Egyszerre óvjuk túl és kezeljük partnerként a gyerekeket – eligazodás az önállóságra nevelés útvesztőiben
Miközben mindannyiunkban él egy kép a gyerekkorunkról, próbáljuk terelgetni a gyerekeinket a sajátjukban: a kettő pedig természetesen egészen különbözik, ezért sok szempontból nehéz megtalálni, melyik bennünk élő elvárásnak milyen mértékben van helye egy mai 3, 7 vagy 14 éves életében. Az önállóság nehezen megfogható fogalom: sokban függ a személyiségtől, a körülményektől, vagy a kortól, amelyben élünk. Milyen nehezítő tényezőkkel számolhatnak a mai szülők, és mire érdemes figyelni, ha az önállósodásról van szó? A kérdésekre Szél Dávid tanácsadó szakpszichológus, apablogger segít választ találni. Széles-Horváth Anna írása.
–
Amikor az önállóság kifejezést halljuk, elsőként talán inkább egy kisiskolás vagy kamasz gyerekre asszociálunk, aki már tudatosan mozog a saját életében, mindennapjaiban, és egyre több dolgot vállal, vagy lehet rábízni.
Pedig az önállóság alapjai már csecsemő- és kisgyerekkorban épülni kezdenek: az újszülött persze önmagát még az anyával azonosnak látja, egy testként reagál mindenre, és szépen lassan fedezi fel saját énhatárait.
„A mozgásfejlődés és az érzelmi fejlődés ebből a szempontból kéz a kézben járnak: a képesség az egyre nagyobb mértékű elmozdulásra ugyanis feltételezi, hogy valamennyire érzelmileg is tud már távolodni a gyerek” – kezdi Szél Dávid pszichológus.
A szakember Margaret Mahler szeparációs individualizációs elméletét hozza fel példaként, amely szerint a függetlenedésnek hat állomása van. Ez alapján a differenciálódás (testhatárok felfedezése) és a gyakorlás (a gyerek elkezdi felfedezni a világot mozgással is) szakaszait az újraközeledés követi.
„Nagyjából másfél-két éves kor körül a gyerekben tudatosul, hogy ő valójában az anyjától szeparáltan is létezik, hol közeledik hozzá, hol távolodik tőle, és közben figyeli elsődleges gondozója reakcióit, amik aztán az ő reakcióit is alakítják. Az individualitás megszilárdulása, mint utolsó szakasz, körülbelül hároméves korig megy végbe” – magyarázza a pszichológus.
Szél Dávid hangsúlyozza: az önállósodást később is folyamatként kell kezelni, amely során történhet megtorpanás vagy visszaesés, ezért előfordulhat, hogy újra bátorságot kell gyűjteni valamihez.
„Nincs egy egzakt pont, ahonnan önállóságra nevelünk. Ahogy a szexuális nevelés vagy a mások iránti érzékenységre nevelés, úgy ez sem egyik napról a másikra zajlik, hanem az életünk része, és időnként újra kell gondolni, éppen hol tartunk benne” – fűzi hozzá a szakember.
Egyszerre óvjuk túl és kezeljük partnerként a gyerekeket
Ahogy a pszichológus mondja: a gyerekkor alapvetően egy társadalmi konstrukció, amit mi hozunk létre. „Teljesen máshogy gondolkodunk a gyerekeinkről vagy önmagában arról, mit jelent gyereknek lenni, mint a szüleink. Nagy valószínűséggel pedig a mi gyerekeink is máshogy fognak az unokáinkról.
Ezzel együtt tény, hogy az utóbbi egy-két évtizedben kézzelfogható a jelenség, miszerint egyre jobban félteni kellene a gyerekeket, miközben sohasem kezelték még ennyire partnerként őket, mint most.”
Szél Dávid szerint emiatt sok a parentifikált gyerek: azaz az olyan kiskorú, aki a családon belül szülői/felnőtt szerepet tölt be. „Bár egyelőre nem létezik, de én szívesen terjeszteném el ide illő szóként a partnerifikált kifejezést, mert nagyon aktuális a jelenség, amit lefed. Amikor a gyerekre a korának nem megfelelő kérdésekben is partnerként tekintenek” – mondja a pszichológus.
Miközben pedig akár fontos, felnőtteket érintő döntésekben kérik ki a kisebbek véleményét, másban túlóvják őket. Az ebből fakadó hatalmas ellentmondást pedig elég nehéz feloldani. „Többször voltam tanúja már hasonló párbeszédnek, amikor a szülő az alig beszélni tudó szipogó gyerek felé fordul, és lágyan azt mondja: megbeszéltük már sokszor, hogy elmondod, ha valami bajod van. A szándék persze nagyon szép, de egy ekkora gyerek még egyszerűen nem képes pontosan közölni a gondját, számára a hiszti az adekvát reakció.”
Szél Dávid hozzáteszi: a ma jellemző gyereknevelési attitűdben jó, hogy szerepet kap a szabadság, de annak csak egyértelmű keretek között van értelme. A gyerek és a szülő közti hierarchiát pedig nem jó ötlet eltörölni, mert ennek a viszonynak nem kell szimmetrikusnak lennie.
„Egyszerűen vannak dolgok, amikben fontos lehet a gyerek véleménye, bizonyos dolgokban dönthet ő egyedül, másokban viszont nem. Valami miatt mégiscsak a szülő a felnőtt” – fűzi hozzá a szakember.
Külső kontroll mellé belső jelzőrendszer
Talán azt gondoljátok, kicsit eltértem a tárgytól, pedig az önállóságra való képességben nagy szerepet játszik az, hogy ki milyen mértékig ismeri a szabályokat. Hiszen abban tudunk megbízni, és azt látjuk képesnek a következő kisebb vagy nagyobb lépésre, aki tudatában van, milyen irányoknak megfelelően cselekedjen.
„Persze sorolhatunk tényezőket, amelyektől veszélyesebb a világ, mert nagyobb a forgalom, több a telefonozó autós vagy a zenét hallgató gyalogos, de mégis azt gondolom, nem kerül több gyerek bajba most, ha egyedül megy az iskolába, mint 30 évvel ezelőtt.
A kulcs inkább az, hogyha a gyerek önmagával kapcsolatban sokszor kap ellentmondásos információt – tehát például egyes dolgokban felnőttként, másban kisbabaként kezelik –, akkor kevésbé kerül képbe saját magával. Nem ismeri úgy a határait, a képességeit vagy a lehetőségeit adott helyzetben” – fejti ki a pszichológus.
A szakember szerint az is nagyon fontos, hogy azokat a dolgokat, amiket régen alapvetés volt ismerni gyerekként – ne szállj be idegen autóba, ne állj szóba ismeretlennel, hogyan közlekedj, kinek nyiss ajtót –, tanítsuk meg ma is.
Kevesebb szó esik erről, mert ritkábban vagy sohasem szükséges használni a vele kapcsolatos tudást, miközben kellene, hogy a gyerekek ismerjék a játékszabályokat. Így lesznek ugyanis magabiztosabbak majd az új helyzetben.
A nyomkövető órák és telefonok használata sok esetben jó lehetőség, viszont azért, mert a külső kontroll eszközei bővültek, még ne felejtsük el megalapozni a belső jelzőrendszert.
„A nyomkövető appok, órák alkalmazását nagyobb kamaszoknál már nem javaslom: vannak dolgok, amiket úgyis ki fog próbálni a tinédzser, mert egyszerűen ez a dolga. Én nem szeretném látni a GPS-en, amikor majd másik irányba kanyarodik az iskola kapujában, vagy bemegy egy dohányboltba. Szeretnék bízni a gyerekemben, és szeretném, ha ő is tudna bízni bennem. Éppen ezért nem a telefonon szeretném őt ellenőrizni, hanem örülnék, ha azt érezné, hogy beavathat abba is, ha nem ment iskolába” – fűzi hozzá Szél Dávid.
Legyünk nyitottak, de ne erőltessünk semmit
Egy tematikus szülői csoportban sok kisgyerekes szülőt megkérdeztem a téma kapcsán, és számomra kellemes csalódás volt hallani: mennyien látják úgy is elég önállónak, vagy önállóbbnak a fiaikat, lányaikat a maguk ugyanannyi idős énjénél, hogy ők anno például kulcsos gyerekként sokkal inkább magukra voltak utalva. Persze nyilván jóval több az iskolák előtt parkoló autók száma, mint a 90-es években, de azért ma is bevett szokás egyedül vagy társakkal suliba járni, átugrani a kisboltba egy tejfölért a szombati ebédhez, vagy edzésre biciklizni a város másik végébe. Ezek az első alkalmak nagy sikert jelentenek a szülő és a gyerek életében is, és egyre magabiztosabbá teszik mindkettőjüket a függetlenedés folyamatában.
Érdekes, hogy a kérdés kapcsán a szülők azt is megfogalmazták: az érzelmeik kifejezése és közvetítése terén előbb látják önállóvá válni a mai gyerekeket. Nem csoda, hiszen nagyobb teret is kapnak erre, mint az, aki 30-40 évvel ezelőtt született.
„Az önállósodás jóval könnyebb, ha jól illeszkedik szülő és gyerek. Ennek része, hogy túlerőltetni sem kell a dolgokat: előfordulhat, hogy én már apaként úgy érzem, képes lenne elmenni egyedül, de ő még bizonytalan, fél, nem érzi magát késznek. Ilyenkor nem kell ragaszkodni a felnőtt elképzeléséhez, de érdemes elmondani, hogy szerintem neked már sikerülne” – mondja a pszichológus.
A tudatosság jobb, mint a GPS
A másik talán apróságnak tűnő, de mégis jelentős tényező az önállósággal kapcsolatban, hogy vonjuk be a gyerekeket saját korukhoz mérten az otthoni feladatokba. Terítsen meg, porszívózzon vagy takarítsa ő a szobáját: ezek a dolgok amellett, hogy kötelességvállalásra tanítanak, önbizalmat is adnak és megmutatják, milyen feladatokból áll össze a rendezett élet. Sokféle házimunkát lehet játékosan végezni, és később az sem baj, ha adott feladat nem jelent szórakozást: mindannyiunk életében vannak dolgok, amelyeket nem szeretünk, mégis meg kell csinálnunk. Ebbe pedig már felnőttként beletanulni jóval nehezebb, mint gyerekkortól az élet részének tekinteni.
Végső soron szülőként talán a legnagyobb feladat, hogy végtelenül sok információ vesz körbe minket, és ezek egymással teljesen ellentmondásosak – ami nyilván nehezebbé teszi a gyereknevelésről való gondolkodást.
„A szülőknek jobban kell saját magukban bízniuk, így lesznek a gyerekek is magabiztosabbak és önállóbbak.
A GPS hasznos, de ami sokkal fontosabb, az a tudatos és reflektált gyerek: tanulja meg, hogy ő szól, illetve hogy mikor, kinek jelez. Ez sokkal lényegesebb, mint hogy én épp mit látok a telefonomon” – foglalja össze Szél Dávid.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Tara Moore