Szellentő Rolandtól a tehetségkutatón dallamot fingó mai versenyzőkig: a flautisták művészete

–

Az az igazság, hogy hálát adok a jóistennek, mert csak most tudtam meg, hogy léteztek, sőt, ma is léteznek flatulisták. Mert ha a fiaim kamaszkorukban kapnak hírt erről a művészeti ágról, biztosan magával ragadta volna őket az önkifejezésnek ez a formája. Mivel az altesti dolgok valahogy mindig sikert aratnak, és nem csak a kamaszok körében, és nem csak manapság.

A fingás művészetének bizony hosszú története van.

Fingó angyalok meg az ördög

Szerintem mindannyiunknak megvan a kép a Monty Pythonból, amikor az angyalok trombitát dugnak a fenekükbe, és úgy fújják a fanfárt. Ezt első ránézésre betudhatjuk Terry Gilliamék őrült ötletének, de a helyzet nem ilyen egyszerű. Az ábrázolás ugyanis nem a XX. századi abszurd humor szüleménye, hanem rendre megjelenik a középkori iniciálékon, festményeken, ahol jobbára nem angyalok, hanem emberek fújják a trombitát az alfelükből kiáramló levegővel. 

Ma már viccesnek vagy undorítónak tűnik a dolog, ám a középkorban úgy tartották, hogy a végbelünkből előtörő hangot valójában az ördög okozza. Míg a szánkkal Istent dicsőítjük, addig az alfelünkből kiáramló hangokkal az ördögnek áldozunk.

A szellentést sátántól jövő, pokoli hangnak tartották, a szagot pedig a pokol bűzével azonosították. Ezt a szemléletet tükrözi például Hieronymus Bosch A földi örömök kertje című triptichonján a Pokol részben felfedezhető zenekar, amelynek egyik tagja a fenekével fújja a furulyát. 

A görcsösen fájó hasat, a szellentést a halál előjelének tekintették, és ez komoly félelemmel töltötte el az embereket. Ami nem is volt alaptalan abban a tekintetben, hogy a kor rettegett betegségei, mint a vérhas, a kolera erős hasi görcsökkel, hasmenéssel, és természetesen jelentős bélgáz-termelődéssel járt. Azonban az is ősi tudás, hogy a félelem ellen az egyik legjobb orvosság a humor. Ez lehetett az oka annak, hogy a szellentés emberemlékezet óta viccek alaptémája volt, és a XX. századig igencsak megbecsülték azokat az embereket, akik művészi színvonalon voltak képesek hangot adni a hátsó felükkel.

Történelmi távlatok 

A wolverhamptoni Egyetem kutatói szerint az egyik legkorábbi ismert vicc is e témát érinti. Időszámításunk előtt 1900-ból maradt fent az a sumér agyagtábla, amely arról szól, hogy egy szép, fiatal lányt el akart csábítani egy idősebb férfi, és amikor a lány az ölébe ült, az válaszként elszellentette magát. 

Szent Ágoston is tud a szellentőművészekről, le is írta, hogy ismer olyan embereket, akik olyan hangokat képesek kiadni a fenekükből, mintha  a szférák zenéje szólalna meg, ráadásul még bűzt sem eregetnek.

A Távol-Keleten sem volt ismeretlenen ez a művészet. Valerie Allen, aki a szellentés irodalomtörténeti vonatkozásaival foglalkozik, példaként hozza fel a japán Kamakura-korszakban (1185–1333) íródott mesét, amelynek a címe A fingok királya, és egy olyan ifjúról szól, aki „fingtáncot mutatott be az arisztokráciának”. A kutatásai azt bizonyítják, hogy ez a nemes művészet még az 1700-as években is jelen volt Tokióban, és már nemcsak az uralkodóréteg, hanem a hétköznapi emberek is élvezhették, mert a piacokon és a vásártereken is bemutattak ilyen előadásokat. 

Allen szerint az irodalomban is gyakran éltek az alkotók azzal, hogy a szellentést humorforrásként használják. Arisztophanész drámáiban, Az Ezeregyéjszaka meséiben, Geoffrey Chaucer Canterbury meséiben, Shakespeare és Mark Twain műveiben is nevetésre ad okot egy-egy jól elhelyezett szellentős jelenet.   

A szellentés nagy művészei

Az európai kultúrában legtöbbre valószínűleg Szellentő Roland vitte a művészetével.

Roland vélhetően a XII. században élt Angliában, I. és II. Henrik király kegyeltje volt. A korszakból származó számadáskönyvek tanúsága szerint, feladata volt művészetével a királyt szórakoztatni, illetve karácsonykor és az uralkodó születésnapján egy komplex műsort bemutatni, amit a szellentéseken kívül ugrásokkal, és trombitálással is gazdagított. Hogy a hangszert mely testnyílásával fújta meg, arról nem szól a fáma. Roland szolgálataiért rendszeres juttatásban részesült, ami a számadáskönyvek szerint jóval több volt, mint egy királyi tisztviselő bére. Nyugdíjba vonulásakor a király egy suffolki kastélyt adományozott neki, a körülötte elterülő földekkel. 

A szellentés művészete az évszázadok során vesztett jelentőségből, bár időnként feltűnt egy-egy üstökös is a színen. Ilyen volt a francia Joseph Pujol (1855–1945), aki Le Pétomane-nak, „mániákus fingónak” nevezte magát. Már gyermekkorában rádöbbent különleges adottságaira. Először még gyerekként azt fedezte fel, hogy az ánuszába beszívott vizet nagy távolságra ki tudja lövellni, majd rájött arra is, hogy a szellentésével képes több méter távolságról eloltani egy gyertya lángját.

Az első sikereket katonáskodásnak ideje alatt érte el, a társai kitörő örömmel fogadták mutatványait. Előadása folyamatosan differenciálódott, néhány év múlva már képes volt állathangokat utánozni, és teljes dallamokat is „eljátszani”. Fő mutatványa a La Marseillaise és Beethoven Holdfény szonátájának előadása volt. A Moulin Rouge színpadán is fellépett, majd saját utazótársulatot alapított.

Érdekes adat, hogy a párizsi vigadók közönsége kétkedve fogadta Le Pétomane előadását, és csalással vádolták meg, mondván, hogy ilyen cizellált dallamsorokat senki sem képes a hátsó felével kiadni.

A probléma az volt, hogy a művész, ahogyan azt kell, frakkban lépett fel, és a közönség egy része úgy vélte, hogy a frakkszárnyai alatt dudák vagy egyéb hangszerek bújnak meg. Ezért rendszeresen tartott zártkörű előadásokat kizárólag férfiaknak, és ilyenkor letolt nadrágban, fenekével a közönség felé prezentálta mutatványait. 

Akármilyen furcsa, ma is vannak alkotók, akik ebben a művészeti ágban tevékenykednek. Például a brit Paul Oldfield, művésznevén, Mr. Methane, aki 2006-ban még egy lemezt is kiadott műveiből, ahol teljes dallamokat szellent el a nagyérdemű szórakoztatására. Ám őt közel sem ismerik el a „hivatalosok” érdeme szerint: több tehetségkutatóra is jelentkezett, de sehol sem jutott el az élő műsorig, azonban sok követője van. 

Finnországban, Utajärvi városában pedig rendszeresen összemérik tehetségüket a világ szellentőművészei. A világhálón fellehető több videó, és a 2019-es világbajnokság döntőjének hangfelvétele is. Bár voltak érdekes előadások, ettől függetlenül – a történeti források olvasása után – többet vártam a világbajnokság döntőseitől. Lehet, hogy korunkra a szellentés művészete is vesztett erejéből, mint oly sok minden a világtörténelem során.

Források: ancient-origins.net, www.atlasobscura.com, zmescience.com

A 2019-es Szellentő Világverseny döntője hangfelvételen: soundcloud.com

Kiemelt képünk forrása: YouTube/ Britain's Got Talent

Miklya Luzsányi Mónika