„Szükségünk van az Éhezők viadalára, hogy emlékeztessen minket arra, kik is vagyunk valójában”

–

Nem tagadom, a mai napig előkelő helyet foglalnak el a polcomon A beavatott, Az 5. hullám-regényfolyamok részei, vagy Az éhezők viadala-kötetek, és bármikor szívesen újranézem a filmváltozataikat, amelyek egytől egyig olyan disztópiákba repítik el az olvasókat, ahol a főhősök számára a túlélés a tét.

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája szereplője, Lucy Gray Baird (Rachel Zegler) például tizenéves kortársai ellen kell hogy harcoljon az arénában Panem 12. körzetének kiválasztottjaként. Ez az elképzelés egyszerre felkavaró és megnyugtató, mert bár az írónő felvetése elborzaszt minket, olvasás közben a tudatában vagyunk annak is, hogy az általa megteremtett ország csupán a képzeletünkben létezik. „Alternatívát kínálnak a valódi életünk problémáihoz képest, amiket esetleg nem is szeretnénk látni vagy látunk, de nem akarunk vagy tudunk megoldani” – emeli ki Borbély Zsuzsa irodalom- és filmterapeuta, amikor a disztópiák népszerűségének okairól kérdezem.

Menekülés a disztópiákba

„Sok ilyen történetben jól körülhatárolt és ismert szabályszerűségek mentén működik a világ. A főhős kap egy eszközkészletet a megküzdéshez, amik a boldogulását szolgálják – legyen szó valódi fegyverekről, valamilyen képesség megtanulásáról vagy információkról. Az esetek többségében ehhez küldetés is társul, és egy meghatározott cél, amiért harcolnia kell. Ezzel szemben a világ, amiben élünk, zavaros, nehezen kiismerhető, nem jönnek értünk bölcs tanítók, hogy rámutassanak a tehetségeinkre, sőt fejlesszék is azokat. Magunknak kell kitalálnunk, mire fordítjuk a földi létünket.”

Borbély Zsuzsa azt mondja, könnyebben rálátunk bizonyos kérdésekre, ha egy könyvről, filmről vagy sorozatról beszélünk, nem a saját életünkről.

„Azt többnyire pontosan tudjuk, mit kellene tennie a főszereplőnek, mi lenne a helyes döntés. Ezáltal a miénktől gyökeresen eltérő világok egyfajta menekülésként is szolgálhatnak a sajátunkból, ráadásul egy posztapokaliptikus bolygóhoz képest – ahol a tizenévesek az élelemért küzdenek – a saját problémáink még mindig kisebbnek tűnnek”

– teszi hozzá. 

Nem csak fiatal felnőtteknek?

A kutatások is alátámasztják mindezt, hiszen egy 2012-ben publikált tanulmány szerint a tehát fiatal felnőtteknek szánt irodalom vásárlóinak 28 százalékát valójában a 30–44 éves korosztály teszi ki, 78 százalékuk saját magának veszi meg ezeket a könyveket.

„Ezek a kötetek olyan tabutémákhoz is hozzá mernek nyúlni, amiket valamiért a felnőtteknek szóló regények nem szívesen érintenek, más esetekben pedig a tálalás módja, a konfliktusok kezelése, a könyvben bemutatott megoldási módok kínálnak teljesen új perspektívát” – állítja az irodalom- és filmterapeuta, aki nagyon progresszívnak tartja a young adult zsánerét.

A Suzanne Collins 2020-ban kiadott műve alapján készült Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája című filmben például Panem leendő, könyörtelen elnöke kapta a főszerepet, hogy a tizennyolc éves Coriolanus Snow (Tom Blyth) sztoriján keresztül közel két és fél órán át elgondolkozhassunk azon, miként őrizhetjük meg az emberségünket a legnehezebb pillanatokban is, illetve milyen árat vagyunk hajlandók fizetni a céljainkért, mit vagy kit áldoznánk fel értük – na persze, mi csak képletesen!

Antihős születik

Az előzménytörténetből megtudhatjuk, hogy a nagy hatalmú Snow elnök élete egykor tulajdonképpen az éhezők viadalától függött, mert a családja a kilakoltatás, az éhezés szélén állt, amitől éppen a győztes mentornak odaígért Plinth-díj menthette volna meg Coriolanust, a nagymamáját (Fionnula Flanagan) és unokatestvérét, a későbbi stylistot, Tigrist (Hunter Schafer).

A tizedik viadalt megelőző aratásnapon a 12. körzet lány kiválasztottja, Lucy Gray Baird mellé osztják be Coriolanust, aki a Panem Akadémia diákjaként azt a feladatot kapja, hogy minél inkább megkedveltesse a lányt a közönséggel, merthogy Panem lakosait akkoriban egyáltalán nem érdekelte a körzetek tinédzserjeinek élet-halál harca – és a Kapitóliumban bármit megtennének a nézettségért.

„A látványosságért felelnek, hogy a gyerekek túlélik-e, az nem számít”

– mondják a filmben. Coryo szerint a kulcs a kiválasztottak bemutatásában rejlik, mert ha a közönség megismeri őket, közelebb kerülnek hozzájuk, és érdekeltté válnak a műsorban, akár még szponzorálhatnák is a kedvenceiket.

Mindenki arénája

Az egyébként gyönyörűen éneklő Lucy Gray Baird azonban nemcsak a nézők, hanem a mentora szívébe is belopja magát, és Coriolanusnak az éhezők viadalának célja mellett önmagát is meg kell kérdőjeleznie, ha mindkettőjüket meg akarja menteni. Félreértés ne essék, Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája semmivel sem több vagy kevesebb, mint egy újabb látványos tanmese arról, hogy valójában mindenki jónak születik (ez a sor konkrétan el is hangzik), de, ahogyan azt Viola Davis is megjegyzi Dr. Volumnia Gaul szerepében,

„ha valaki retteg, hogy préda lesz belőle, gyorsan ragadozóvá válik”.

Coriolanus Lucy Gray iránti érzéseit, illetve a Sejanus Plinthtel (Josh Andrés Rivera) való barátságát például végül felülírják Snow saját érdekei, ambíciói, amivel azt hiszem, nem lövöm le a poént, ugyanis minden rajongó jól tudja, hogy Panem elnöke az évek során elvesztette emberségét, mire Katniss Everdeennel szembekerül. 

A november 16-án debütáló film azzal a gondolattal enged minket az utunkra, hogy „az egész világ egy aréna, és szükségünk van az éhezők viadalára, hogy emlékeztessen minket arra, kik is vagyunk valójában”. És ezt valóban meg is teszi. 

Kiemelt képünk forrása:  Fórum Hungary

Barna Borbála