–

Az a vintage hálóing már sok lenne bundával. Persze alapból nem muszáj bundát vennem hozzá, de ez a legnehezebb része annak, hogy a húgommal élek. Ha látom, hogy ő kiöltözik, nekem is ki kell. Szerencsére egyetlen magas sarkúm sincs, így az fel se merülhet bennem, hogy esetleg abban menjek. 

Apám majd át fog ugrani a lencsével, aztán később valahogy vissza kell neki adnom a dobozt, mert tavaly ott felejtettük a buliban, és már nem bízik bennem. Ezt gyorsan kéne elintézni, kilenc felé azért már illene elindulnunk, akkor is, ha csak fél óra busszal. A hazajutás az már neccesebb lesz, az utóbbi időben hétköznap este is lehetetlen taxit fogni, nemhogy újévkor.

Legalább a végén csak sikerült összetrombitálni a bandát, igaz, volt pár konfliktus a meghívottak miatt, és ellenbuli is lett, de a lényeg, hogy idén is összejött a grandiózus szilveszter, ahogy akartuk.

Nyilván sikerült megbetegednem, szóval bevallom, nem érzem annyira magamban a partiállatot, de már túl sok embernek mondtam, hogy harmincegyedikén nagyon megmegyünk, szóval muszáj lesz. Most, hogy így belegondolok, túl sok olyan eleme van a szilveszternek, ami elé odarakom ezt a szót: muszáj. Van valami kényszeres ebben az egészben, ahogy éppen egy olyan fűzőt próbálok magamra cibálni, amiben egész este nem fogok tudni leülni, és annak ellenére, hogy mindjárt szétreped a koponyám a migréntől, mégis meg fogok inni egy felest, amint belépek azon az ajtón.

Nem jár olyan fojtogató kötelezettségekkel, mint a karácsony, amit mostanra teljesen megutáltam, és biztosan jobban is kedvelem a fogyasztásmániás nagytesónál, mégis van bennem egy kis nyomás, hogy „helyesen” csináljam.

A szilveszter a csillogás, a féktelen bulizás és a katartikus lezárások estéje, a lehetőség, hogy a búcsú előtt megszépítsd a fejedben az egyébként mélységesen átlagos évedet, ez pedig együtt jár a kompenzálással.

Próbálok visszaemlékezni az utolsó olyan szilveszterre, amikor nem éreztem azt, hogy valahogy túl kéne lennem az előzőn. Nem biztos, hogy valóban az volt az első, de nekem úgy maradt meg. A szülők lepasszoltak minket pár barátommal az egyikük nagynénjéhez, a saját kis bulinkba, és eszméletlen izgatottak voltunk, hogy végre minket is beavatnak ebbe a felnőtt titokba. Egyébként is éjszakai életet éltem, csak a családom még nem tudott róla. Mindig is vonzott az a világ, ami naplemente után fedte fel magát, amikor kiüresedtek az utcák és az emberiség valami megbocsátóbb vákuumban létezett, amelyben nem voltak határidők és felelősségek. Szerettem azt az átmenetet, a tegnap és a holnap között, mert szabadabbnak éreztem magam benne. Akkor még nem tudtam volna ezt így megfogalmazni, de az, hogy ha akarok, egy egész éjszakát ébren tölthetek, már önmagában történelmi jelentőségű esemény volt számomra.

Nem vártam semmit attól az éjszakától, a választás szabadságán és a barátaim társaságán kívül, és így csalódott sem voltam, amikor nem kóstolhattam meg a pezsgőt a nagyobb gyerekekkel, ahogy akkor sem, amikor mindenki elkezdett elszunnyadni kora hajnalban. Ha csalnak is az emlékeim, és mégsem ez lett volna az első szilveszterem, akkor legalábbis az utolsó olyan volt, ami teljesen nekem szólt, nem valaki másnak. 

A performance, a dráma, a kötelező kellékek csak az évek során kúsztak be a koncepcióba, de már úgy megszoktam őket, hogy nélkülük talán nem is érezném igazinak.

Valahol, valamikor a szilveszter a barokkos túlzások ünnepe lett számomra, és én kérdés nélkül idomultam az új rendszerhez. 

A változás első szeleit, ahogy a karácsonyhoz való hozzállásom esetében, itt is a kamaszkor hozta. Ahogy egyre inkább magamnak kellett gondoskodnom arról, hogy az ünnepek olyan mágikusak legyenek, ahogy azt az Így jártam anyátokkal alapján képzeltem (egy nagy hiba, amibe valamiért a mai napig beleesem), úgy lett egyre nagyobb a tét is, amit hozzájuk kötöttem. A szilveszter volt a fejemben a legfelnőttebb esemény, mert a szülinapommal és a karácsonnyal ellentétben nem kellett a családommal töltenem, és lehetőséget adott nekem arra, hogy egy kicsit eljátsszak a gondolattal, milyen lenne teljesen függetlennek lenni. Végre gyakorolhattam a bulizást, és mivel tévesen azt hittem, hogy erről fognak szólni a fiatal felnőtt éveim, minden erőmmel igyekeztem felejthetetlenné tenni ezt az estét. 

szilveszter újév buli
A fotó a szerző tulajdonában van

A menő srácok elkezdtek házibulikba járni, és literszámra dönteni magukba a sört, szóval nekem is ezt kellett tennem, akkor is, ha tulajdonképpen utálom a felhajtást, és a szénsav mindig előhozza a refluxomat. Nem olyan éjszakát akartam, amit én élveztem volna, hanem olyat, ami azt üzeni másoknak, hogy tudom, hogyan kell élni. Csevejek közömbös félidegenekkel és homályos szelfik műanyag poharak mögé bújva. Tűzijáték a panelházak mögött, hányástakarítás és elhúzódó másnapok. Bulik, félrement csókokban és ájult részeg vendégekben mérve – egy még meg nem érkezett felnőttkor színjátékai. Így történt, hogy tizenöt évesen útjára indítottam a látszatélmények lavináját, és még évekbe telt, mire eszembe jutott kimászni alóla.

Addig játszottam pezsgőtől vöröslő arccal a felnőttet, hogy időközben valóban az lettem, de az ünnep varázsát az sem hozta vissza, hogy egy ponton ráébredtem: kamaszként iszonyatosan rosszul mértem fel, mit jelent menőnek lenni.

Hiába hevertem ki a felismerést, hogy valószínűleg okkal nem voltam népszerű a gimnáziumban, a szokások addigra makacsul tartották magukat, a logikától és a kényelemtől függetlenül. És ezzel nem csak én voltam így, a fél világnak ugyanarról szól a szilveszter, amiről nekem: ők is éppolyan erősen kapaszkodnak a tökéletes este mítoszába, mint jómagam. Kell a tűzijáték (pedig tudjuk, hogy a kár, amit okoz, ezerszer nagyobb, mint az élvezeti értéke), kell a negyvenfős házibuli, kell az a több kiló lencse, kell az új csillogó szett, és kell a mértéktelen alkoholfogyasztás.

Különösen a fiatalok küszködnek azzal az érzéssel, hogy minden egyes újévi partit úgy kell megélniük, hogy méltók legyenek „életünk legszebb” éveihez, akkor is, ha ezt az egész koncepciót amerikai sitcomok adták el nekünk, és semmi közük a valósághoz.

Nosztalgiával tekintünk vissza kamaszkorunk eldurvult estéire, de ha őszinték lennénk magunkkal, a nagy részünk bevallaná, hogy már se kedve, se energiája nincsen ahhoz, hogy újrateremtse őket. Az az elhivatottság, amivel minden évben próbálunk legalább akkora, ha nem nagyobb bulit tartani, már egyikünkben sincsen meg, mégis évről évre előcsalogatjuk, csak hogy ne kelljen szembenéznünk a ténnyel, hogy szívesebben tartanánk egy „béna”, fáradt, kicsit kiábrándító felnőtt szilvesztert. Helyette foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá, hogy csak azért is egyben maradjon a csapat (ami hiánytalanul sosem jön össze), és szinte kötelező jelleggel ütjük ki magunkat, hogy aztán ne is emlékezzünk az eseményre, amibe ennyi időt öltünk.

Mindenáron azt akarjuk, hogy a szilveszter „valamilyen” legyen: fergeteges, vad, végtelen. Azonban most, hogy egy újabb ilyen estére készülök, és elkeseredetten próbálom belepasszírozni magamat a legfelháborítóbb rucimba, komolyan eltűnődöm azon, hogy az utóbbi pár újévi kalandomból tudnám-e őszintén így jellemezni akárcsak az egyiket is.

Sikerült-e valaha erőszakkal varázslatot teremtenem? Egyáltalán jól éreztem magam? Megérte? Ahogy mély levegőt veszek és a húsomba belemar egy vékony cipzár, hirtelen arra jutok, hogy valószínűleg nem. A sok kötelező elem, az önmagamon való folyamatos túllicitálás elfelejtette velem azt a spontán, egyszerű örömöt, amit az első újévi emlékemhez kötök. Amikor még hagytam, hogy a szilveszter az legyen ami: egy éjszaka, amelyet ajándékként elnyújt az univerzum, adva még pár órát arra, hogy lelassíts, és jól érezd magad, mielőtt átlépsz az ismeretlenbe. 

  

És ha már megfogalmaztam, így is fogom csinálni. Nem húzom végig a cipzárt. Inkább türelmetlenül átbújtatom az anyagot a fejem felett, és hagyom, hogy a ruhám a földre zuhanjon. Kikeresem anyám pulóverét a lábam mellett formálódó textilóceánból, és magamra húzom. Később írok egy sms-t apámnak, hogy elég, ha fél adag lencsét főz, úgysem akartam cipekedni. Az éjjeli buszozás gondolatával is kezdek megbékélni, főleg, hogy így pulcsiban és farmerban már nem érzek akkora késztetést rá, hogy hülyére piáljam magam.

Most nem leszek menő, se szexi, se őrült, de annyi baj legyen. Már nem akarok úgy bulizni, mint egy kúl felnőtt, mert elég év telt el ahhoz, hogy megértsem, semmit nem nyertem belőle.

A tízéves énem tudta, mitől döglik a légy, és azt hiszem, ezúttal inkább rá fogok hallgatni. Vicces dolog ez a felnövés. Azt hinnéd, azt jelenti, hogy folyton előre haladsz, pedig néha csak arról van szó, hogy elég bölcs leszel hozzá, hogy újra megtaláld azokat a dolgokat, amiket a nagy sietségben hátrahagytál. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ IrisImages

Nyáry Luca