje volt vagy megsajnálták, hanem az volt benne, hogy ő ezért ténylegesen megdolgozott. Azóta is szívesen tanul. „Ez nekem egy szenvedély, most már mindenhova úgy megyek, hogy nálam van a fáziscerkám” – mondja. De azt is meg kellett tanulnia, hogy nem a diploma teszi az embert. Úgy nőtt fel ugyanis, hogy egyetemet végzett értelmiségiként kell élni, a villanyszerelő szakma ehhez képest visszalépésnek tűnt sokak szemében. Fontosnak találja azonban a példamutatást, hogy a gyerekei lássák, rajtunk múlik, milyen foglalkozást választunk, és nem kell hagyni, hogy mások jelöljék ki az utat számunkra. 

Útravaló

A mesternők azt javasolják: ha valakit valami érdekel, akkor járjon utána, kérdezzen, próbálja ki a gyakorlatban, kapcsolatteremtésnél pedig ne féljen a visszautasítástól. Úgy tapasztalták, ha valaki alázattal és szorgalommal szeretne tanulni egy mestertől, előbb-utóbb megtalálja a lehetőséget. Cili hozzáteszi: „A tanulás, az alkalmazkodás, az új utak megtalálása a fontos, nem a bebetonozottnak hitt tradíciók.” 

Kiemelt kép: Gordon Eszter

Kis Zsuzsa