A szülésznő azt mondta: botrány, amit odalent lát

–

Magyarországon jelenleg szinte tabunak számítanak a szülési sérülések: az elszenvedőik elenyésző számban kapnak megfelelő edukációt, illetve szakmai segítséget, de ami ennél is megdöbbentőbb: kapcsolatok, karrierek, életutak mehetnek tönkre miattuk, végtelen magányba és szégyenkezésbe taszítva fiatal édesanyák tömegét. 

Amióta az eszemet tudom, öt gyermek édesanyjaként képzeltem el magam. Voltak vízióim, láttam magunkat, vágytam rá. Aztán megtaláltam a tökéletes társat is, akivel ez az álom elérhető közelségbe került. Ha valaki megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e, mindig azt válaszoltam, hogy engem semmi nem tántoríthat el, nekem bizony öt gyermekem lesz, hacsak nem lesz egészségügyi akadálya. De aztán lett…

Öt évvel ezelőtt úgy indult minden, mint egy tündérmesében

Másfél évvel az esküvőnk után megfogant az első lányunk. A problémamentes várandósságomat egy villámgyors, alig kétórás szülés követte, a lányom szinte kirobbant belőlem. Szerencsésnek éreztem magam, hogy nem szenvedtem sokáig, bár a tükörbe nézve éreztem, hogy azért ez drasztikus kétórás művelet volt: az arcomon, nyakamon, mellkasomon festékpatronként robbantak szét a hajszálerek, a szemem bevérzett, mindenem lila volt. De kit érdekelt, amikor végre ott szuszogott mellettem egy egészséges, gyönyörű kisbaba. 

Visszagondolva, már a kórházban elindultam a lejtőn: második nap leguggoltam valamiért az ágy mellett, és azt éreztem, hogy jelentős mennyiségű vizelet ürül belőlem, úgy, hogy közben nem éreztem semmit… Másnap jeleztem az orvosomnak, de csak legyintett, mondván: három napja szültem, belefér… A helyzet azonban később sem javult: köhögésnél, tüsszentésnél, nevetésnél, bármilyen haspréssel járó mozdulatnál becsorgattam kicsit, így a gyermekágyi időszak végén sem mertem elhagyni a betétet. Elmentem a szülés utáni első kontrollra, ahol elhangzott a mondat, ami aztán éveken át időről időre előkerült, mélyítve bennem a bizonytalanságot és a szégyent:

– Jaj, Júlia, maga olyan türelmetlen magával… Minden, amit érez, normális, majd magától rendeződik minden, csak adjon időt a testének. 

De aztán nem rendeződött semmi

Én pedig egyre türelmetlenebb lettem, hiszen a magabiztos, felszabadult, folyton mozgásban lévő nő, aki voltam, be lett zárva egy szűk ketrecbe, amit egyre nehezebben viselt. Gyűlöltem, hogy állandóan alkaromnyi betét van a bugyimban, hogy vécétől-vécéig kell megterveznem minden kimozdulást, hogy nem nevethetek egy jóízűt, maximum ülve, összeszorított combokkal, és még sorolhatnám. 

Körülbelül egy év telt el ebben a bizonytalan önmarcangolásban, aztán úgy döntöttem, nincs mire várnom, kézbe veszem az ügyet. Visszamentem a szülészorvosomhoz, jeleztem neki, hogy nincs változás, ő ismét megállapította, hogy anatómiai eltérést nem lát, a tüneteim egyszerűen nem indokoltak, széttárta a kezét, és utamra bocsátott. Ma már nem haragszom rá, mint utólag kiderült, a problémáim javarészét nem tudja kezelni egy „mezei nőgyógyász”, az urogynekológia egy nagyon érzékeny, speciális területe az orvoslásnak. De akkor és ott iszonyatosan magányos voltam, úgy éreztem, hogy csak a makacsságom hajt előre, és a mindennél erősebb bizonyosság, hogy ez nem lehet normális.  

Felkutattam, hogy van-e külön szakterület, ami a női hólyagra összpontosít, így jutottam el egy vezető kórház urodinámiai osztályára. Igaz, közel egy év volt a várakozási idő, de mivel akkor még teljesen sötétben tapogatóztam, és a honlapon olvasott információkat összevetve az én tüneteimmel, úgy éreztem, itt majd jó helyen leszek, számoltam a napokat… Amíg az időpontomra vártam, kihordtam a második lányom. 

Nyolc hónapos óriáspocakkal sétáltam be gyanútlanul az ódon épületbe, leültem egy csokor kisnyugdíjas közé, és bizakodva vártam, hogy behívjanak. Aztán elhangzott a nevem, és beindult a hidegzuhanyágyú: a meglehetősen fásult és cseppet sem együttérző, idős doktor először rám förmedt, hogy ő most mit kezdjen velem „ennyire terhesen” (én kérek elnézést, hogy volt időm kihordani egy babát, amíg vártam az időpontomra), majd kérdezés vagy előzetes figyelmeztetés nélkül megkatéterezett (majdnem annyira fájt, mint egy szülés), odagurított egy gépekre kötött vécécsészét az asztala mellé, és közölte, hogy akkor most produkálni kéne egy pisilést… Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ekkor már sokkos állapotban voltam, fel sem fogtam, mi történik velem, csak a zsigereimig hatolt az érzés, hogy ennél megalázóbb helyzetben még életemben nem voltam… Rövid hümmögés után foghegyről odavetette, hogy ez stressz-inkontinencia, „szüljem meg azt a gyereket, aztán a gyermekágyi időszak után keressem fel, megműt.” Addig is tessék, mondta, és a kezembe nyomott egy receptet.

Soha nem felejtem el, ahogy kilépek a patikából, és enerváltan vánszorgok az Üllői úton, kezemben két csomag felnőtt pelenka, az arcomon pedig a szégyen és a csalódottság savasan maró könnyei…

Egy hónap múlva megszületett a második lányom

Megint gyors szülés, de sokkal tudatosabb jelenlét, az én részemről és az orvos részéről is. Alig három óra után egy egészséges gyermek a mellkasomon, gátvarrás közben hallom ahogy a szülésznő azon hüledezik, hogyan végezhettek rajtam előzőleg ilyen gány munkát, tele vagyok belső hegekkel, amik varrás hiányában spontán gyógyultak be az első szülésem után. Úgy fogalmaz, „botrány, amit odalent lát”. Újabb visszaigazolás, hogy amin keresztülmegyek, egyáltalán nem normális, de megint elkerül rólam a fókusz, új felállás, már két gyereket kell életben tartanunk, és egyébként is úszunk a boldogságban, megint egészséges, gyönyörű gyermekünk született, ötből kettő pipa. Majd ha megszokjuk egymást, és belejövök az új szerepembe, újra kinyitjuk az én mappámat. 

Aztán jött a Covid. A világ bezárt, az idő lelassult, én pedig odáig jutottam, hogy már egy hosszabb séta során is jelentős vizelet távozott belőlem, haspréssel járó mozdulatok nélkül, úgy, hogy én sem vizelési ingert, sem a vizelet csöpögését nem éreztem. Ezen a ponton a férjem volt az, akinél betelt a pohár, nem tudta elviselni, hogy ilyen méltatlan helyzetben látja a feleségét, úgyhogy megkért, keressem meg a legjobb magánorvost az országban, és bármi áron találjak megoldást a problémára. Így jutottam el pár napon belül egy jó nevű budapesti magánkórházba, ahol 15 perc alatt megkaptam a diagnózist: egy sor szülési sérülés mellett a vizelettartásért felelős szalagom valószínűleg még az első szülésem közben elszakadt, azóta tulajdonképpen „izomból tartom” a pisit, csoda, hogy csak annyi a panaszom, amennyi. 

A doktornő nem sokat vacillált, elküldött az ország egyik legjobb nevű urogynekológusához, aki az úgynevezett TOT-szalagműtétek virtuóza itthon. Megint csak pár hetet kellett várnom, hogy bejussak a magánrendelésére, minden nagyon gyorsan és nyersen történt: felfeküdtem a nőgyógyászati székre, ő megkért, hogy teljes erőmből köhögjek, én mondtam, hogy szerintem ez nem jó ötlet, de rögtön átvette a szót, biztosított, hogy ő már mindent látott, nála semmi nem ciki, csináljam, amit kér. Én ökölbe szorítottam a kezem, felkészültem a következő sokkoló megalázottság-érzésre, majd a köhögés hatására láttam, ahogy sugárban spriccel belőlem a vizelet. Szörnyű volt.

A doktor és az asszisztense kedvesek voltak, együtt nyugtatgattak, hogy ne érezzem magam kellemetlenül, de ez el sem jutott a fülemig. Azzal volt tele a fejem, hogy hány ilyet kell még elviselnem, mire végre megtalálom a megoldást.

De mint néhány perc múlva kiderült, a megoldás közelebb volt mint gondoltam: ha akarom, mondta, egy rutinműtét során két pici nyíláson át felhelyez egy szalagot, ami átveszi a megnyúlt vagy szakadt szalag szerepét, és tehermentesíti a húgyhólyagot, ezáltal megszűnik az akaratlan vizeletvesztés.

Úgy hangzott, mint egy álom

A vizsgálat után a doktor ott helyben előjegyezte a műtétet alig egy hónappal későbbre. „Nem olcsó, de betonbiztos, utána jobb leszek, mint újkoromban”, mondta. Nem is tudom, honnan jutott olyan gyorsan eszembe, de a sok kérdés között, amit a műtét kapcsán feltettem, rákérdeztem, hogy a műtét után szülhetek-e még. És akkor jött a következő jegeszuhany: „ja, hát miért nem ezzel kezdtem, akkor sztornó minden. Menjek vissza, ha befejeztem a családalapítást, mert egy baba kihordása akkora terhelést jelentene a felhelyezett szalagra nézve, hogy még császármetszés mellett is félő, hogy ugyanabba az állapotba esnék vissza, ahol előtte voltam, ráadásul utána nem marad ép szövet, amire újabb szalagot helyezhetne fel”. 

Ismét sírva indultam haza. Már láttam a fényt az alagút végén, aztán jött egy gyorsvonat, és darabokra tépett… Hazaérve megejtettünk a férjemmel egy sokadik komoly beszélgetést: örüljünk, hogy van két gyönyörű lányunk, engedjük el ezt a rizikós álmot, és kapjuk végre vissza a régi Julcsit, aki teli torokból nevet, aki bármikor lefut poénból egy félmaratont, aki felszabadultan szeretkezik, akinek lételeme a szabadság. Látta rajtam, hogy nehezen hozom meg a döntést, ezért hagyott időt, gondoljam át én, mégis az én testemről van szó, ő mindenben támogat.

Aztán két héttel később kiderült, hogy már a műtéti egyeztetésen is a szívem alatt hordtam a harmadik gyermekünket. A sors, a Jóisten, kinek hogy tetszik, meghozta helyettem a nagy döntést: egyértelműen azt éreztem, hogy ennek így kell lennie… 

Bár az utolsó leletemen az szerepelt, hogy konzervatív kezelések nem hozhatnak nálam javulást, bízva a testem erejében, a harmadik várandósságom alatt felkerestem egy jónevű gyógytornászt, akihez nagyon nehéz ugyan bejutni, de a históriámat összefoglaló e-mailt elolvasva szinte azonnal felhívott, és adott egy közeli időpontot. Nagyon alapos volt, igazi profi, minden részletet átbeszélve végül annyiban maradtunk, hogy szülés után elkezdünk együtt dolgozni, hátha egyes izmok megerősítésével tudunk javítani a helyzetemen. Az állapotom felmérése közben lezajlott köztünk egy érdekes párbeszéd, akkor jöttem rá, hogy amit én most épp átélek, milyen sok fiatal édesanya személyes tragédiája lehet…

A gyógytornász megkérdezte a beszélgetésünk egy pontján, hogy egytől tízig terjedő skálán mennyire érzem magam boldognak. Gondolkozás nélkül rávágtam, hogy nyolc–kilenc, hiszen ettől a problémától eltekintve azt az álmot élem, amire mindig is vágytam: van egy szerető támogató társam, úton van a harmadik babánk, rengeteg közös élmény, elért siker van a hátunk mögött, és még annál is több előttünk, hát persze hogy boldog vagyok! Ez a válasz annyira meglepte, hogy hirtelen szóhoz sem jutott. Mikor megkérdeztem, miért ilyen meglepett, elmondta, hogy a hozzám hasonló problémákkal érkező nők körében „nem szokás” ör pontnál többet adni… Ez lesújtott…

Hány nő élheti úgy az életét, hogy tűri az inkontinenciával járó megalázó helyzeteket, titokban tartva a problémáját egyedül őrlődik akár évtizedeken át, és ha a párjával sem tud olyan nyíltan és őszintén kommunikálni, mint például én, akkor azt a balhét is ő viszi el, hogy tönkremegy a kapcsolata.

Ki ne hallott volna már ilyenről: megszületett a gyermek, és az asszony teljesen megváltozott

Zárkózott lett, háta közepére sem kívánta a szexet, csoda, hogy az ember másnál kereste egy idő után a boldogságot? Elképzelhetetlenül magányos, megalázó, kiszolgáltatott helyzet ez, amit csak végtelen türelemmel és nyitottsággal lehet ép ésszel kibírni. Én már tudom, de ehhez kellett egy nagybetűs férfi, akivel az első pillanattól őszintén beszéltem erről, aki újratanulta a testem minden rezdülését, akivel már szavak nélkül tudtam kommunikálni… Így leírva még engem is megdöbbent, mennyire embert próbáló utat jártunk be együtt úgy, hogy eltávolodás helyett inkább még erősebb lett a szövetségünk. Persze az egyre nyomasztóbbá vált, hogy ekkor már majdnem négy éve éltünk így, és még mindig nem láttuk a megoldást, de a türelmünk megfogyatkozásán kívül minden más téren erősebb lett a kapcsolatunk, mint valaha.  

Aztán megszületett a kisfiunk, persze ő sem sokat szórakozott, alig négy óra alatt lezavartuk a szülést az első fájástól a nagy találkozásig. Most nem hagytam, hogy elvigyen a szülés utáni eufória, amint lehetett, bejelentkeztem egy kedves barátom által ajánlott urogynekológushoz, akit ma már úgy emlegetek, hogy AZ orvos. Gyanútlanul felhívtam a rendelőt, gondoltam, pár hét alatt biztosan bejutok, hiszen magánrendelésről van szó, de teljesen ledöbbentem, amikor közölte az asszisztense, hogy majdnem fél évet kell várnom. Nem tehettem mást, vártam, igazából már rutinos voltam minden téren, majdnemhogy teljes életet éltem a defektjeim ellenére is.

Aztán bő fél éve eljött a vizsgálat ideje

Beléptem a rendelőbe, és éreztem, hogy megérkeztem. A doktornő első pillanattól partnerként kezelt, maximálisan együtt érzett, jóformán elnézést kért az addig átélt kellemetlen tapasztalataimért, majd a lényegre tértünk: egy minden addiginál alaposabb és a legkevésbé sem megalázó vizsgálat után megkaptam a lesújtó diagnózist: méhsüllyedés, inkontinencia, szülési sérülések, végbélsérv, hólyagsérv. Ahogy a doktornő fogalmazott, ami rosszul sülhetett el, az nálam rosszul is sült el. Igazából a vizsgálat során tapasztaltak alapján csak azon csodálkozott, hogy székletinkontinenciám nincs, mert a sérüléseim alapján az is indokolt lenne… Meglepő módon ezen a ponton már nem éreztem a szokásosnak mondható sokkot. Felülírt mindent a vágy, hogy ennek most már legyen vége a lehető leggyorsabban. 

De miért pont ezt a kását ennék olyan forrón? A doktornő végtelen türelemmel és együttérzéssel elmondta, abszolút megérti, hogy sürgetem a dolgot, de ő azt javasolja, hogy várjuk meg a műtéttel azt az időszakot, amikor már a legkisebb gyermekem is „önálló”, és ki tudom vonni magam a forgalomból 12 hétre. Így tudja garantálni, hogy a műtéti eredmény tartós is lesz, és hosszú távon visszakaphatok egy minőségi életet. Ittam a szavait, minden idegszálam érezte, hogy a legjobbat akarja nekem.

Elmondtam neki, hogy életem egyik nagy álma, hogy öt gyermek édesanyja lehessek, de ha azt mondja, hogy itt a mi mesénk vége, tőle ezt is elfogadom. Mire ő részletesen elmagyarázta, hogy milyen kockázata lehet a további szüléseknek, és abban maradtunk, ha nem tudom elengedni ezt az álmot, a várandósság második felében sokat pihenve, és a komplex sérüléseim miatt előre tervezett császármetszéssel még vállalhatunk gyermeket. Jólesett azt hallanom, hogy nem vetettük el azonnal a lehetőséget, de lássuk be, három gyerek mellett a fenti kritériumok szinte kivitelezhetetlenek, és az is ott motoszkált bennem, hogy, ha eddig megúsztam egy nagy hasi műtétet, akkor ez már maradjon is így. 

Nagyon nehéz döntés volt, ha visszagondolok az elengedés időszakára, teljesen úgy éltem meg, mint egy gyászfolyamatot.

Elbúcsúztam a meg nem született gyermekeimtől, elgyászoltam egy húsz éve dédelgetett álmot, megengedtem magamnak, hogy ne ostorozzam magam azért, mert „hálátlanul” nem elégszem meg három gyönyörű, egészséges gyermekkel. Teljesen paradox érzés volt ugyanis kudarcnak élni meg azt, ami valójában életem egyik legnagyobb sikere is. Nagyon komplex belső munka volt ez, darabokra szedtem magam, aztán újra összeraktam, és úgy érzem, minden fájdalmat sikerült az erősségemmé formálnom, és meglátni a helyzet tökéletlenségében a tökéletességet. 

Néha persze feltör bennem, hogy mi lett volna, ha…

Ha az első szülésem után odaül az ágyam szélére egy gyógytornász, és elmondja, mi az a gátizomtorna, és az miért is lenne hasznos és fontos. Ha az orvosom nemcsak széttárja a kezét, hanem azonnal ad egy beutalót a megfelelő szakvizsgálatra. Ha a védőnő nemcsak azt kérdezi meg, hogy milyen színű a gyermek széklete, hanem azt is, hogy érzem magam pár héttel azután, hogy kinyomtam a vaginámból egy ágyúgolyót. Ha a második és harmadik szülésem előtt pontos kórképem lett volna, és nem rontjuk tovább az állapotomat két újabb hüvelyi szüléssel.

És a sort még hosszan tudom folytatni a hangulatomtól és a lelkiállapotomtól függően. De aztán mindig arra jutok, hogy ha bármi másképp alakult volna, akkor talán most nem lenne itt ez a három csodabogár, akikért nemcsak ennyi áldozatot, de a világ minden kínját elviselném. Mindennek így kellett történnie, ahogy történt, de szeretném, ha az én történetem felkiáltójel lenne azoknak, akik még az út elején járnak.

 Azt tanácsolnám hát mindenkinek: hallgass a testedre, vedd észre a segélykiáltását, ne hagyd, hogy bárki eltántorítson, tűzön-vízen át ragaszkodj ahhoz, hogy szülés után is jogod van a teljes értékű, szabad, egészséges élethez! Ne sajnáld az időt, pénzt, energiát, ha úgy érzed, hogy valami nincs rendben, kérj segítséget! Mert nincs olyan, hogy normális az, hogy önmagad árnyékaként, gátlásokkal és fájdalmakkal kellene akár egyetlen napot is leélned csak azért, mert anya lettél. Nem. A normális az, hogy szülés után is jól érzed magad a bőrödben, és ehhez minden segítséget megkapsz! 

WMN szerkesztőség