A mozaikcsaládok már a XVI. században is gyakoriak voltak, és ebben különböztek a maiaktól

–

Gyárfás Dorka/WMN: Nőies területnek számít a történettudományban, ha valaki a családok történetét kutatja?

Erdélyi Gabriella: Talán igen, pedig a kezdetekben, a tizenkilencedik század második felében vezető férfi történészek, akadémikusok is foglalkoztak családtörténettel, noha akkor az jelentős mértékben genealógiai (származástani) szemléletet jelentett, de megjelentek életmódtörténettel foglalkozó munkák is. A családtörténeti konferenciákon azonban manapság tényleg a nők nagyobb jelenléte érzékelhető. A férfi kollégák a történeti demográfusok között bukkannak fel többnyire.

Gy. D./WMN: Ezt te hogy éled meg? 

E. G.: Olykor adódnak vicces, egyúttal feszengésre késztető szituációk. Egy konferenciánkon például az egyik kiváló férfi kollégánk a megszólalását azzal kezdte, hogy körbenézett a teremben, és megállapította: „Mennyi csinos nő van itt!” 

Gy. D./WMN: Gondolom, ráadásul bóknak szánta…

E. G.: Igen, persze, és nevettünk is rajta, és mivel jóban vagyunk, ki is beszéltük magunk között az ebből eredő kényelmetlen érzést.

Noha a számok a nők nagyobb érdeklődését mutatják a téma iránt, nyíltan azért egy olyan kijelentés ma már vállalhatatlan lenne, hogy „a nők csak kutassák a családtörténetet, mi meg majd megírjuk Magyarország nagybetűs történetét”.

Gy. D./WMN: Hát nem tudom. Azért politikai szinten az a hivatalos álláspont, hogy „a család a nők dolga”.

E. G.: Igen, de a mai hivatalos politikai álláspont sajnos a szélsőségeset képviseli, nem a józanul és racionálisan gondolkodó emberek véleményét.

Gy. D./WMN: Te miért kezdtél el családtörténeteket kutatni?

E. G.: Szerencsés vagyok, mert mindig azt kutathattam a pályám során, ami érdekelt. A Történettudományi Intézetben ebbe sosem szóltak bele. Először engem is a politikatörténet fogott meg, innen kanyarodtam a társadalomtörténet felé annak hatására, hogy izgalmas forrásokat találtam a Vatikáni Levéltárban. Egy peres jegyzőkönyvet arról, hogy a Körmenden élő szerzetesek – Bakócz Tamás esztergomi érsek birtokán – hogyan éltek, amiből izgalmas kép bontakozott ki egy kisvárosban a papság és a hívek kapcsolatáról, épp a protestáns reformáció megjelenése előtti években. Ezután változatos témákkal foglalkoztam, például a korabeli konfliktusmegoldási gyakorlatokkal, vagy a házasság körüli magatartásokkal. Ekkor vettem észre, hogy abban az időben nagyon sokan három vagy akár négy házasságot is kötöttek egymás után, a szakirodalom mégis csupán az özvegyekkel és árvákkal, vagy az újraházasodási mintázatokkal foglalkozott, de az így létrejövő mozaikcsaládokkal nem. Ami azért is kezdett el izgatni, mert én is ilyen családban élek szülőként. 

Gy. D./WMN: És mit találtok a kutatás során a tizenhatodik–tizenkilencedik századi mozaikcsaládok életére vonatkozóan? Miben voltak mások, mint a mai mozaikcsaládok?

E. G.: A mai embernek döbbenetes látnia a korabeli magas halandóság következményeit. Nagyon sokan fiatalon megözvegyültek több gyerekkel. Ilyenkor szükségszerű volt az elveszett szülő és házastárs pótlása.

A mesékből közismert gonosz mostoha figurája, aki Hamupipőke helyett a saját, második házasságba hozott lányait részesíti előnyben, azért is alakulhatott ki, mert a férfiak sokkal gyakrabban újraházasodtak, ennek következtében a mostohaanyák voltak többen.

A huszadik század vége ezzel szemben inkább a mostohaapák kora volt, mivel a gyermekeket, főleg a kisgyermekeket inkább az anyáknál volt szokás elhelyezni. Régen ezzel szemben – főleg akkor, ha sok vagyon tapadt a gyerekekhez, amely fiúágon öröklődött a nemességnél – a gyerekek gyakran az anya helyett az apai rokonság felügyelete alá kerültek.

Gy. D./WMN: Azért is volt régebben sok mozaikcsalád, mert nem volt elfogadott egyedül maradni? 

E. G.: Ez megint összetett kérdés. A demográfia felől nézve a magas halandóság egyúttal gátat is szabott a mozaikcsaládok gyakoriságának, mert a kisgyerekek sokszor a szüleik újraházasodását sem élték meg. A társadalmi normák pedig az újraházasodás terén kultúránként változtak. A nemesi özvegyasszonyokat övező kultusz például egyfelől a vagyonátörökítés zavartalanságát szolgálta, amelyet egy új férj és mostohaapa megzavarhatott. De a fiatalon, negyvenöt éves kor alatt megözvegyült nőktől inkább az újraházasodást várták el, egyebek mellett azért is, mert a férfiak felügyelete alól kikerülő egyedülálló nőket a patriarchális társadalomban „veszélyesnek” tekintették, és ezért normaszegőnek, illetlennek bélyegezték meg. 

Gy. D./WMN: Tehát az volt az átlag, hogy egy fiatalabb nő nem maradhatott egyedül?

E. G.: Nemigen létezett olyan, hogy „átlag”, ez inkább a későbbi korokban hasznos megközelítés a társadalmi gyakorlatok megértésére. Ha átlagot számítunk a régebbi korokra, az inkább eltakarja a korabeli nagy különbségeket például férfiak és nők, fiú- és lánygyerekek lehetőségei között. Nagyon különböző helyzetben volt egy paraszt (vagy a parasztság kategóriába sorolt ember), egy városi polgár és egy arisztokrata is.

De például az, hogy egy gyerek nem a biológiai szüleivel nő fel, társadalmi rétegeken átívelő, közös élettapasztalat volt.

A magas halandóságon és a mozaikcsaládokon kívül ennek az a szokás is oka volt, hogy a gyerekeket tízéves koruk után elküldték otthonról. Arisztokrata fiúkat iskolába vagy fiúkat és lányokat egyaránt egy tekintélyes rokon udvarába, hogy ott szocializálódjon, lásson mást is, ismerkedjen, építsen kapcsolatokat, találjon házastársat. A városi fiúkat mesterséget tanulni küldték, a lányokat pedig szolgálatba.

Az akkori gyerekek nem voltak bezárva az úgynevezett nukleáris családba – sokkal nyitottabb közegben éltek, egy egész generáció felelőssége volt a felnevelésük. 

Gy. D./WMN: Ha jól láttam a Lendület blogján, akkor te ennek az érzelmi vetületét is vizsgálod.

E. G.: Igen, az érzelemtörténeti megközelítés nagyon izgalmas, mára egy külön aldiszciplína jelentős szakirodalommal, módszertannal. Sokféle választ lehet arra adni, hogy mi az érzelem, és vajon hogyan ismerhetők meg egy múltbeli ember érzelmei, amikor az ember nemhogy a vele szemben ülő ismerőse, de még a saját érzelmeivel sincs tisztában.

Gy. D./WMN: Gondolom, például levelekből és naplókból azért lehet következtetni…

E. G.: Igen, csakhogy főképp a nemesek és arisztokraták leveleztek, és ennek is csak töredéke maradt ránk. A levelekben jól meg lehet figyelni, hogy mit akar a levélíró elérni, mire akarja a címzettet, mondjuk, rávenni, és ehhez milyen eszközöket használ, hogyan használja az érzelmei kifejezését, és ez hogyan különbözött nők és férfiak között. Az egyik megközelítés szerint pedig maga az írás egy érzelmi gyakorlat, amely így jobban megfigyelhető a valami belső, elvont dolognak tekintett érzelmekkel szemben.

Gy. D./WMN: A tanulmányaidból az derült ki számomra, hogy az érzelmi kötelékek ugyanolyan erősek voltak a családtagok között, mint ma, ha nem ugyanazt jelentette is anyának vagy apának lenni…

E. G.: Egész mások voltak a szerepekhez kapcsolt társadalmi elvárások. A kora újkori anyáknak nem volt kizárólagos felelősségük a gyereknevelés, ebbe az apákat is bevonták. A kenyérkereső apa és a házitündér, otthonába bezárt anya modellje a tizenkilencedik századi polgárosodási folyamat konstrukciója. 

Az emberek mindig szerették a gyerekeiket, de a szülői szeretet elvárt gyakorlatai nagyon különböztek: a szeretet, a törődés régebben abban manifesztálódott, hogy egy apa gondoskodott a gyerekei boldogulásáról: kiadta az őket illető örökséget, méltó házastársat talált a lányainak, a fiait pedig taníttatta.

Szereteten azt értették, hogy teljesítették a családi kötelességeket, egy szülő gondoskodott a gyerekei boldogulásáról (amely nem azonos a boldogsággal), a gyerekek pedig „engedelmes szeretettel” tartoztak cserébe. Aki ellenszegült, azt a szülei „jogosan” kitagadhatták.

Nem egyszer történt meg, hogy egy fiút a kálvinista család jezsuita iskolába küldött, mert ott volt magas színvonalú oktatás. Csakhogy ott megtérítették, katolikus lett, mire az apja kitagadta. Hát szóval a mából nézve nem volt könnyű sem gyereknek, sem nőnek lenni. Régebben (még inkább, mint ma) az ellenőrzést gyakorló férfinak volt előnyös lenni.

Gy. D./WMN: Akkor nem sok minden változott…

E. G.: Rendben, nyilván sarkítok. Éppen azért kutatunk, hogy megmutassuk, azért a nőknek is voltak lehetőségeik. Az özvegyasszonyoknak például kifejezetten megnövekedett mozgásterük volt, kikerülve a férjük felügyelete, gyámsága alól, amit jelez, hogy a forrásokban gyakrabban szerepelnek a cselekvő, vagyonról rendelkező, háztartásfő szerepében. De a maitól eltérő felfogást erről a függetlenségről jól mutatja, hogy a vagyonos nők is sokszor újraházasodtak, mert nehezen tudták megvédeni magukat egy férfi nélkül a vagyonukra ácsingózó távolabbi rokonságtól, vagy éppen a tisztességüket kérdőjelezték meg az ellenérdekeltek.

A házassági perek is bepillantást adnak a nők mozgásterébe, amit előidézhetett például egy nemkívánatos férj előli szökés, elköltözés messzire, ahol az embert nem ismerik (hiszen nem volt akkoriban anyakönyvezés és személyi igazolvány), vagy a vallásváltás egy jobb házasság érdekében. 

Gy. D./WMN: Házasságtörésre lehet találni példát a korabeli forrásokban?

E. G.: Igen, az említett házassági perek erre is remek források. Persze nem azt tudjuk meg belőlük, hogy ki csalta meg a férjét vagy a feleségét, hanem azt, hogy a női házasságtörés vádja milyen érdekeket sértett, hogyan lehetett a bíróságon ezzel hatékonyan érvelni, vagy hogy milyen értékek kapcsolódtak a házassághoz és a nemi szerepekhez.

Gy. D./WMN: Az esküvő előtti szex mennyire volt tabu?

E. G.: Szerintem mi sokkal prűdebbek vagyunk, mint az akkori emberek. Minden, amiről azt hisszük, hogy „régen úgy volt”, főleg a tizenkilencedik század találmánya. Nemcsak a nemzet fogalmát alkották meg ekkor, vagy a romantikus irodalmat, hanem az otthonba zárt anyák kultuszát is, amely ma is egyre jobban hat. Rabelais híres tizenhatodik századi regénye, a Gargantua és Pantagruel ma kemény pornónak számítana, pedig csak a korabeli farsang világába kínál sokszor pajzán és erotikus bepillantást.

A késő középkori európai házassági perek jelentős része arról szól, hogy a házassági ígéret után teherbe esett lányokkal mi legyen, a gyerek apja feleségül veszi-e őket, vagy valamilyen anyagi kárpótlást fizet.

És ha tovább nyitunk, és kilépünk Európából, akkor egészen más családhoz, házassághoz, gyerekneveléshez, szexualitáshoz, családi szerepekhez kapcsolódó szokásokat és gyakorlatokat találunk. A családtörténetben nagyon izgalmasak ezért az összehasonlító elemzések, amelyek mára szintén globálissá váltak, és megvilágítják a „belülről” eleve adottnak tűnő dolgok kulturálisan konstruált jellegét. 

A kora újkori Japánban például mindennapos volt a válás, vagy a gyerekek örökbe adása és fogadása, Kínában pedig egy nőnek több férje is lehetett egyszerre – ezek Európában kivételes vagy nem létező gyakorlatok voltak akkoriban. 

Gy. D./WMN: Válás egyáltalán nem volt a korabeli Európában?

E. G.: A katolikus egyház nem ismerte a válás intézményét, de ezt meg lehetett kerülni a házasság érvénytelenítésével, vagy a már említett elköltözéssel, vagy vallásváltással. A református vagy lutheránus egyház engedélyezte ugyan a válást, ezért maradtak ránk válási perek, de ezek is azt mutatják, hogy a kívánatos cél a házasságok fenntartása volt, a vitatkozó felek megbékéltetése, így a válás a gyakorlatban ritka maradt. Az ortodoxok világában – a román fejedelemségekben vagy az orosz vidékeken, vagy tőlünk délre – viszont sokkal könnyebb volt hivatalos bírói úton véget vetni egy rossz házasságnak és újat kötni. Nem is beszélve a muszlimokról, akik másfél évszázadra betették a lábukat hozzánk is.

Akik egy rossz házasságból katolikus vidéken menekülni akartak, ha a törökök közé álltak, minden gond nélkül újraházasodhattak. Ez persze nem volt sem gyakori, sem elfogadott, de egy lehetséges stratégiája a házasságban élésnek, amely valakinek fontosabb lehetett a vallási hovatartozásnál is.

Én mindenesetre találtam ilyen nőket és férfiakat.

Gy. D./WMN: Érdekes lehet neked összevetni a mai viszonyokat a régiekkel…

E. G.: A múlt és a jelen közötti folyamatosságok és törések iránti érdeklődés áthatja persze a mozaikcsaládok kutatását is. A gonosz mostohaanya sztereotipikus alakját kezdi felváltani a bónusz anya kifejezés („bonus mom”), amely azt próbálja elérni, hogy egy sorscsapás helyett nyereségként lehessen tekinteni egy mostohaszülőre, ami régen talán kevéssé volt ambivalens szerep a biológiai szülő halála következtében.

Ahogy a nyelvi változtatás is jelzi, az embereknek és hétköznapi, ismétlődő cselekedeteiknek – bármit sugall is a hatalom – nagy szerepük van az elképzelések és normák megváltoztatásában. 

Gy. D./WMN: De mit gondolsz, az emberek voltaképpen mindig ugyanolyanok voltak, vagy azért sokat változtak az évszázadok során?

E. G.: Létezik egy antropológiai állandó, mint például a biztonságra és a befolyásra törekvés, a gyerekek szeretete, vagy éppen a szomorúságra és vidámságra való képesség. De mivel a közeg, amelyben az emberek élnek, térben-időben változatos és történetileg konstruált, nagyok a különbségek is. Azok a példák, amelyeket Norbert Elias hoz a civilizáció folyamatáról alkotott könyvében, jól megvilágítják ezt: ma már nem illik társaságban köpködni, böfögni vagy kézzel enni az asztalnál. 

Gy. D./WMN: Az talán még fontosabb különbségnek tűnik, amit az elején említettél, hogy a halál mennyire része volt az életüknek.

E. G.: Igen, de megvoltak rá a megküzdési stratégiáik, például a vallásos gondolkodás és a rítusok. Nem biztos, hogy a mi életünk könnyebb attól, hogy a szőnyeg alá söpörjük ezt a problémát, kórházba zárjuk a betegeket és haldoklókat. Az egyéni életút válságos pillanatainak, például a gyásznak a közösségi megélése valódi támaszt tudott nyújtani.

A korabelieket is lesújtotta a gyerekeik halála, leveleikben ki is fejezik az e feletti fájdalmat, de a hit abban, hogy egy boldogabb világban éli tovább az életét éppúgy segített feldolgozni a fájdalmat, mint a következő gyerek gyors megszületése feletti öröm, és a róla való gondoskodás szüksége.

Gy. D./WMN: Mit gondolsz, ez a része a történelemnek eljut majd egyszer az iskolai történelemoktatásig? Bekerülhet valaha a tankönyvekbe?

E. G.: Ez ügyben ma nehéz optimistának lenni. Sajnos anyaként gyakran kerülök olyan helyzetbe, hogy azt mondom a hetedikes lányomnak, hogy „inkább ne tanuld meg, amit a tankönyvben olvasol”. Az ideológia vezérelte történelemírás és -oktatás káros hatásai hosszabb távon még drámaiabbak lesznek, emiatt erősen aggódom. A centralizált tankönyvírás miatt is nehéz helyzetben vannak ma az általános iskolai és gimnáziumi tanárok. A kutatócsoportunk által indított családtörténeti könyvsorozatok viszont be tudnak épülni az egyetemi oktatásba, ahol nagyobb a szabadság. Sorsfordító címmel készítettünk egy virtuális kiállítást is a Nemzeti Múzeum munkatársaival közösen, ez jól használható gimnáziumban és felső tagozatban is. Ez tulajdonképpen egy interaktív játék korabeli szövegek és tárgyak világában, ahol például a játékos eldöntheti, hogy tizenhetedik századi nemesként vagy tizennyolcadik századi polgárasszonyként özvegy marad, vagy inkább újabb házasságra adja a fejét.

Gy. D./WMN: Te magad nem akarsz még tanítani?

E. G.: Egy-egy szemináriumot tartok az egyetemen, de úgy alakult, hogy a fiatalokat a projektmunkán keresztül tudom terelgetni. A Magyar Tudományos Akadémia Lendület programjába be tudtam vonni doktoranduszokat és posztdoktorokat, akikkel a mozaikcsaládok történetét kutatjuk, és ez nemzetközi keretek között zajlik, a konferenciákra a világ minden tájáról érkeznek történészek. Ez is kezd globalizálódni, mert a különféle családtörténeteket nagyon érdekes összehasonlítani, például abból a szempontból, hogy hol milyen volt a gyerekkor, vagy épp a nők helyzete. Engem most a kutatás nemzetközisége érdekel.

Képek: Csiszér Goti / WMN – Goti Photography

Gyárfás Dorka