–

December 22: a nap, ami megváltoztatta Csehországot

„Hallottam a lövéseket és láttam rendőrautókat, de eszembe sem jutott, hogy lövöldözés lehetett. Innen tudod, milyen váratlan volt ez. Még csak el sem tudjuk képzelni, hogy itt ilyesmi megtörténhet” – meséli Lukás, a Károly Egyetem egyik diákja.

December 22-én egy fiatal férfi tüzet nyitott az egyetem bölcsészettudományi karának épületében (az esetről ITT írtunk hosszabban), majd később az erkélyről az utcán kavargó tömeget is célba vette, meggyilkolva 14 embert és megsebesítve további 25-öt. A rendőrséget a lövöldöző egyik aggódó barátnője riasztotta 12 óra 26 perckor, negyed kettőkor pedig már nagy erőkkel keresték a férfit, miután az otthonához riasztott járőrök megtalálták az apja holttestét. Fél háromra már több, a Károly Egyetemhez tartozó épületet kiürítettek, ahogy számos közeli területet is, de a Jan Palach téren álló kampuszt pont nem.

Valamivel 15 óra előtt érkeztek az első bejelentések a lövöldözésről, a megtámadott épületben tartózkodók pedig a helyi közösségi médián keresztül figyelmeztették a lakosságot a helyzetről. Nagyjából félóra leforgása alatt a lövöldözőt végre körbevették a rendőrök, ő pedig kioltotta saját életét, hogy elkerülje cselekedetének következményeit.

Ez a 30 perc viszont elég volt ahhoz, hogy egy egész ország gyászba boruljon, és megfossza a világot 14 ártatlan embertől, ráadásul közvetlenül karácsony előtt. És azt a csoportot, amelyet talán a legmélyebben érintett ez a tragédia – természetesen a veszteséget átélő családok után –, azok a prágai fiatalok alkotják, akik

életükben először kénytelenek megbirkózni a ténnyel, hogy a helyek, amelyek biztonságát korábban soha nem kérdőjelezték meg, milyen könnyen válhatnak olyan emberek játszóterévé, akik fájdalmat akarnak hozni a világba.

Hirtelen arcon csapott a felismerés: ez a valóság

Köztük van a párom Tomás, aki születése óta Prágában él, és jelenleg is itt folytatja tanulmányait, az édesanyja pedig a Károly Egyetem egyik munkatársa. Én az ő szemén keresztül néztem végig ezt a tragédiát, mivel akkor éppen otthon tartózkodott. Az elmúlt héten nagyon sokat beszéltem vele és a helyi barátainkkal arról, hogyan birkóznak meg a prágaiak, de különösen a fiatalok egy ilyen horderejű traumával. Megkértem őket, meséljenek nekem a saját megéléseikről és arról, hogy miként látják az országukat most, egy héttel a brutális támadás után.

Mindhárman a húszas éveik elején járó diákok, ketten közülük a Károly Egyetem hallgatói, és a városban tartózkodtak az események idején. Közülük valószínűleg a huszonkét éves Jana állt a legközelebb ahhoz, hogy a neve felkerüljön az áldozatok listájára, mivel a legtöbb órája pont abban az épületben volt, ami végül a támadás célpontja lett.

„Az egyik órámat lemondták, emiatt úgy döntöttem, hogy aznap otthonról tanulok, ezért nem voltam az egyetem közelében a lövöldözés alatt. Különben pontosan abban a teremben lettem volna, ahol a gyilkos először tüzet nyitott, és a barátaim is többnyire a szerencséjüknek köszönhetik, hogy megúszták. Volt, aki lógott, de olyanok is, akik alig pár perccel korábban hagyták el a helyszínt” – mondja a lány. Az ő tanszékét kiváltképp súlyosan érintették az események, mivel a legtöbb áldozat ezen a karon tanult vagy dolgozott. Jana, mint a helyi fiatalok többsége, akik nem voltak közvetlenül érintettek, a közösségi médiából értesült a helyzetről. Többen ugyanis kétségbeesve írtak be az egyetemi csetcsoportokba, posztoltak fényképeket eltorlaszolt ajtókról és véres folyosókról, majd jött néhány szívszorító búcsúüzenet is a bent rekedtekről, akik azt hitték, hogy nem jutnak ki élve az épületből.

Lukás, noha jóval közelebb volt a helyszínhez, csak akkor jött rá, hogy pontosan minek is volt a fültanúja, amikor hazaérkezett az egyetemről. Ő így emlékszik vissza:

„Éppen akkor hagytam el az iskola egy másik, közeli tanszékét, de amíg haza nem értem, meg sem néztem a telefonomat. Amikor végre feloldottam, mindent elárasztottak az üzenetek. Azt kérdezgették, hogy jól vagyok-e, és azt is megtudtam, hogy sokan nem. Hirtelen csapott arcon a felismerés, hogy ez a valóság.”

A megkérdezett barátaim mind egyetértettek abban, hogy ez a minden felülíró sokk egy olyan érzés, amelyen osztoznak egymással.

Egyikük sem hitte volna, hogy az országuknak egyszer majd ilyen mértékű erőszakkal kell szembenéznie, annak ellenére, hogy a lőfegyverek birtoklása egyáltalán nem szokatlan Csehországban. 

A fegyver a hibás, vagy a kéz, ami meghúzza a ravaszt?

Ugyanis a csehek rendelkeznek az Európai Unió egyik leglazább szabályozásával (melynek hatására több mint egymillió fegyvert tartanak nyilván az országban), és noha a fegyverekkel kapcsolatos halálesetek nem gyakoriak, azért ismeretlennek sem lehetne nevezni őket.

Az ország második legsúlyosabb tömeges lövöldözése például 2015-ben történt, amikor egy idős férfi nyolc embert ölt meg egy étteremben a nevére bejegyzett fegyverrel. Az incidens után Csehország új törvényt fogadott el, amely előírja, hogy a potenciális fegyvertulajdonosok további mentális egészségükre irányuló ellenőrzéseken menjenek keresztül, ám még ezzel együtt is viszonylag egyszerű fegyvertartási engedélyt szerezni itt.

A nemzetközi híroldalak a prágai lövöldözést rögtön hozzákapcsolták a „tiltani/nem tiltani” vitához is, amely például az Egyesült Államokban övezi a fegyveres erőszak kérdését. A csehek azonban úgy tűnik, nem értenek egyet azzal, hogy laza fegyvertörvényük állna a tragédia mögött, és nagyon is elszigetelt esetnek tartják a Károly Egyetemen történteket.

„Én nem hiszem, hogy ezt a borzalmat főként a lőfegyverek elérhetősége tette volna lehetővé, de az tagadhatatlan, hogy a lövöldözőt jobban át kellett volna vizsgálni, pláne ha egy ilyen veszélyes fegyverre kapott engedélyt.

Tudjuk, hogy az elkövető egy mentálhigiénés szakembernek korábban már nyilatkozott arról, hogy erőszakos gondolatai vannak, ennek a személynek pedig ezt jelentenie kellett volna a hatóságoknak.

De a rendőrség még ennek fényében is azt állítja, hogy ez egyedülállóan rémes eset volt, és nincs okunk arra, hogy ne higgyünk nekik” – mondja Lukás.

Csehországban a fegyvertartási engedély megszerzéséhez jelenleg szükséges egy fegyverekkel kapcsolatos tudást mérő írásbeli vizsga (amelyben mindössze egyetlen hibát lehet ejteni), egy alapos háttér- és fizikai állapotfelmérés, valamint a múlt évtizedben megszigorított pszichológiai teszt. Az egyetemi lövöldöző mindezeken már korábban sikeresen átment, ám csak az eseményt megelőző hónapokban váltak rajta láthatóvá a mentális leépülés jelei.  

Femminicidio (azaz nőgyilkosság) lett az év szava

WMN Ügy – 2024. január 2. – WMN

A várható következményekről

Bár a nemzetközi média látszólag az elérhető fegyvertartás által okozott esetleges károktól tart a legjobban, a helyieknek már merőben más félelmei vannak. „Úgy gondolom, ezt a tragédiát sokan arra fogják felhasználni, hogy ártalmas üzeneteket terjesszenek, hiszen a radikális csoportok hajlamosak rácuppanni arra a félelemre és zavarodottságra, amit mind érzünk egy ilyen helyzetben” – vallja Jana.

Tomás, aki a hír kirobbanása óta szorosan követi az orosz-ukrán háborút övező párbeszédet az országban, úgy érzi, a lövöldözés alkalmat adhat például az oroszpárti hangoknak arra, hogy terjesszék a saját narratívájukat:

„Azt mondják, ez a nyugati befolyás eredménye volt, hiszen általában az Egyesült Államokat és a nagyobb, multikulturális európai országokat érinti leginkább a fegyveres erőszak. Annak ellenére, hogy a lövöldözőt pont egy orosz eset ihlette, még mindig megpróbálják úgy csavarni ezt a sztorit, hogy szabadon terjeszthessék a szélsőséges nézeteiket azzal, hogy elhitetik az emberekkel, hogy ezek majd elhozzák nekik azt a biztonságérzetet, amit a lövöldözés elvett tőlük.

Mindannyiunk felelőssége, hogy megakadályozzuk, hogy senki se használhassa öncélúan ezt a tragédiát, különösen azzal ne, hogy szándékosan kiforgatják a tényeket egy olyan háborúról, amely jelenleg is életek százait teszi tönkre.” 

A hamis információk terjesztése és a támadás drámai hangsúllyal való leírása pedig valóban az egyik legnagyobb kihívás, amellyel a cseheknek az elmúlt hét során szembe kellett néznie, de hasonlóan ahhoz, hogy nem hibáztatják a kormányukat vagy a rendőrséget, amiért ez egyáltalán megtörténhetett, azzal is többnyire elégedettek, ahogyan a helyi média kezelte a helyzetet. Úgy vélik, hogy felelősségteljesen tudósítottak a 24 éves támadóról, aki szintén az egyetem diákja volt.

„Bár nem hiszem, hogy a fegyverek elérhetősége az, ami főként lövöldözésre inspirál, nem tagadhatom azt a hatást, amelyet a médiában jellemző túlzott, sokkoló hangsúly gyakorol a potenciális elkövetőkre” – ismeri el Lukás.

„Ez az, ami igazán inspirálja őket. Látják, hogy a hozzájuk hasonlók tettei hogyan hatottak másokra, és ők is azt akarják, hogy tartsunk tőlük, hogy rettegve mondjuk ki a nevüket.”

Az elkövető nem kaphatja meg az elégtételt, amiben bízott

Ugyan sok olyan nemzetközi oldal volt, ami nem követte azokat az irányelveket, melyeket az újságíróknak a tömeggyilkosságokról szóló tudósítások során be kellene tartaniuk, a legtöbb cseh hírportál (a rendőrséggel együttműködve) igyekezett eltitkolni a lövöldöző személyazonosságát, valamint a minimumra csökkenteni a hátborzongató részleteket. Sőt, egyesek még a közösségi médiában is megpróbáltak eltéríteni másokat attól, hogy túl sok információt osszanak meg az elkövetőről. 

Amikor pedig iskolai lövöldözésekről van szó, gyakran ábrázolják a lövöldözőket gonosz zseniként vagy éppen tragikus, Joker-szerű figurákként, akiknek elegük lett abból, ahogy a társadalom bánik velük, ám ez a köréjük kiépülő mítosz pont, hogy az egyik legfőbb inspiráció az erőszakos elmék számára. „Véleményem szerint ezek az emberek általában jóval kevésbé intelligensek és bonyolultak, mint amilyennek beállítjuk őket” – vélekedik Tomás.

„Ostobák, amiért azt hiszik, hogy valaha is lényegesen nyomot hagyhatnak a világban azzal, hogy elvesznek belőle náluk jóval értékesebb embereket.”

Egy hete beszélgetve ezekkel az emberekkel, közvetve ugyan, de érezve azt, amin átmennek, nem tudok nem arra gondolni, hogy a csehek nem is fogják megadni az elkövetőnek azt, amit akart: a félelmüket. Ha mondhatnának valamit neki, és a hozzá hasonlóknak, akkor azt üzennék:

nem számítasz. 

Nem a tápszer az egyetlen megoldás, ha nem megy a szoptatás

WMN Ügy – 2024. január 2. – KK

Hogy talán emlékezni fognak rá, hogy embereket öltél, de már nem létezel. Pár hét, és senki sem fog rettegni a neved hallatán, hanem kiköpjük, mint a romlott ételt, majd egészen elfelejtjük.

A mélyenszántónak hitt gondolataid nem lesznek többek idézeteknél pletykamagazinokban, miközben az áldozataid emléke tovább él majd minden életben, amelyet megérintettek.

Azt hitted, végre leszel valaki, ha képes vagy ekkora fájdalmat okozni, de az a te sorsod, hogy örökké beárnyékoljon az a szeretet, amit az áldozataid iránt érzünk, és az a tisztelet, amivel a túlélőidet illetjük.

A tetteidnek nem volt értelme, nem érted el a célodat, mert Csehország lakói és Prága fiataljai sosem fogják neked megadni azt az elégtételt, hogy féljenek tőled.

Ezután is olyan hangosan és szabadon fognak élni, mint eddig, ünnepelve azt a közösséget, amelyet minden igyekezeted ellenére sem tudtál szétrombolni. 

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Anadolu / Contributor

Nyáry Luca