A depresszió egy elszigetelt, idegen birodalom, ahol máshogy működik az elméd

–

Van abban valami izgalmas, hogy a depresszió fenomenológiáját, szubjektíven megélt tapasztalatát napjainkban főként filozófusok vizsgálják. A pszichológia – nem kis részben azért, hogy végre elismerjék a természettudományok között – az elmúlt évtizedekben egyre inkább a neurobiológia, az agy kutatása és a számadatok elemzése felé tolódott, miközben a lelki működésünket próbálja feltárni. Természetesen ezek a tanulmányok értékes tudást halmoztak és halmoznak fel mind a mai napig, ugyanakkor valami mintha hiányozna belőlük. Bizonyos szempontból mintha eltárgyiasítanák az embert, akit néha molekulákra és statisztikai összefüggésekre redukálnak le.    

Ez a veszély a depresszió témájával kapcsolatban is felmerül: miközben egyre többet tudunk a betegség biokémiai hátteréről, különböző rizikófaktorairól, magának az élménynek is vannak még olyan aspektusai, mélységei, amelyek egyelőre nem jelennek meg a diagnosztikai kritériumok között, viszont akár a gyógyítás-gyógyulás szempontjából is releváns lehet megértenünk őket. 

Nézzük először a diagnózist! 

A Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve 5. kiadása (DSM-V) szerint a major depressziós zavar két vezető tünete a levert hangulat (egész nap, vagy a napok nagy részében); illetve az érdeklődés és az örömképesség elvesztése. E két szimptóma közül egynek kell fennállnia legalább két hétig a diagnózishoz – ez az egyik feltétel. A másik, hogy további hét tünetből is legyen jelen legalább négy ebben a két hétben.  

Ezek a tünetek a következők: 1) fogyás/hízás (az étvágy változásai); 2) inszomnia vagy hiperszomnia (tehát túl sokat vagy túl keveset alszik); 3) pszichomotoros agitáció vagy gátoltság (izeg-mozog, nyugtalan, vagy lassú, passzív, elnehezült); 4) kimerültség, energiahiány; 5) alaptalan bűntudat, értékelenség-érzés; 6) koncentrációs nehézségek, döntésképtelenség; 7) halállal, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok.   

A klinikai tüneteken túl

A York-i Egyetem professzora, Matthew Ratcliffe filozófus jelentetett meg még 2015-ben egy könyvet Experiences of Depression (A depresszió tapasztalatai) címmel. Kutatásai során online kérdőívekkel, valamint depresszióval diagnosztizált emberek által írt memoárok elemzésével igyekezett utánajárni, mit is jelent depressziósnak lenni.

Az érintettek ugyanis következetesen arról számolnak be, hogy a depresszió minőségileg különbözik a hétköznapi tapasztalatoktól.

Ezt írja le többek között az angolban a „feeling blue” kifejezés, amely a kék színt társítja a megváltozott élményanyaghoz. Magyarban pedig gyakran mondjuk, hogy borús valakinek a hangulata, amely nemcsak a rosszkedvre, hanem az éleslátás hiányára, a módosult észlelésre is utalhat: rád telepszik valami, ami akadályozza a normál működésedet.  

A depresszió a Ratcliffe által összesített E/1-es leírások szerint együtt járhat különböző testi szimptómákkal (fáradtsággal, rosszulléttel, zsibbadással, hányingerrel) – ezeket a DSM tünetei is nagyjából lefedik. Ugyanakkor az érintettek rendre kiemelték a reménytelenség érzését is: nemcsak egy adott cél vagy dolog kapcsán, hanem azt fejezték ki, hogy összességében vesztették el a reménykedés képességét. A masszív bűntudat mellett jellemző volt rájuk, hogy negatívan beszéltek önmagukhoz, negatívan narrálták életük eseményeit, állandóan agyaltak, rumináltak. Zavart szenvedett a cselekvőképességük is, nem voltak képesek tettekben kifejezni a szabad akaratukat. 

Máshogy észlelik az időt és a világot

Ami érdekes – és nem szerepel a DSM-szimptómák között –, az az időélmény megváltozása.

A depressziós ember egyrészt be van zárva a jelenbe, nem igazán képes elővételezni a jövőt. Másrészt olyan, mintha lelassult vagy megállt volna számára az idő.

Miért baj ez? Azért, mert minél hamarabb követik a cselekvéseinket azok következményei, annál hatékonyabbnak érezzük magunkat, hiszen létrejön az a benyomásunk, hogy a környezetben bekövetkezett változások a mi tetteink hatására jöttek létre. Amikor viszont a cselekvés és annak észlelt hatása közti intervallum meghosszabbodik, az a benyomásunk alakul ki, hogy kevésbé kontrolláljuk az eseményeket. Az időélmény különböző eltérései tehát nagyon is hozzájárulhatnak ahhoz, mennyire tetterősnek, vagy éppen tehetetlennek éljük meg magunkat.  

Ratcliffe kutatásaiban még egy fontos, gyakran visszatérő témát hangsúlyoztak a depressziós résztvevők. Ez pedig a személyközi tapasztalatok szerkezetének megváltozása volt:

egyfajta erős idegenségérzés, amelyet az illető másokkal és a világgal kapcsolatban is megélt – mintha mindentől és mindenkitől el lenne vágva, magányosan lebegne a saját univerzumában. 

Azt, hogy az észlelésünk hogyan alakul át depresszióban, korábban is vizsgálták. Ezek egyelőre alacsony elemszámú, módszertanilag megkérdőjelezhető kutatások voltak, de azért érdekes eredményeket hoztak. Felmerült például, hogy depressziós embereknek alacsonyabb a fájdalomküszöbe, kevésbé tudnak különbséget tenni az alacsony és magas zsírtartalmú ételek íze között (a depresszió és az elhízás komplex kapcsolatáról korábban ITT írtam), illetve vizuálisan kevésbé érzékenyek a kontrasztokra. De fontos látni, hogy ezeknek az összefüggéseknek az igazolása vagy éppen elvetése további tudományos munkát igényel.   

A depresszió módosult tudatállapot?

Matthew Ratcliffe könyvére hivatkozva pontosan ez a hipotézist fogalmazta meg egy másik filozófus, Cecily Whiteley, aki a Cambridge Egyetemen dolgozik, és fő kutatási területe az elme, a tudomány és a pszichiátria filozófiája. Depresszióról szóló tanulmánya a közeljövőben fog megjelenni a The British Journal for the Philosophy of Science nevű szaklapban (már elfogadták a kéziratot). Whiteley egyik legfontosabb megfigyelése, hogy a Ratcliffe által részletesen dokumentált, a depressziós emberek tapasztalatainak minőségében bekövetkező változások nagyságrendileg hasonlítanak arra, mint amit korábban a pszichedelikus állapot kapcsán írtak le. Mindkét esetben – igaz, eltérő módon – átalakulnak a személy önmagával, idővel, saját testével, cselekvőképességével, koncentrációjával, figyelmével kapcsolatos élményei. 

Whiteley tehát azt veti fel, hogy amikor valaki depresszióval küzd, akkor a napja jelentős részét egy olyan tudatállapotban tölti, amely a hétköznapi éber tudatállapottól eltér.

A depressziós tudatállapotot az alváshoz, a hipnózishoz, a kómához, az éhezéshez, vagy a szerhasználathoz hasonlóan módosult tudatállapotnak tartja, amelynek megvannak a maga jellemzői.

Ezeket öt alapvető dimenzióban képzelhetjük el: a testi tapasztalatok, a kogníció (megismerés, gondolkodás, emlékezés, döntéshozatal), az időélmény, a saját magához és a másokhoz való viszony szintjén. A lényeg, hogy a depresszió mélyreható változásokat idéz elő nemcsak a tapasztalatok tartalmában, hanem azok szerveződésében is – a személy elméje egy külön világba kerül, ráadásul azt éli meg, hogy teljesen elszakadt önmagától és másoktól, ezért is ennyire nehéz megközelíteni őt.  

Felmerülnek régi-új gyógymódok

Whiteley tanulmánya végén arra is kitér, hogy a depresszió két (általában kombinált) kezelési módja, a pszichoterápia és a gyógyszerek, az általa ismert adatok szerint körülbelül az esetek 50 százalékban hatékonyak. Ez arra sarkallja a kutatókat, hogy új terápiás lehetőségekben is gondolkodjanak. Szerinte ígéretes kutatási irány lehet, természetesen szigorúan kis dózisokban, szakemberek felügyelete mellett a pszichedelikus szerek (például ketamin, meszkalin és a pszilocibin, a varázsgomba hatóanyaga) gyógyítási célra való alkalmazhatóságának feltérképezése. 

A pszichedelikus szerek köztudottan mélyreható változásokat idéznek elő a tudatban: előfordulhat, hogy segíthetnek kizökkenteni a személyt a depressziós tudatállapotból, aki a pszichedelikus élmény megtapasztalása után a normál éber tudatállapotba tér majd vissza. Mintha kinyílna benne egy ajtó önmagára, az érzéseire, a jövőre, a többi emberre, amelyen kilépve ismét kapcsolódni tud. 

Ugyanakkor lényeges hangsúlyozni, hogy ezek a kutatások egyelőre gyerekcipőben járnak, és sok szakember szerint nem is kéne erőltetni őket,

hiszen a módosult tudatállapotok előidézésének léteznek sokkal biztonságosabb módjai is, mint a szerhasználat, például a hipnózis, az imagináció, a relaxáció, amelyeknél nem áll fenn az addikció veszélye. 

Mindenesetre az, hogy ha a depresszióra mint módosult tudatállapotra tekintünk, segíthet önmagunk és mások megértésében, hatékonyabb támogatásában. Mindez persze még csak egy hipotézis, amelyet tudományos vizsgálatoknak is tesztelni kell a jövőben.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Jonathan Knowles

Milanovich Domi