–

Senki sem vágyik a kövérségre. A látható felesleg egyértelműen az a fizikai tulajdonság, amit a legkevésbé szeretnénk magunkon látni, és számos ember (egy a Yale-en készült kutatás szerint nagyjából a társadalom fele) retteg annyira az elhízástól, hogy hajlandó lenne feladni akár tíz évet is az életéből, ha a maradék időt egy vékony testben tölthetné. Sőt, még csak statisztikák sem kellenek ahhoz, hogy érzékeljük, mennyien gondolják a világ legszörnyűbb átkának a kövérséget, hiszen mind ismerünk legalább egy, de inkább 10-20 olyan embert, akik képesek az egész életüket egy fél marék mandulán leélni, és naponta többször állnak mérlegre, mint ahányszor esznek. A fogyás köré kiépült iparág globális értékét jelenleg 224 milliárd dollárra becsülik, 2030-ra pedig ennek akár a dupláját is elérheti, hiszen a súlyukból veszíteni vágyók egyre elkeseredettebb módszerekhez fordulnak a kívánt eredmény elérése érdekében. Ilyen például az a diabéteszgyógyszer, ami bár életveszélyes károkat okozhat az egészséges szervezetben, mégis hiánycikk lett az egész világon (ITT írtam róla), miután a felső tízezer felfedezte magának mint a gyors fogyás titkát. Arról nem is beszélve, hogy ebben a vékonyságot mindenek felett piedesztálra emelő kultúrában úgy szaporodnak az evészavarok, mint pocsolyában a szúnyog. Évről évre egyre több embert diagnosztizálnak ilyesmikkel, ami a fiatal nemzedékek tagjait külön súlyosan érinti. 

Nagy test = morális bukás?

A fentiek fényében magabiztosan állíthatjuk, hogy a kövér testektől való rettegés nem csupán az esztétikáról szól, sokkal komplexebb társadalmi folyamatok húzódnak meg a hátterében. Való igaz, az egészség hatalmas érték, amelyet fontos megőriznünk, és elkeserítő, hogy mennyi ember esik áldozatul a minőségi éhezésnek, vagy a mentális problémák evésbe fojtásának (így például a szegénység, a túlhajszoltság és az elhízás a mai világban gyakorlatilag elválaszthatatlan problémák, de ez a téma önmagában megérdemelne egy cikksorozatot). Ám valóban csak azért fordulnánk megvetéssel a kövérség felé, mert ennyire zavar minket, ha valaki látszólag nem egészséges? A szociológusok például biztosan nem értenének egyet ezzel a magyarázattal, hiszen már régóta tudjuk, hogy az elhízástól, elhízott emberektől való félelem a hozzájuk társított negatív tulajdonságokból ered.

Egy nagyobb testet ugyanis automatikusan morális bukásnak tekintünk: a kövéret a butasággal, a lustasággal, az akaraterő és az önmagunk iránti tisztelet hiányával azonosítjuk.

Egy kapitalista társadalomban a testünk nem csupán a lélek hordozója, hanem státuszszimbólum, ami mutatja, hogy milyen értékek fontosak nekünk. E gondolkodásmód alapján pedig a vékony ember ura a testének, ezáltal többre becsülendő, mint az, aki nem képes irányítani. Ám ez a gondolkodás meglehetősen felszínes, hiszen valójában semmit nem tudunk arról az emberről, akit ily módon elítélünk – nem ismerjük a traumáit, az orvosi vagy gazdasági hátterét, amelyek mind sokkal nagyobb részben felelősek az elhízásért, mint az önuralom hiánya. A folyamatos ítélkezés és megvetés pedig nemcsak egy ember mentális egészségének tesz rosszat, de mérhető akadályt jelent az életünk számos területén, ami erősen roncsolja a túlsúlyos emberek életminőségét (sok esetben jobban, mint arra pár pluszkiló önmagában képes lenne). 

Köszönjük, ezúttal egy másik jelentkezőre esett a választásunk

Az érintett területek közül talán hármat érdemes a leginkább kiemelni: ezek a munkahelyi előrehaladás, az egészségügyi ellátás igénybevétele, valamint a szociális státusz. Kezdjük talán a karrierrel, mivel nemrég kezdtem el beleásni magam ebbe a témába, és leginkább ez volt az inspiráció amögött, hogy most erről beszélek: egy 2018-as tanulmány kimutatta, hogy az elhízott munkavállalók az Egyesült Királyságban évente 1940 fonttal keresnek kevesebbet, mint „egészséges” BMI-vel bíró társaik.

Minden negyedik túlsúlyosnak minősített munkavállaló úgy érzi, hogy a mérete miatt csúszott már le álláslehetőségről vagy előléptetésről, és több mint a felük nyilatkozott úgy, hogy a súlya miatt nem veszik őt komolyan a kollégái.

Hasonló arányban gondolják azt is, hogy a náluk vékonyabb társaik gyorsabban haladtak előre a ranglétrán, amivel még az egészséges testsúlyú emberek 28 százaléka is egyetértett. Egy másik, az Economist által idézett tanulmány megállapította, hogy egy 20-30 kilós fogyás ugyanakkora hatással lehet a karrierünkre, mint a mesterdiploma megszerzése, ami alapvetően megerősíti azt, amit a kövér nők évek óta tudnak: néha a kinézetünk sokkal többet számít, mint az, amit valójában fel tudunk mutatni. 

Megszégyenítés, segítségnek álcázva

És ez a fajta előítélet az orvosi rendelőben sem válik könnyebbé. Egy 2006-os tanulmány szerint a túlsúlyos emberek 69 százaléka érzi azt, hogy a családjuk mellett az orvosaik ítélik el őket legjobban. Bár könnyű lenne azt mondani, hogy csak képzelődnek, vagy nem bírják a kritikát, a tudomány már bizonyította, hogy az orvosok többsége, csakúgy, mint bárki más, gyakran előítéletekkel áll a túlsúlyos betegekhez.

Ez ahhoz vezet, hogy minden tünetet a súlyuknak tulajdonítanak, így kisebb valószínűséggel kapnak megfelelő kezelést, mint vékony társaik, és nagyobb eséllyel halnak bele kezelhető betegségek szövődményeibe, mivel nem diagnosztizálják őket idejében. 

Ez a társadalomban való boldogulásra is igaz, hiszen a kövér embereknek folyamatosan bizonyítaniuk kell, hogy érdemesek arra, hogy tisztelettel és méltósággal kezeljék őket, különösen a médiában. A túlsúlyos egyéneket (kiváltképp a nőket) már régóta démonizálják a filmek és sorozatok, mihaszna idiótákként ábrázolva őket, akik képtelenek gondoskodni magukról, és alapvetően megbízhatatlanok. A reprezentáció ritka és többnyire negatív (még a jóindulatúbbak is, mint, mondjuk, Kövér Monica, jobb esetben kínosak, rosszabb esetben pedig egyenesen dehumanizálók), és arra készteti az embereket, hogy így tekintsenek rájuk a való életben is, ami zaklatáshoz, az önbecsülés elvesztéséhez és akár öngyilkossághoz is vezethet.

És bár sokan szeretik azt színlelni, hogy a megszégyenítés valójában hasznos, és remek módja annak, hogy motiválják a kövér embereket a fogyásra, az igazság az, hogy ennek éppen az ellenkezőjét érik el vele.

A túlsúlyos emberek 90 százaléka állítja, hogy fordult már az evéshez azért, hogy megbirkózzon a zaklatással, ami csak tovább súlyosbította a súlyproblémáját. És minél nagyobb vagy, annál kevésbé valószínű, hogy az emberek tisztelettel bánnak majd veled, ahogy kevésbé lesznek engedékenyek az esetleges hibáiddal is. Egy szintén a Yale Egyetemen született tanulmány bebizonyította, hogy olyan bírósági ügyeknél, amikor a vádlott nő volt, a férfi résztvevők szignifikánsan többször találták bűnösnek, ha elhízott volt, mint ha sovány. 

Inkább a halál, mint a túlsúly?

Magyarán, hiába leszünk egyre toleránsabbak egymással az olyan kérdésekben, mint a bőrszín, a szexualitás vagy a nemi szerepek (nem mintha ezekkel ne lennének bőven gondjaink), valamiért a társadalom nagy része egyetért abban, hogy a kövér embereknek nem adjuk meg ugyanazt a jogot a méltóságteljes létezéshez, amit másoknak kérdés nélkül elérhetővé teszünk. A 2010-es évek közepére valóban betört ugyan egy elfogadáshullám a köztudatba, ez igazából csak felszíni változást hozott, amely nem bizonyult tartósnak. A divathetekről újra kimaradnak a plus-size modellek, a high-end tervezők túlnyomó része nem is hajlandó 36-os méret feletti modelleket alkalmazni. A tévében – ahol már egy kicsit megosztó vicc is jelentheti egy karrier végét – a kövérek még mindig szabad céltáblának számítanak. Emellett visszatért a köztudatba a heroin chic és Kanadában hamarosan elérhetővé válik az orvos asszisztálta öngyilkosság is az évtizedek óta evészavarral küszködők részére.

A társadalomnak van egy rétege, amelynek tagjai inkább megbetegednének vagy akár meg is halnának, csak hogy elkerüljék az elhízást, de még mindig nem vagyunk hajlandók teljes értékű, empátiára érdemes emberként gondolni azokra, akik nem akarnak, vagy nem tudnak megfelelni a testi ideáloknak.

És tudom, hogy ezután sokan támadnak majd azzal, hogy ők nem tudnak olyan embert tisztelni, akit nem érdekel az egészsége, de amikor az általuk bálványozott celebek vape-pel a kezükben mennek a vécére, egy kisebb konténernyi drogot elfogyasztottak fénykorukban, és életmentő gyógyszereket happolnak el beteg emberek elől, csak hogy megőrizzék „lánykori alakjukat”, erősen megkérdőjelezném, hogy ez valóban az egészségről szól-e, vagy inkább csak ezzel takarjuk a mérhetetlen, belénk kondicionált gyűlöletet a kövérséggel szemben. 

Nem kell szégyellned magad, ha irigységet érzel mások terhessége miatt

WMN Life – 2023. július 24. – KC

A szégyen nem gyógyír a kövérségre

Ezen érzések ellen pedig még akkor is érdemes küzdenünk, ha a külsőnk miatt úgy érezzük, jogunk van morálisan elítélni valakit, aki nem tesz annyi munkát a testébe, mint mi (ami valóban becsülendő dolog, de biztosan nem ettől leszel jó vagy rossz ember). Még ha nem hatnak is meg téged a kövér emberek érzései, a szélesebb következményekre talán érdemes gondolnod, ugyanis nem csak nekik ártasz azzal, ha nem vagy hajlandó szembenézni az előítéleteiddel. Minden alkalommal, amikor valaki más testét kritizálod, azzal fájdalmat okozol mindenkinek, aki hallja a szavaidat, még akkor is, ha átlagos, vagy vékony testalkatú személyről van szó.

A kövérségtől való félelem nem fogyasztja le mágikusan az elhízottakat, viszont még az egészséges testalkatú emberekben is elülteti a szorongást, hogy egy nap őket is így fogják kezelni, ha nem vigyáznak a méreteikre.

Ha viszont valaki utálja a testét, és azt érzi, hogy csak akkor értékes, ha egy adott súly alatt marad, akkor az az ember nem az egészsége megőrzését, hanem a megbélyegzés elkerülését tűzi ki célul, és ezért szinte bármire hajlandó lesz. A fatphobia nem egy vékony, egészséges társadalmat teremt, hanem egy szégyenben élőt. A szégyenkezés pedig soha nem volt gyógyír a kövérségre: ha így lenne, senki sem lenne kövér. Az elhízottak elfogadása nemcsak azt a célt szolgálja, hogy lehetővé tegyük a kövér emberek méltóságteljes létezését, hanem mindannyiunkat felhatalmaz arra, hogy a testünket ne státuszszimbólumként, jellemdemonstrációként vagy politikai üzenetként lássuk, hanem mint egy védőburkot, amelyben az igazán fontos dolgok találhatók. Persze nem kérek arra senkit, hogy hízzon meg, és egyetértek azzal is, hogy az egészséges életmódot mindenki számára megfizethetővé és elérhetővé kell tennünk. Csak azt mondom, hogy talán érdemes leválasztanunk az előítéleteket az elhízásról, és annak látni ami: mindössze egy kis extra hús, amely sem bőségében, sem hiányában nem határoz meg minket.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / RyanKing999

Nyáry Luca