„Nincs kritikai párbeszéd arról, hogy a gondoskodás mennyi problémára rezonál”

–

CS. A./WMN.: Nemrég tartottam tárlatvezetést a Handle With Care kiállításban – akadt látogató, aki sírva köszönte meg a felolvasott szövegeket. Nagyhatású, felkavaró, gyönyörű tárlat. Hozzátok milyen visszajelzések érkeztek eddig?

Popovics Viktória: Különösen sokféle ember érkezik most a múzeumba. Akadt, aki Messengeren írta, hogy torokszorító, valakinek sebeket tép föl.

A kislányom szülinapját ünnepeltük, és a szülőknek tartottunk tárlatvezetést, az egyik anyuka ott is sírva jött ki. És remélem, ez nem azt jelenti, hogy hatásvadász, hanem hogy fontos dolgokat érint.

Baglyas Erika: Nekem nagyon jó érzés volt, hogy érzelmeket érzékelsz ezen a kiállításon. Elgondolkodtatott a saját művészeti praxisomon is.

A pályám kezdetén nem tudatosult bennem, hogy nekem mennyire fontos az érzelmek kifejezése a műveken keresztül. Az egyetem után úgy éreztem, hogy nagyon racionális alapokon nyugszik a képzőművészet körülöttem, és félve használtam a saját érzelmeimet, olyasmikkel kezdtem foglalkozni, amik engem izgattak, mert úgy éreztem, hogy valahogy kilógok a sorból.

Ez a kiállítás is megerősített abban, hogy fontos az érzelmekkel foglalkozni, emellett viszont nagyon intellektuális is a tárlat. Gondolatébresztő, de nekem főleg az érzelmeimre hatott. Jó érzés minden alkalommal végigjárni.

CS. A./WMN.: Úgy érzem, hogy ez vékony jég azért kurátorként: nagyon könnyű átcsúszni hatásvadászatba, ami látogatószám szempontjából nem biztos, hogy rossz, mégis lehet, hogy kontraproduktív. Ez megfontolás tárgya volt, amikor nekiálltatok a tárlattervezésnek?

P.V.: Egy ludwigos kiállítás esetében egyszerre kell megfelelni a szakmai elvárásnak, például, hogy mely művészek futnak most nemzetközileg. Viszont Ritával (Dabi-Farkas Rita múzeumpedagógus, a másik kurátor – a szerző) valahogy ettől próbáltunk szabadulni, és kitűztük célul, hogy most egy szélesebb közönséghez akarunk szólni, elengedni kicsit az elitista vonalat. Hogy az anyukánk is értse, sőt, élvezze ezt. Volt egy ki nem mondott gondolatunk Ritával, hogy most lehetünk egy kicsit közérthetőek. De közben jönnek a szakmán belül is visszajelzések, hogy értik, és intellektuálisan is izgalmas. Mi most nem műveket hoztunk ide, hanem megtaláltuk azokat a művészeket, akikkel szeretnénk dolgozni, és próbáltunk a lehető legjobban rájuk csatlakozni, figyelni, ez alakította a kiállítást.

Amikor Erikát fölkerestük a Száz lepedő című műve kapcsán, vele és még jópár művésszel nyitottunk egy közös párbeszédet , és valahogy így született meg ez az egész. Tehát ez nem is a mi produktumunk, hanem ennek a folyamatnak, ennek az együttműködésnek a folyamata, vagy az eredménye?

B. E.: Nagyon jó, hogy ezt a kiállítást nem terheli túl a kurátori koncepció. Nyilván én belülről érzem, hogy mennyit gondolkodtunk együtt, milyen sokat foglalkoztatok a művésszel, gondolom, másokkal is. A téma volt a fontos, és ezt próbáltátok körüljárni velünk közösen.

Szeretem, ha egy tárlat megértéséhez nem kell agysebésznek lenni, hanem mindenféle szinten, zsigerileg is megszólít.

Értékelem, ha okos, de hasson rám. 

CS. A./WMN.: Az, hogy a látogatóknak van személyes kapcsolódása, befolyásolhatja-e, miként tekintenek egy adott művész műveire? Megérthetnek-e valamit esetleg az életművedből, amit addig nem?

B. E.: A Száz lepedő című művem 2004-ben kezdődött egy helyspecifikus installációval, majd folytatódott egy másik állomáson 2010-ben. Ezek mind nagyon elszeparált kis kinyilatkoztatások voltak. Mondjuk, a kortárs képzőművészet jellegéből is fakad, hogyha nem egy múzeumban vagy egy ismertebb helyszínen állítasz ki, akkor az nagyon kevés emberhez jut el. Azáltal, hogy a Ludwig Múzeumba került ez a mű és a továbbgondolása is, nyilván olyan rétegeket is elér, amelyeket amúgy nem tudtam volna elérni. Különösen, hogy amikor ezek készültek, akkor nem volt közösségi média, nem posztoltunk és nem sztoriztunk mindenről. Akkor még nehezebb volt kommunikálni a befogadóval: onnantól, hogy megcsináltad, elengedted az egészet, ültél magadba roskadva, hogy most ezt valaki megnézte-e egyáltalán.

A nem a művészeti közegből érkezők közül sokakat nagyon megrendített és megérintett. A „Száz lepedő” olyasmiről szól, ami sokunk életében jelen van. Én nem akarok többet állítani, csak annyit, hogy gondoljunk erre a témára, akár a saját életünkkel, akár a másokéval kapcsolatban. Legyen ez a diskurzus része.

P. V.:  Én viszont hallok visszajelzéseket a tárlatvezetések során, meg a szakmabeli emberekét, akik meglátják itt a művedet, és nagyon örülnek, hogy jé, az Erika. Mert nem tudom, hogy ezt el lehet-e mondani, de tíz éve te visszavonultál… Egyáltalán visszavonulásnak hívod ezt?

B. E.: Igen, de olyan rossz kijelenteni, hogy visszavonul…

P. V.: Vagy akkor mondjuk úgy: hátraléptél.

B. E.: Igen, ez jó. 

P. V.: Elővettem egy akkori Facebook-bejegyzésedet, amelyben arról írtál, hogy épp az ELTE homlokzatát festetted, és mennyire eleged van.

B. E.: Ó, igen! Szép volt a kilátás! Ott álltunk az állványzaton októberben, és emlékszem, hogy valami iszonyat fények jöttek ki egy nagy felhőből. Úgy éreztem, hogy ez a fénysugár most reményt kelt, vagy valami ilyesmi.

Akkoriban rákényszerültem, hogy ilyen munkákat elvállaljak, például a Kossuth-mauzóleum restaurálási munkáiban is részt vettem – egy századik alvállalkozónak valami kuli embereként.

P. V.: És azt írtad, hogy tizenév kitartó képzőművészeti szakmai munka, kiállítások, publikációk, külföldi út után úgy érezted, áttörhetetlenek a falak, minden olyan munkát kényszerűen elvállaltál, amiből a megélhetésedet így-úgy-amúgy tudtad fedezni. Nagyon őszinte poszt volt. És most ennek a munkának a kapcsán is írtál egy Facebook-bejegyzést, amit végül kitettünk a kiállítótérbe. 

B. E.: Nagyon érdekes, hogy egy Facebook-poszt ma mást jelent, akár falszöveg is lehet. Számomra nagyon fontos volt, hogy kinyilatkoztassak valamit erről a műről, és nem találtam más olyan formátumot, de fórumot sem, ami kézhez áll, ezért kiraktam a Facebookra.

P. V.: Tíz évvel ezelőtt lehet, hogy megjelentetted volna egy művészeti folyóiratban, vagy valahol, ahol én olvasom, a szerkesztők, és még tíz ember. Most meg jött egy csomó komment a bejegyzésre.

CS. A./WMN.: Ez is egyfajta gondoskodás: hogy van egy kurátor, akinek eszébe jutsz, akinek fontos az, hogy odafigyeljen a Facebook-bejegyzésedre. Egyébként azt hiszem, hogy emiatt ennyire erős ez a tárlat. Mert a ti munkátokban is érezhető ez a fajta odafigyelés, az egész átgondoltságában is érzem a – és nem akarom sztereotipikusan ezt írni, de mégiscsak – női energiát.

B. E.: Ez a megtartó női energia.

P. V.: Igen, és itt a Ritát tényleg meg kell említeni, mert ez azért nagyban az ő attitűdje is, nem véletlenül választottam őt a közös munkára. Rengeteget tanultam tőle emberileg is, hogyan figyel a körülötte létezőkre, de tényleg: a kutyájától kezdve… akár a villamoson utazó emberekre. Nagyon-nagyon empatikus hozzáállással mozog a világban. Szóval ez az emberi minőség benne van ebben a munkában. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, érvelni, voltak véleménykülönbségek, viták, de ez biztonságos közegben iszonyú termékeny lehet. 

CS. A./WMN.: Szerintetek jobban megérett a közvélemény is arra, hogy a Handle With Care témáiról (ápolás, betegség, gyász, veszteség, meddőség, kiszolgáltatottság stb.) akár egy múzeumi térben párbeszédet folytassunk? Jobban előtérbe kerültek végre? A témák egy részét láthatatlan munkának nevezzük, egy részéről tabu beszélni, és van egy csomó olyasmi, ami eddig nem volt előttünk. Mindez pedig erősen összekapcsolódik a nőiséggel, hiszen ezeknek a munkáknak, a gondoskodásnak egy nagyon jelentős részét a nők végzik a társadalomban.

P. V.: P.V.: Igen. Mi is érezzük azt, hogy most sokkal erősebb a mainstream média érdeklődése. Olyan fórumok kerestek meg minket, amelyek korábbi kiállításaink kapcsán nem kerültek elő.

Egyébként a magyar címválasztásnál mi tudatosan nem használtuk a gondoskodást, mert szerintünk a mai magyar közbeszédben ez egy eléggé szentimentális fogalom. A nőhöz társítják, mint veleszületett ösztönös tulajdonságot, sőt életfeladatot, hogy gondoskodjon.

Pont ezért is hagytuk el a címben. A »care« nemzetközi szinten egy kritikai fogalom, tehát hozza azt a sok társadalmi problémát, ami a jelentéseire rárakódik. A mai magyar politikai diskurzusban pont, hogy nem ez dominál, úgyhogy nem szerettünk volna egy ilyen gondoskodást éltető, affirmáló kiállítást. Sokkal inkább ennek a problémáit akartuk előhozni. Idehaza nincs kritikai párbeszéd arról, hogy a gondoskodás mennyi társadalmi problémára rezonál. Egyenlőtlen, és nem csupán a nők meg a férfiak viszonylatában. 

CS. A./WMN.: Amikor nehéz témáról írok, például a depressziómról írtam annak idején, akkor előtte mindig föl kellett egy kicsit készíteni magam, hogy üzeneteket fogok kapni, emberek segítséget kérnek, megosztják velem a történeteiket. Ami nagyon megtisztelő, de egyben megterhelő is. Ti beszéltetek-e arról, hogy milyen érzelmi munkát ró majd rátok kurátorként vagy művészként ez a tárlat?

P. V: Hú de jó kérdés… Mindenfajta munka, amibe beleteszed érzelmeidet, szellemi erőforrásaidat, az nagyon gyakran a saját önkizsákmányolásod is. Ez esetben én többször feltettem magamnak azt a kérdést, hogy oké, most a gondoskodásról csináljuk ezt a kiállítást éjjel-nappal, de közben vannak gyerekeim, akikről szintén gondoskodnom kell, férjem, önmagam – mégis hogy lehet tartani az egyensúlyt? A zárás előttre szervezünk egy szimpóziumot Gondoskodó gyakorlatok címmel, ahol mindenképp szeretnénk egy önkizsákmányolás, öngondoskodás tematikájú workshopot.

Beszélgessünk arról, hogyan használhatjuk jól a saját erőforrásainkat. Mert gyakran belecsúszunk az önkizsákmányolásba.

Nálad előfordul ilyen, Erika?

B. E.: Amikor megkerestél, kétségbeestem, mert féltem foglalkozni azzal a témával, amiről a Száz lepedő projekt szól, az időskorúak és a beteg emberek otthonápolásáról és az ehhez való viszonyunkról. Nekem már csak az anyukám él, és a mi életünkben is itt lebeg valahol, hogy majd egyszer be fog következni, mi lesz vele, én hogyan tudok helytállni, milyen lesz az életünk, mi fog történni. Nem napi szinten, de időnként felmerül. És amikor megkerestél a kiállítással, akkor ennek a súlya rogyott rám, hogy én még nem akarok ezzel foglalkozni, mert ez nagy és félelmetes dolog.

Kellett kis idő, amíg több oldalról megnéztem, miként tudok ebbe belehelyezkedni, tudok-e mondani valamit, ami aktuális és hiteles, a jelenről szól, amiben élünk, és nem hazudtolom meg magamat.

De nekem ez nagy érzelmi teher volt, hetekig vívódtam, és szinte a félelemig tudtam magamban ezt felpörgetni. Őrülten érdekes, amit mondasz, Adrienn: hogy kinyilatkoztatsz valamit magadból, a saját érzelmeidet, és az most már mindenki számára elérhetővé válik.

Én örülnék annak, hogyha egy kiállítás is akkora horderejű érzelmeket és párbeszédet tudna generálni, hogy egy kurátort vagy művészt is megkeressenek többen azzal kapcsolatban, hogy belőlük mit váltott ki.

CS. A./WMN.: Ebben talán kicsit meg kell fogni a közönség kezét, és egyértelművé tenni, hogy ez jólesik nektek, hogy szabad, nem túlzás, merjenek visszajelzést adni. Talán nem is tudják, hogy ez jó, ez a művésznek is jólesik. Ha belegondoltok, mi kapunk egy megközelíthetetlen művészképet az iskolában: hogy, mondjuk, a költő az az elefántcsonttornyában ül, nagyképű, dohányzik, iszik, és megközelíthetetlen.

P. V.: Ennek átalakításában nagyon sokat tudnak tenni a személyes találkozások a közönséggel, vagy épp a múzeumpedagógiai foglalkozások, aminek most részben fül- meg szemtanúja lehettem az előbb. Nemrégiben inkognitóban részt vettem egyik workshopunkonn, amit Pócsik Andrea és Oláh Norbert vezettek, és miközben látogatókkal beszélgettek a művekről, én Mátyás királyként „álruhában” beolvadtam. Annyira jó összefüggéseket vettek észre a művek kapcsán, amik nekem eszembe sem jutottak! Meg kell fogni a közönség kezét, de épp annyira valid rájuk hagyatkozni és rájuk bízni az értelmezést, sokkal szélesebb horizont nyílhat így. 

B. E.: Mert szerintem ez egy kulcspontja az egésznek, hogy ezt a generációt be tudjátok hozni, és itt órákat eltöltenek, közvetlen párbeszédbe kerülnek a művekkel, és ne legyen megérthetetlen, megközelíthetetlen valami számukra a kiállítás és a múzeum, amihez még minimum öt szöveget el kell olvasni.

CS. A./WMN.: Mi van egy ilyen kiállítás után? Úgy képzelem, hogy egy ilyen témát nehéz lerakni, és nem azon gondolkodni, hogy mi van még ebben, hogyan lehet továbbvinni.

P. V.: P.V.: Hát igen, van egy nagy mappányi mű még, amit nem is állítottunk ki. Még legalább egy szintet meg lehetett volna tölteni velük. Az biztos, hogy ez a munka bennünk is mély nyomokat hagyott emberileg és szakmailag egyaránt.

CS. A./WMN.: A „care” az nagyon sok mindent jelenthet: az odafigyelést, a megtartást, a gondoskodást, azt, hogy törődsz valamivel, valakivel. A saját életetekben ti mennyire érzitek azt a biztonsági hálót, ami váratlan esemény, probléma, betegség, baleset, bármi esetén megtart benneteket?

P. V.: A szűkebb-tágabb környezetemben nagyon sokan szorulnak vagy szorulnak majd törődésre, megtartása, és most nekem kell valahogy magamat úgy megerősíteni, hogy tudjak majd segíteni.

Ezen dolgozom magamban: én legyek annyira jól, hogy tudjak odafordulni majd a szüleim felé, az ukrajnai barátaim felé, akik már teljesen belefásultak ebbe a háborús helyzetbe, vagy a gyerekem felé, aki most elsős, és az oktatási rendszer minden tünetét hordozza.

Így életközépben lefelé is, fölfelé is, fiatalok és idősek felé is nyúlnom kell, szakmai szinten is eléggé súlyos helyzetek vannak, egyre több ember veszti el a reményét itt Magyarországon. Nekem jelenleg van egy viszonylag szabad és biztonságos intézményi hátterem, és ez felelősséggel is jár.

B. E.: Én a mikrokörnyezetemben abszolút érzem ezt a változtató és megtartó erőt, de társadalmi szinten mély bizonytalanságot érzékelek. Úgy gondolom, hogy csak ezek a mikroközösségek tudnak megtartani. Valaki segítő jobbot nyújt, mert kapcsolódtok egymáshoz, akár vadidegeneknek, de a rendszer szintjén nem látom, hogy lenne remény. Ezért rettentő fontos például ez a kiállítás is: olyan problémákat vet fel, amelyekről beszélgetve tudunk egymáshoz kapcsolódni. Mert, mondjuk, neked is meg nekem is van valaki, akivel arról tudok beszélgetni, hogy miért megrendítő nekem az az üvegpoharas fotósorozat az alkoholizmusról. 

P. V.: Az utóbbi időszakban gyakran éreztem, hogy a képzőművészet egyáltalán nem tud társadalmi kérdésekre válaszokat adni, inkább elidegenítőleg hat. Most ez a hazai és nemzetközi művészekkel való intenzív és szoros munkafolyamat és a kiállítás visszhangja adott némi reményt, hogy bár válaszokat nem tudunk adni, a kritikai gondolkodásra, a szolidaritásra nemcsak szükség van, de nagyobb az igény, mint eddig bármikor.

A kiállítás januárt 14-ig tart nyitva.

A képek a szerző tulajdonában vannak. A tárlatvezetésről a fotót Szabó Zsófi készítette. 

Csepelyi Adrienn