Nem volt választás kérdése

Nálunk a családban egyértelmű volt, hogy érettségi után „tovább kell tanulni”, fel sem merült az ellenkezője. Ezt várták el a szüleim, és nekem sem volt ellenvetésem, hiszen tizenévesen fogalmam sem volt arról, mit szeretnék csinálni, a továbbtanulásnak köszönhetően pedig a döntést későbbre lehetett halasztani.

A gimnázium, ahová jártam, akkoriban az „elitgimnáziumok” egyike volt, ahol az számított kirívónak, ha valaki nem felvételizett sehová érettségi után – ilyen talán egy-kettő akadt a harmincöt fős osztályban. A négy év alatt gyakorlatilag végig a felvételire treníroztak minket. Még ha nem is volt mindenkinek hivatástudata, vagy legalábbis többé-kevésbé pontos elképzelése (ahogyan nekem sem) arról, mit szeretnénk csinálni később, az nem volt kérdés, hogy mindenképpen tovább kell tanulni.

Az osztályból néhányunkat nem vették fel elsőre az érettségi évében. Elkomolytalankodtuk, ellazsáltuk a felkészülést. Nem számított tragédiának, de egyértelmű volt, hogy akkor a következő évben újra kell próbálkozni. És mivel ez a nyolcvanas évek második felében történt, amikor még létezett a „kmk” (közveszélyes munkakerülés) fogalma, addig is dolgozni kellett valahol.

Én a nyarat még megúsztam, bár a gyakori igazoltatások miatt a személyimbe csúsztatott kis, kézzel írott cetlivel közlekedtem, amelyen szüleim aláírásukkal tanúsították, hogy „lányunkat az egyetemi felvételi ideje alatt mi tartjuk el” (nem viccelek, ezt kérték és ellenőrizték a rendőrök, a cetlit ma is őrzöm).

Szeptembertől aztán munkába kellett állni. Én szülői kapcsolatok révén egy akkori külkereskedelmi vállalathoz, az „Impexhez” kerültem bonyolítónak a nyelvtudásom miatt.

Ha addig kétségeim lettek volna, hogy tényleg szeretnék-e továbbtanulni, ott ezek elmúltak.

Az osztályon dolgozó négy idősebb kolléganő mellé hárman kerültünk be fiatalok (mind a következő évi felvételire várva). Vidám napokat töltöttünk együtt a blokkolóóra kicselezésével, az ebédidők végtelenre nyújtásával, a munka utáni vagy helyetti sörözésekkel.

Kedvesek voltak velünk, elnézőek, tudták, úgysem maradunk… Maga a munka viszont az unalmasabbnál is unalmasabbnak bizonyult: adminisztráltunk, papírokat töltögettünk ki több példányban, indigóval az akkori mechanikus írógépeken (az osztály egyetlen villanyírógépét csak kivételes esetben és kivételes személyek használhatták). Amennyire a nyelvtudásomra szükség volt a formanyomtatványok kitöltése során, azt egy papagáj is gyorsan elsajátította volna, csakúgy, mint a telefonba több nyelven elhadarható „Varga úr nincs bent” szöveget (Varga úr az egyik külkereskedő volt, a főnökünk).     

Legalább azt már biztosan tudtam, hogy „irodista” nem akarok lenni. Meglett a motivációm a továbbtanulásra, és a következő évben fel is vettek az egyetemre. Így lettem diplomás.

Jó sors, semmi más?

Igen, burokban nőttem fel, lehet ezt mondani. Szerencsém volt. Kivételezett voltam. Tegyük hozzá, mindez még a teljes egészében államilag finanszírozott felsőfokú oktatás idején történt, emlékeim szerint a viszonylag könnyen teljesíthető megszabott átlagért járó ösztöndíj elég volt zsebpénznek. Hogy mi lett volna, ha fizetősen tanulhatok csak tovább, nem tudom, mert nem voltunk gazdagok, és diákhitel sem létezett akkoriban. És mi lett volna, ha otthon szükség van a keresetemre minél hamarabb? Ha nem tudnak vagy nem akarnak addig is eltartani a szüleim? Ha nem ilyen családba születek?

Számos barátom és ismerősöm nem ilyenbe született. De még az úgynevezett „jó családi háttérrel” rendelkezők közt is sokan vannak, akiknek egyszerűen máshogy alakult, máshogy hozta az élet.

Mit „dobott a gép”?

Van, aki bár elvégezte a gimnáziumot, nem tanult tovább, mert nem volt elég nagy a nyomás otthon, nem volt igazán motivációja, nem voltak elég jók a jegyei, esetleg a sorozatos kudarcok elvették a kedvét. Van, akinél fel sem merült más, csak hogy azonnal, minél hamarabb pénzt kell keresni, munkába állni, szakmát tanulni az általános után. Van, aki családi körülmények vagy egyéb okok miatt már tizenévesen önállósodni kényszerült, és nem az volt a kérdés, hogy milyen szakra menjen, hanem az: hol lakjon és miből tartsa el magát.

Van olyan – egyébként abszolút értelmiségi beállítottságú ismerősöm –, aki a szakmunkásvizsga után még az érettségit sem tette le, autodidakta módon mégis képezte magát, és szellemi foglalkozást űz a mai napig. És olyan is van, aki véletlenül, „jobb híján” sodródott egy szakmába érettségi után, és néhány év alatt saját, sikeres vállalkozást épített belőle.

Az azóta bevezetett fizetős felsőoktatás továbbnehezíti a dolgot, hiszen diákhitel ide vagy oda, így sem elérhető mindenkinek, aki egyébként képességei alapján tökéletesen alkalmas lenne a továbbtanulásra.

És itt csak az én ismeretségi körömről beszélek, ami nyilván nem reprezentatív. Hol vannak még azok, akiknek esetleg esélyük sincs a szegénységből, nyomorból való kiemelkedésre, bármilyen képességekkel rendelkezzenek is? Akiknek élet-halál kérdése a szinte bármilyen munka, akár megalázóan alacsony fizetésért?

Minősíti-e bármelyikünket, hogy fizikai vagy szellemi munkát végez-e? Meggyőződésem, hogy nem ez a legfontosabb értékmérő. Ami inkább minősíthet, az a – választott vagy a körülmények által adott – úton való előrehaladásért tett erőfeszítés, a kitűzött célok eléréséhez szükséges munka, tudatosság, kitartás. A saját területen elért fejlődés. A kényszerpályákról való kitörésért pedig aranyérmet adnék mindenkinek, aki képes volt a predesztináltnak tűnő sorsán változtatni, aki hátszél nélkül, ellenszélben sem adta fel. 

 

Presztízskérdés

A KSH utoljára 2016-ban vizsgálta meg, hogy milyen magasra értékeli a magyar társadalom több mint százhetven különböző foglalkozást. Az első tizenöt helyen – sorrendben – az alábbiak szerepeltek:

Kórházigazgató, egyetemi rektor, sebész, gyermekorvos, egyetemi oktató, bankelnök, főügyész, bíró, körzeti orvos, gyárigazgató, építészmérnök, ügyvéd, rendőrfőkapitány, fogorvos, diplomata.

Nem meglepő, hogy az orvosi és a jogi terület az élen áll, az viszont enyhén szólva szomorú, hogy a harmadik hagyományos értelmiségi hivatás, a tanítás csak az egyetemi oktatókra nézve jelent megbecsültséget, a rangsorban legközelebb a harmincötödik helyen fordul elő pedagógus (középiskolai magyartanár).

Amikor a keresetek szerint kellett értékelni a foglalkozásokat, előkelő helyre kerültek a politikával kapcsolatos munkakörök. A legjobban fizető nyolc szakma közül öt politikai.

És végül a legdivatosabbnak ítéltek sorrendje:

Plasztikai sebész, tévés műsorvezető, ügyvéd, marketingmenedzser, programozó, közgazdász, bankelnök, fogorvos.

Általában elmondható, hogy minél iskolázottabb valaki, annál előrébb sorolja a magasan képzett szakértőket a vezetőknél. Az életkor is szerepet játszik a véleményformálásban, a fiatalabbak számára fontosabbak a vezetői, hatalmi szempontok, mint az idősebb korosztályokban.

Nos, vitatkozhatunk a sorrenden, de a közvélemény láthatóan a fizikai munkaköröket akkor is kevesebbre értékeli a szelleminél, ha azok komoly tudást, hozzáértést igényelnek. Pedig véleményem szerint – a társadalmi hasznosság szempontján túl – annak kellene mérvadónak lennie, hogy mekkora felkészültséget igényel, mennyi munkát, erőfeszítést, milyen tudást, képességeket kell elsajátítani egy foglalkozás gyakorlásához.

Egy szakmáját mesterfokon űző szakember hosszú éveket tölt munkájának tökéletesítésével komoly tudást halmoz fel, miért kellene kevesebbre becsülni, mint, mondjuk, egy egyszerűbb szellemi munkakört, csak mert az utóbbi „irodában dolgozik”?

Miért ítéljük el egymást, kölcsönösen?

Az úgynevezett értelmiségi körökben – tisztelet a kivételnek! – a fizikai munka vagy hamis pátosz tárgyát képezi, vagy többé-kevésbé leplezett lenézéssel jár.

A munkahely fogalma sokak fejében egyet jelent azzal, hogy „bemegyek az irodába”. A Covid óta még inkább felerősödött ez a képzet a „home office” fogalmával, mintha mindenki számítógépképernyők előtt töltené a napjait. Mintha ez lenne alapvetően „a munka”.

A másik véglet, amikor a fizikai munkaköröket felmagasztaljuk, mondván, csak az az igazi munka, amibe az ember beleizzad, testileg belefárad, belekoszolódik, nem a „pötyögés a számítógépen”. Ugyan miben fáradna el, aki „csak üldögél egész nap egy klimatizált irodában, telefonálgat, ütögeti a billentyűzetet és kávézgat”?

Közhely, de a fizikai és a szellemi munka teljesen máshogyan vesz igénybe. A fáradtság megnyilvánulhat abban is, hogy „már nincs erőm gondolkozni”, hogy „zsong az agyam”, hogy „kiesik a szemem”, és abban is, hogy „mozdulni sincs erőm”, „mindenem fáj” „csak feküdni akarok”. Aki fizikai munkát végez, annak a fizikai, testi pihenés ér mindennél többet, aki viszont szellemileg fárad el, az épp a fizikai lefárasztást keresi kikapcsolódásul. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az előítéletek nem csak egy irányban hatnak

Hogy mit csinál pontosan valaki, aki „pötyög a számítógépen”, az a külső szemlélőnek sok esetben rejtély. De ugyanúgy azzal sem vagyunk mindig tisztában, hogy miből áll pontosan az a bizonyos, sokszor lenézett fizikai munka. Ami egyébként még a segédmunkák esetében sem mindig a monoton, és abszolút nem azonos a gondolkozás nélküli cselekvéssel.

Senkit nem szeretnék megbántani, de sok olyan „szelleminek” minősített munkakör is van, ami gyakorlatilag csak azért szellemi, mert nem fizikai, de különösebb szellemi erőfeszítés nem szükséges hozzá. Ahogy a fizikai munkák között is van olyan, ami valóban szinte robotként elvégezhető.

Minden munkát el kell végeznie valakinek. Sajnos sokaknál ez nem „önmegvalósítás” kérdése, biztos nem mondok azzal újdonságot, hogy a munkánk nem minden esetben mi vagyunk, nem minden esetben jellemez bennünket, és nem minden esetben okoz örömöt.

Szerencsés az, aki különösebb kompromisszum nélkül azt csinálhatja, amit szeret, és meg is él belőle. Még szerencsésebb, akinek a munkája egyben a szenvedélye, kiteljesedése, hivatása, ám sajnos ez a többségnek nem feltétlenül adatik meg, gyakran önhibájukon kívül. Őket miért ítéljük el?

A munkanélküliségnél minden munka többet ér

Életemben eddig kétszer fordult elő, hogy huzamosabb ideig fizikai munkát végeztem. Jó tíz évvel ezelőtt egy hosszabb munkanélküli időszakomban szórólapokat hordtam ki postaládákba, most pedig részmunkaidőben egy kertészetben dolgozom kisegítőként. Egyiket sem élem/éltem meg „méltatlannak”, sőt bizonyos aspektusaiért nagyon is szeretem/szerettem. Szeretem a munkám azonnali, kézzel fogható eredményét, szeretem a vele járó fizikai fáradtságot és elégedettséget, szeretem azt, hogy „átmossa az agyam” a szabadban való ténykedés. Ugyanakkor álságos lenne azt állítanom, hogy mindez csupa móka és kacagás, vagy hogy el tudnám képzelni az életem kizárólag hasonló munkákkal kitöltve. Biztosan hiányozna a szellemi tevékenység.

Ha választhatnék, biztosan a kettő kombinációját szeretném: olyan munkát, amiben gondolkodásra és fizikai erőfeszítésre egyaránt szükség van. De nem vagyunk egyformák. És főleg, nem mindig választhatunk.

Számomra mindenfajta munka többet ér annál, mintha valaki másokra hagyatkozna, másokkal tartatná el magát. Semmilyen becsületes munkát nem kell szégyellni, legyen az fizikai vagy szellemi.

Bár mindenkinek megadatna, hogy képességeihez és vágyaihoz igazodó munkát végezhessen, amiben örömét leli, és amiből tisztességgel meg is él! Amíg ez nem így van, addig pedig próbáljunk meg nem ítélkezni egymás felett. Szerintem. És szerinted?

 Kádár Andrea

Forrás: ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Geber86