„Valójában nincs ráhatásod arra, mások hogyan látnak”

–

Az az érzésem, a 38 év egészen mást jelent egy világhírű színész esetében, mint egy átlagembernél. Nem azért, mert hűha, mindjárt kiöregszik a hódító szerepkörből, és vajon mit szól majd az öregedéshez, ami nemsokára utoléri, hanem mert jóval hamarabb volt kénytelen felnőni, jóval több szélsőséges élménnyel kellett megbirkóznia, és mivel ráadásul mindennek nagy része a világ szeme előtt zajlott (zajlik), jóval nagyobb önfegyelemre, önismeretre volt mindig szüksége. Ha valakin ez nyomon követhető, akkor az például Keira Knightley.

Erős kezdés, gyors kiszállás

Huszonkét évesen élte át az első idegösszeomlását, akkor kellett először „visszavonulnia”. Gondoljunk csak ebbe bele. Mások éppen hogy elkezdik bontogatni a szárnyaikat, vagy még azt sem, csak maradnak az iskolapadban és a családi burokban, neki meg egészen másképp alakult a sorsa – nagyon hamar kiszállt az iskolából, és beszippantotta a munka. Igaz, ő maga akarta így. 

Már gyerekként színész akart lenni – vélhetően annak köszönhetően is, hogy ebbe a közegbe született: az apja színész, az édesanyja színésznőből lett drámaíró volt. Így aztán már hétévesen kapott egy apró szerepet egy tévésorozatban, kamaszkorában pedig már folyamatosan forgatott. (Tudvalevő, még Natalie Portman dublőre is volt a Star Wars I. – Baljós árnyakban.)

Mire 17 évesen megélte a „nagy áttörését” a Csavard be, mint Beckhamben, már több mint tíz produkció állt mögötte.

Jól emlékszem rá abból a filmből. Ahogyan ő nem sejtette, hogy ekkora fordulatot hoz majd az életében (a barátai előtt kicsit még szégyellte is, de azt hitte, úgysem nézi meg senki), úgy valószínűleg más sem: egy átlagos, jóindulatú matinéfilm volt, aminek ráadásul nem is ő alakította a főszerepét. Csak – ahogy az lenni szokott – a film szíve-lelke mégis csak átütött, sikert aratott, ő pedig az indiai származású Parminder Nagránál sokkal alkalmasabb volt arra, hogy sztárt csináljanak belőle. És azért tegyük hozzá: azonnal nyilvánvaló volt a tehetsége, oda kellett rá figyelni.

A következő produkció, amiben mindenki láthatta (mert közte azért kijött egy-két rövidfilmje vagy kevésbé ismert munkája is), A Karib-tenger kalózai volt, ami valódi, nemzetközi sztárrá avatta – 18 évesen. Emlékeztek még arra a felhajtásra? Arra az őrületre? A partnerével, Orlando Bloommal együtt ők lettek az új példaképek fiatalok milliói számára, Johnny Depp pedig ekkor vált olyan gazdaggá, hogy saját szigetet vásárolhatott magának. De mielőtt azt hinnénk, mindez tündérmese, hallgassuk meg Keira Knightley-t, aki ma, pontosan 20 évvel később így emlékezik azokra az időkre:

„Elisabeth, a karakterem volt mindenki vágyainak megtestesítője. Nem mintha ne lett volna benne is sok küzdelem, de érdekes volt megélni, hogy egy olyan fiús karakterből, amilyet a Csavard be, mint Beckhamben alakítottam, egyszeriben a másik végletben találtam magam. Nagyon nem volt számomra természetes.

És úgy éreztem, megrekedtem benne, ezért utána csak olyan szerepeket igyekeztem vállalni, amik által kitörhettem ebből.” De ez sem ment könnyen, gyorsan.

Öt éven keresztül még azzal küszködött, hogy továbbra is mások vágyainak netovábbját jeleníti meg, gondoljunk csak az Igazából szerelemre vagy a Vágy és vezeklésre. De a Büszkeség és balítélet Elizabeth Benettje már egy jó átmenet volt a „felnőtt” szerepekbe, jelölték is érte Oscar-díjra (és emlékszem, a gálán ott ült az első sorban Jack Nicholson mellett), ha nem kapta is meg (abban az évben Reese Witherspooné lett a szobrocska).

Talán ezért is mondja ma, hogy úgy érezte, abban az időben csapdába került, amiben nem találta az erejét. Fiatal, szép nő volt – mindenki csak ennyit akart látni benne, ő pedig valami egészen mást akart megmutatni. „De fogalmam sem volt, hogyan fejezzem ezt ki – mondja ma a Harper’s Bazaarnak. –

Mintha ketrecbe zártak volna. Egy olyan ketrecbe, amit egyáltalán nem értek.”

Az őrületbe kergetnek

Ehhez jött hozzá még az akkori bulvárvilág és sztárkultúra – vagyis a lesifotósok állandó jelenléte, akik őt sem kímélték. Ma is könnyű rákeresni, hány fotót lőttek róla, miközben az akkori szerelmével, Jamie Dornannel a normális fiatalok életét próbálták élni. „Emlékszem, akkoriban a lesifotósok egyszer leszorították Scarlett Johanssont az útról Los Angelesben, és velem ugyanezt tették Kentish Townban. Mondtam nekik, hogy ezt azonnal fejezzék be, a végén még elütök valakit – mire azt felelték: annál jobb, azért több pénzt kapnának. Nem tudom, ma hogyan mennek a dolgok, de számomra ez egy olyan pillanat volt, amikor azonnal ki akartam szállni mindenből. Nem úgy nézett ki, mintha ennek lehetne jó vége – nyilatkozta a Telegraphnak 2019-ben.

– Ha addigra nem omlottál össze mentálisan, akkor a lesifotósok elintézték neked, hogy eljuss arra a pontra, pusztán azért, mert nekik jobban megérte.”

Ehhez jött hozzá, hogy mivel sosem járt színészképzésre, ezért szakmailag is bizonytalan volt, állandóan bizonyítani akart. „Sosem voltam színészmesterség-órán. Szerettem volna drámaiskolába járni, de abban az időben rengeteg munka talált meg, ezért végül nem végeztem el semmit, nem voltak tanáraim. Tudtam, hogy nem tudom, mit csinálok. Csak az ösztöneimre hagyatkoztam, így néha jó voltam, néha rossz – csak épp azt nem tudtam, mitől. Ez nagyon bizonytalanná tett. Kérdés, hogy ha állt volna mögöttem egy szakmai képzés, akkor jobban tudtam volna-e kezelni a helyzetet és a hírnevet… nem tudom. De talán másképp is kezeltek volna abban az esetben” – mondta a The Talks magazinnak. 

A lényeg, amiről ma már sokkal érettebben, valódi rálátással tud beszélni: „Nem semmi indulásom volt a felnőtt életbe. Elég extrém landolás amiatt, hogy olyan fiatalon csapott meg a hírnév. És nagyon fura az a hely, amit a nők számára kijelöltek a nyilvános térben – ezzel sosem voltam komfortos. Sőt, mondhatom, valójában megrázkódtatás volt. Aszerint ítéltek meg, amit belém vetítettek.” 

Hát, röviden ezért következett be 22 éves korában az idegösszeomlás, majd poszttraumásstressz-szindrómát állapítottak meg nála, és 2 évre visszavonult.

„Tudtam, hogy szuperprodukciót soha többé nem vállalok, mert egyszerűen nem tudom kezelni a hírnevet, ami együtt jár vele.”

Ez alatt az idő alatt sikerült magában tisztáznia néhány dolgot. Például, hogy mit tanult ebből az időszakból: „Megtanultam, hogy ha semmit nem mondasz, csak szépen mosolyogsz és egy gyönyörű ruhát viselsz, az emberek akkor is tudnak utálni. Mint ahogy akkor is, ha ugyanebben a csodálatos ruhában és kedves mosollyal mondasz is valamit. De az is lehet, hogy értékelik. Mert valójában nincs ráhatásod arra, mások hogyan látnak. Egyedül azt tudod uralni, te magad ki vagy abban a helyzetben.”

Az élet felnevel

2008 óta számítja magát felnőtt színésznek, aki a választásaiért már felelősséget tud vállalni, és ezáltal azért is, mit jelenít meg. Ebben az évben jött ki A hercegnő című filmje (amit Pados Gyula fényképezett), ami azért is jellemző határvonal, mert innentől egymást követték az erős, női karakterek az életében, ahogy a kosztümös drámák is. Hogy csak párat említsünk: Veszélyes vágy, Anna Karenina, Kódjátszma, Colette… és szívesen vállal olyan szerepet is, ami kifejezetten ellenszenves a számára, hogy a bőrébe bújva megértse a mozgatórugóit – ilyen volt például a Ne engedj el! című rendhagyó sci-fi.

„Most, hogy már a harmincas éveimben járok, kitanultam a szakmát, ismerem a fogásait, ezért aztán sokkal jobban is tudom kezelni – mondja a The Talksnak. –

Azt kéred, sírjak? Sírok. Azt kéred, nevessek? Nevetek. Egyszerre akarod a kettőt? Megcsinálom. Persze hogy sokkal jobban élvezem, amióta mindennek a birtokában vagyok.” 

És ehhez szerencsére az is hozzátartozik, hogy a színészete is változik, alakul az évek során, ahogyan ő maga is változik: „A szerepeket, amiket elvállalsz, és a színészetedet általában nagymértékben befolyásolja az, ahogyan élsz, és az a perspektíva, amit látsz a világból – mondja a Harper’s Bazaarnak. – Azt fejezik ki, ami téged éppen érdekel, vagy amilyen élmények éppen érnek. Szóval ez egy folyamatos változásban lévő dolog.” 

Vagyis ezzel a szemmel érdemes figyelni, milyen munkát vállal, és azzal mit akar elmondani. Itt van például a legutóbbi filmje, ami alig egy hete került fel a Disney+-ra: a Boston Strangler (ITT írtunk róla kritikát). Ebben azt az újságírónőt alakítja, aki a 60-as évek bostoni gyilkosságait először kötötte össze, és elsőként jött rá arra, hogy a városban egy sorozatgyilkos tartja rettegésben a nőket. Loretta McLaughlinnak ugyanakkor elég korlátozottak voltak a lehetőségei arra, hogy felderítse az ügyet, már csak abból kifolyólag is, amilyen helyzetben akkor egy háromgyerekes anya újságíróként lehetett. „Lebilincselt az a nyomás és egyéni küzdelem, ahogyan Loretta és a férje harcoltak az autonómiájukért. Az egyik pillanatban még egy csapat voltak, a következőben már egymás ellen.” 

Egyenjogúság – otthonról

Neki viszont olyan szerencséje van, hogy a férjével, James Rightonnal egyformán veszik ki a részüket a családi feladatokból – miközben mindketten egy sikeres művészi karriert egyengetnek (Righton zenész). Knigthley azt is elmeséli például, hogy amikor mindketten dolgoznak egy projekten, akkor három bébiszitter kell ahhoz, hogy az egyiküket pótolja. Viszont amikor Bostonba utaztak ennek a filmnek a forgatására, akkor egyet sem vittek magukkal, ott végig a férje állt helyt a két kislányuk mellett, pedig alaposan megváltoztak a körülmények a terveikhez képest. Akkoriban (2021 novemberében) ütött be az omikron variáns, emiatt a kisebbik lányuk, Edie egyáltalán nem tudott intézménybe járni. Négy hónapig éltek Amerikában (ezalatt ők is mind átestek a Covid-fertőzésen), és mindvégig Righton vitte a hátán a családot, míg ő forgatott.

Knightley számára azonban természetes, hogy az anya ambíciói is kiteljesedjenek, sőt hogy akár többet is keressen, mint az apa: ő ugyanis ilyen családban nőtt fel. A feminista szemlélet tehát számára magától értetődő volt, amit már 12 évesen felismert. Nyilvánosan csak 2018-ban állt ki ezekkel a nézeteivel egy nyílt levélben, amiről ITT írtunk korábban.

Két évvel később pedig azt is elárulta, hogy tudatosan keresi azokat a projekteket, amikben női rendezőkkel dolgozhat együtt, hogy segítse a nők érvényesülését a show-biznisz világában – ami nem jelenti azt, hogy a férfi rendezőket bojkottálná.

De azért nem véletlen, hogy készített már filmet Lynn Sheltonnal, Gurinder Chadhával, Lorene Scafariával vagy Camille Griffinnel: azt szeretné jelezni vele, hogy van helyük az élvonalban.

Egy botrány részletei

Egyébként természetesen a férfi rendezőket is kedveli, kivéve talán egyetlen korábbi alkotótársát, akivel a legkellemetlenebb botrányát élte meg. A sors fintora, hogy ez azt a filmjét érinti, ami az egyik kedvencem tőle – és ritka kivétel a pályáján, mert egy könnyedebb (bár drámai helyzetekre épülő) zenés-romantikus film, ami egyáltalán nem kommersz. A Szerelemre hangszerelve című munkájáról van szó, amiben egy angol zeneszerző lányt játszott, aki a szerelmét elkísérve New Yorkba költözik, hogy ott kiderüljön számára: a pasija (aki szintén zenész, épp a nagy áttörésében) igazából már nem vele képzeli el az élete hátralévő részét.

Knightley így nyilatkozott arról, mi tetszett meg neki a történetben: „Azt hiszem, mindenkinek eljön az a pont az életében, amikor egy mellékutcából egyszer csak elé vág egy autó, és elüti. Sosem számítasz rá. A sors egyszer csak lecsap. De az a folyamat, hogy azután mégis fel kell állnod, és folytatni az életed, számomra iszonyú izgalmas.

Mert amikor ott fekszel kiterítve, még nem tudod elképzelni, hogyan fogsz felállni belőle. Hogy a francba fogom újrakezdeni az életem? – gondolod magadban. De épp az a lényeg, hogy meg kell tanulnod a saját erődet felfedezni, és a saját lábadra állni. Ezen mindenkinek keresztül kell mennie, nem is egyszer, mert aztán elfelejted, és megint elölről kell tanulnod.”

Szerintem a film is elbűvölő, akárhányszor meg tudom nézni, ezért is ért meglepetésként, amikor a rendezője, John Carney a következő filmje kapcsán, tehát három évvel a Szerelemre hangszerelve bemutatója után így nyilatkozott: „Egyáltalán nem élveztem a munkát lesifotósokkal és grandiózus premierrel. A filmsztárvilág semmilyen szinten nem vonzó számomra. Én színészekkel szeretek dolgozni, és vissza akarok térni ahhoz, amiért élvezem a filmkészítést – nem mintha nem élveztem volna a Szerelemre hangszerelve forgatását, de Keira hatalmas sleppje, amit mindenhová magával vitt, eléggé megnehezítette az érdemi munkát…” 

És nem hagyta abba, hanem azt is hosszan ecsetelte, mennyire bánja, hogy nem egy olyan ember játszotta azt a szerepet, akinek valódi köze van a zenéhez, mert Knightley játékán érezni, hogy nincs kapcsolata a hangszerrel és a zenével. De ami talán még ennél is nagyobb baj: nem mer kitárulkozni. „Azt hiszem, színészként egy dologra van szükséged: hogy ne félj utánajárni annak, ki is vagy valójában, amikor a kamera forog. Keira ezzel szemben éppen hogy elrejteni akarja, kicsoda ő, amit szerintem egy színész nem tehet meg. […] Nem arról van szó, hogy utálom Hollywoodot, de én olyan színészekkel szeretek dolgozni, akik kíváncsiak és egy rendes filmben akarnak részt venni, nem pedig filmsztárokkal. Nem szeretném Keirát bemocskolni, de a filmszínészet bizonyos fokú őszinteséget és önismeretet igényel, amire szerintem ő még nem áll készen – de a mi filmünk forgatása idején még biztosan nem volt kész.”

És hogy tovább rontsa a helyzetet, Carney a film másik két főszereplőjét, Mark Ruffalót és Adam Levine-t halálra dicsérte, majd ezzel zárta:

„Megtanultam, hogy szupermodellekkel többet nem készítek filmet.” 

Mondanom sem kell, erre azonnal beindult a kommunikációs gépezet, és Knightley korábbi rendezői azonnal kiálltak mellette, például Mark Romanek (akivel a Ne engedj el!-t forgatta), vagy Lorene Scafaria és Lynn Shelton, akik egymást túllicitálva ecsetelték, milyen csodálatos volt vele a közös munka. És – ahogy az lenni szokott – végül John Carney is arra kényszerült, hogy visszavonja a szavait, és bocsánatot kérjen. Ezt végül a Twitteren tette meg egy olyan fotóval, amin egy írógéppel szedett szöveg volt látható (mintha kényszer hatására íratták volna vele – de lehet, hogy ezt csak én értelmezem így), amiben azt állította, szégyelli az egészet, és hogy róla állít ki bizonyítványt, hogy a rendezői hiányosságaiért más valakit okol.

„Ez arrogáns és tiszteletlen – írja. – Keira elkötelezett és profi volt, és rengeteget hozzátett a film sikeréhez. Személyesen is bocsánatot kértem tőle, de szeretném megtenni nyilvánosan is, egyúttal a rajongói és a barátai bocsánatát is kérem.”

Én pedig csak egy dolgot tudok hozzátenni – amit Keira Knightley maga nyilatkozott a színész–rendező viszonyról: „Színészként hozzátartozik a munkádhoz, hogy különböző módszerekkel tudj együttműködni, mert a rendező határozza meg, hogyan dolgozunk. Meg kell tanulnod adaptálódni, de bevallom, nekem ez nem minden rendezővel sikerült” – mondta a The Talknak.

A fantasztikus azonban az, hogy ez nem feltétlenül látszik a végeredményen, nekem például nem rontja el az élményt a Szerelemre hangszerelve esetében. És bármennyire hiszek is John Carney-nak abban, hogy ez számára nehéz helyzet volt, és a fejében egy százszor jobb alakítást képzelt el, Keira Knightley nekem így is tetszett benne, és az eddigi életműve éppen azt mutatja, hogy folyamatosan törekszik önmaga feltárására, és arra, hogy csakis értékes, valódi színészi feladatok kövezzék ki a pályáját. Ebben pedig csakis sok erőt és szerencsét kívánhatok neki a továbbiakra.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Roy Rochlin / Getty Images for 20th Century Studios

Gyárfás Dorka