Szabó Anna Eszter: Ilyenkor nem összekapaszkodnunk kéne?! Hát lehet, hogy nem

–

Nem vagyok mesehős

Ez a cikktéma hetekkel ezelőtt, egy nagyon nehéz költözési folyamat közepén jött fel. Akkor már hetek óta dobozok, zsákok közt éltünk, gyerekekkel, munkával, ezerfelé szaladással. A konfliktusok és félreértések gombamód szaporodtak a családban, és felmerült a kérdés: ilyenkor nem összekapaszkodnunk kellene?! Nekem meg bűntudatom lett – mi más –, amiért maga alá gyűr a stressz, amiért

nem tudok olyan lenni, mint egy mesebeli hősnő, aki bármit kibír, szembenéz a gonosszal, a hétfejű sárkánnyal, az éhezéssel, a nyomorral, az erőszakkal, és közben minden útszélen rekedt szerencsétlennek segít anélkül, hogy egy sóhajt eleresztene.

Én a nehéz időszakokban pánikolok, ingerült és sírós leszek, kétségbeesem, nem látom a fától az erdőt, akár az önsajnálatban is elmerülök, és csak úgy fortyog bennem az indulat, ha úgy érzem, igazságtalan a helyzet. Most mit szépítsem?

Persze, nem akarok túl kemény lenni magammal, azt sem szeretném bagatellizálni, hogy igenis reagáltam már krízisre higgadtan, erősen, sőt, akár könnyedén. De ha igazán őszinte vagyok, akkor azért ezek inkább elszigeteltebb esetek. Alapból nem viselem jól, ha kibillenünk az egyensúlyunkból. És hogy épp mi az, ami elindíthatja a dominót? Hát, sok minden. Egy költözés például simán. A stressz, a szorongató teendők által beszűkült tudattól elszabadult félreértések rémálomszerűvé tudják alakítani az együttélést. Ezt szerettem volna boncolgatni pár héttel ezelőtt. Aztán jött a háború Izraelben.

Soha többé!?

Néhány héttel ezelőtt még a testvéreim is ott voltak. Él kint távoli rokon, menekült most onnan jóbarát, ezer szálon kötődöm, még ha soha nem voltam is még ott. Azt hittem, már viszonylag edzett vagyok a borzalmas hírek tekintetében, hiszen a szomszédban háború dúl.

Micsoda luxus! Az otthon biztonságából, a szeretteink körében megszokni egy háború létének gondolatát.

De ami Izraelben folyik, az kiverte nálam a biztosítékot. „Soha többé!” – visszhangzik a fejemben a frázis. Soha többé.

Egész gyerekkoromban szorongtam, hogy vajon megtörténhet-e újra az, ami a nagyapámmal és a családjával. Így aznap, amikor olvastam a híreket, az egyik részem meg sem lepődött, a másik viszont levegőért kapkodott. Azóta csak nézem a képeket az otthonukat elhagyni kényszerülőkről, a gyászolókról, a romokról és a vérfoltos ágyakról. Nézem a videókat, amiken világsztárok olvasnak fel utolsó üzeneteket, amiket haláluk, vagy elrablásuk előtt küldtek a szeretteiknek az áldozatok. Sehol semmi gyűlölet. Az utolsó pillanatig a szeretetbe, a szeretteikbe kapaszkodás volt a mentsváruk. Hogy nincsenek egyedül.

Aztán eszembe jutott Papa, aki élete legnagyobb elismerésének azt tartotta mindig, hogy kiskorú létére őt bízták meg Auschwitzban a barakkjukban azzal, hogy ossza szét mindenki között igazságosan az egy vekni kenyeret. És az is bevillant, hogy a dédszüleim együtt lettek öngyilkosok, miután már minden hozzátartozójukat elhurcolták. Ezek mind élő példái az emberségnek, az összekapaszkodásnak, így, vagy úgy. Valahogy.

Tudom, hogy létezik. Akkor velem, velünk van a baj?

Sokat gondolkodtam ezen. Ostoroztam magam. Aztán arra jutottam, hogy talán az a krízis, amiben nem történik meg az összekapaszkodás, az nem igazi, nem valódi mély krízis. Jó, ez sem igaz, még ne lőjetek, keresem a szavakat, nyilván semmilyen nehéz élethelyzetet nem akarok relativizálni. Inkább úgy fogalmazok, hogy addig, amíg képesek vagyunk egymás ellen fordulni, amíg még van fölösleges vegyértékünk arra, hogy feszüljünk, addig a baj nem lehet gigászi, megoldhatatlan vagy végzetes. Mert akkor a megoldásra, cselekvésre összpontosul minden. Tehát amíg össze tudunk feszülni, addig viszonylag jó a helyzetünk.

Élünk, morgolódunk, sajnáljuk magunkat, van rá időnk, energiánk, lehetőségünk. Mert, ha szőnyegbombázzák a városodat vagy elrabolják, megölik a gyerekedet, akkor már nincs torzsalkodás.

Hálától megrészegülve

Mi most épp túl vagyunk egy – számunkra – rettenetesen megterhelő időszakon. Végre itt vagyunk az új helyünkön. Albérlet a város szélén. Éjszaka csend van, az erkélyről látjuk a csillagokat, a természet buján körülöleli a házakat. Itt-ott besüvít a szél az ablakok alatt, néhány lámpa kontakthibás, bútoraink is alig vannak még, de a minap oly mértékben öntött el a hála, hogy szinte megrészegültem tőle. Sétáltunk egyet a környéken, magunkba szívtuk az indián nyár napsugarait, vettünk finomságokat a termelői piacon, népmesés társast egy garázsvásáron a szomszéd utcában, és épp hogy nem perdültünk táncra a boldogságtól, hogy ilyen oltári nagy szerencsénk van.

Egyre távolabb kerülnek tőlünk azok a rémesen feszült hetek, amikor munka és gyerekek mellett már megint össze kellett csomagolnunk az életünket. Úgy éltük meg, hogy egy rohanás az egész, majd beleroppantunk. Holott egy barátomnak néhány napja mindössze pár órája volt, hogy a gyerekével elhagyja az országot, ahol bő egy évtizede éltek már. Nem szenved, nem panaszkodik. Örül, hogy már nem fenyegeti a veszély, hogy elrabolják, hidegvérrel megölik, vagy lebombázzák a házát. Átértékeltem sok mindent én is.

Például a napokban kaptam egy több százezres számlát a NAV-tól. Először tajtékozni kezdtem. Ezért gürizünk, hogy egy egyperces utalással el is illanjon minden? Aztán arra jutottam, hogy nem, ezen most (kivételesen) nem fogok összeomlani. Inkább összeteszem a két kezem, hogy ki tudom fizetni anélkül, hogy (megint) kölcsön kéne kérni valakitől. Erre szántuk a félretett pénzt? Nem, közel sem. Ilyenkor szoktam annyira rágörcsölni az adott problémára, hogy szinte sugárzom magamból a feszültséget. De most végre idejében rájöttem, mekkora dolog, hogy ki tudjuk fizetni a számlát, az albérletet, mindkettőnknek van munkája, ami szeretünk, a gyerekeink egészségesek, és szeretjük egymást. Csak hát istenem, balhésak vagyunk. A legmagasabb szinten működő drámatagozat van nálunk, aki épp mélypontra kerül, az ezerrel magába zuhan, vagy úgy érzi, mindenki szembejön a sztrádán. 

A bűntudat luxusa

Ahelyett, hogy azon emészteném magam, hogy nem tudunk eléggé összetartani a bajban, inkább örülök, hogy ez a legnagyobb bajunk. Örülök, hogy van lehetőségem ilyeneken aggódni. Hogy van lehetőségem stresszelni anyagiakon, beázáson, logisztikán, elérhetetlen mesteremberen. Ha sikerülne megugrani azt, hogy felül tudjak emelkedni ezeken is, az lenne persze csak a csodálatos. És ezt a vágyat soha nem is adom fel, rengeteget dolgozom érte magamon, és azt hiszem, amúgy, a felvezetőm ellenére van fejlődés.

Azt viszont nem várom többé, hogy a bajban összekapaszkodjunk. Vagyis inkább azt mondom, hogy remélem, soha nem ér minket olyan krízis, amiben szükség lesz az igazi összetartásra. (Persze az életben adódnak a szélsőségeken túl olyan válságok is, amikben megtörténhetnek ezek az összefogások. Haláleset, betegség. De ezek az élet velejárói, elkerülhetetlenek és valamilyen módon mindenképp kikényszerítik az összeborulást.) 

Érezni az összetartozást, hogy nem vagyunk egyedül a bajban, az leírhatatlan ajándék.

Tartozni valakihez, akivel osztozni lehet, nemcsak a jó, hanem a rossz dolgokon is, hát az nem jár alanyi jogon. Ráadásul ezer módon megnyilvánulhat maga az összekapaszkodás. Nem csak ölelkezésben, vagy együttérző hátsimogatásban nyilvánulhat meg.

Van, hogy az ingerültség, a csapkodás, a feszült szavak fejezik ki azt, hogy mennyire féltjük azt, amit úgy szeretünk. Az összeborulás hiánya talán pont a szeretetünk és a hálánk ösztönös, nyers kivetülése.

A lényeg, azt hiszem, hogy ha bajban vagyunk, akármekkorában is, semmiképp se tetézzük azzal, hogy még egy nagy adag bűntudattal is nyakon öntjük. Az már tényleg fölösleges luxus. 

Kiemelt képünk és a belső fotók a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter