Mi lennék ma, ha az iskolában nem hülyéznek le? (És milyen lennék, ha nem hülyézném máig magam?)

–

„Az ilyenek…”

Volt egy tanárom, aki nyolcadikban megkérdezte tőlünk, hogy ki milyen suliba jelentkezik. Amikor rám került a sor, mondtam, hogy drámatagozatra megyek. Sosem felejtem el, ahogy a ciklámenre rúzsozott száját félmosolyra húzta, kierőltetett egy kis nevetést, és azt mondta: „hát, az ilyenek oda is valók.” 

Nem sértődtem meg. Az első egy-két osztályt leszámítva katasztrofális voltam a reáltárgyakból. Hiába vártam kíváncsian, hogy tanulhassak majd fizikát és kémiát, amikor eljött az idő, sajnos képtelen voltam tartani a tempót. Nem voltam különösen kiemelkedő semmiben, az olvasáson kívül. Az viszont nagyon ment, ez volt az egyik vesztem, mert így lettem én „a szemüveges könyvmoly”, akit jobban érdekelt hetedikben a Bűn és bűnhődés, mint hogy bandázzon az udvaron a többiekkel. Meg is kaptam a magamét, habár nem csak emiatt. De az egy másik sztori. 

Szóval kialakult rólam az a kép a tanárok között, hogy „nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban”. Amit egy idő után én is elhittem.

Jó, jó, olvastam, de még az irodalomtanároknak is meggyűlt velem a bajuk, mert nem szerettem tankönyvből felmondani a regények, versek tartalmát, jelentését, mindig jöttem a saját elképzeléseimmel, hogy szerintem „mire gondolt a költő”, így irodalomból sem feltétlenül ötösöket vittem haza.

Bazdmeg, Nyuszika a porszívódat!

Apukám volt a „szerencsés”, aki próbált korrepetálni a reáltárgyakból, mert hát mégis csak ő a tudós a családban. Hát, tényleg megtette, amit csak lehetett. 

Egyik sokat emlegetett (és egyben utolsó) próbálkozása az volt, amikor a víz képletét (vagy mit) próbálta elmagyarázni. Kétségbeesetten bólogattam, mintha érteném, amit mond, de az első keresztkérdésnél lebuktam. Látszott rajta, hogy egyszerűen felfoghatatlan számára, mit nem lehet ezen érteni?! 

„Bazdmeg Nyuszika, én vagyok az oxigén, te meg a hidrogén, megfogjuk egymás kezét, akkor mi történik?!”  –
Tudtam én, hogy víz, namde miért? És hogy? És miért olyan egyértelmű ez? És miért kell ezt tudnom, mármint… miért így kell tudnom, milyen jövőbeli tudást alapoz meg?  

 

Fogalmam sem volt az összefüggésekről, csak annyit tudtam, hogy dolgozat lesz, és a megfelelő kérdésre a megfelelő választ kell visszaböfögnöm, ha értem, ha nem. Ezt a bazdmegelést persze ne úgy képzeld el, nem volt benne semmi indulat, nálunk a káromkodás a zsargon része, ez esetben például azt fejezte ki apa, hogy tényleg, őszintén nem érti, miért nem bírom felfogni, ami neki annyira egyszerű. Csodálkozott, mert sokakkal ellentétben ő nem akarta elfogadni, amit addigra már én is elkönyveltem magamról: menthetetlenül hülye vagyok.

Apám egyébként mindig hangsúlyozta, hogy szerinte igenis zseniális vagyok. Elképzelni nem tudom, meddig süllyedtem volna az önszapulásban, ha még ez sincs. Persze egy idő után széttette a kezét, hogy zseniális Nyuszika így vagy úgy, de ezekben a dolgokban a „lyánynak” valamiért nincs se kép, se hang, nincs mit tenni.

A legrosszabb ebben az egészben: nagyon hamar elhittem magamról, hogy nekem ezek a tárgyak tényleg azért nem mennek, mert velem van a baj.

Szinte senkiben fel nem merült, bennem sem, hogy ha ez a szerencsétlen gyerek igyekszik, csak nem érti, akkor talán nem szimplán hülye, hanem esetleg segítségre, motivációra szorul. Megállt a tudomány (muhaha) azon a ponton, hogy ha valami nem megy, akkor az nem is fog menni soha.

Eljött a pont, amikor elengedtem az akarást, és nem próbáltam többé megérteni, amit nem tudtam. 

Hülye vagyok, úgysem értem, szóval nem is érdekel többé

Mindig is olyan érzés volt, amikor valaki számokról és képletekről kezdett nekem beszélni, mintha fokozatosan víz alá merülnék; egybefüggő morajlást hallottam, így van ez máig. Képzelheted, milyen isteni lehet a könyvelőmnek lenni. (Nem, azt elképzelni sem tudod.)

A szüleim nem nyomasztottak ezzel a témával, nekik elég volt, hogy látták, nem a tudásszomj hiányzik, azt kiéltem az olvasásban. De az érettségihez közeledve azért már nagyobb volt a tét, nem egyensúlyozhattam bukás és kettes között, ennél több fogódzóra volt szükségem, így jött a különóra, egy olyan tanárral, aki más volt, mint a többi.

Érdekes, nála viszont egész sok mindent megértettem. És ezért rendkívül hálás voltam, amint megértettem valamit, lelkesebben estem neki a házinak, mintha egy „kifejtős” esszét kellett volna írnom. Tényleg. A sikerélmény, a tény, hogy végre megértettem valamit, a remény, hogy talán mégsem vagyok teljesen „hülye”, iszonyú boldoggá tett.

Utólag belegondolva, ez az egyik legelkeserítőbb az egészben, hogy volt idő, amikor egyáltalán nem az volt a gond, hogy mindez engem hidegen hagyott. Csak nem úgy kapcsolt az agyam. A hagyományos, magától értetődő válaszok nem segítettek ki. De ha valaki jól magyarázott, akkor igenis megértettem. És több gyakorlásra volt szükségem, de aztán ment szépen. 

Csak hát, 

ha kizárólag azzal szembesül az ember, hogy ő hülye, mert nem kapcsol gyorsan, mert több időre van szüksége, akkor már inkább abban az esetben lenne hülye, ha nem engedné el az egészet a picsába. Ennyi önmarcangolást nem ér semmi.

Értsétek meg, hülye vagyok a számokhoz, az adatokhoz, a logikai összefüggésekhez, hagyjon végre mindenki békén. Könnyebb volt letudni ennyivel.  

 

Pedig a korrepetáló tanár is láthatta, nem voltam reménytelen. Sőt, egyszer anyukám, aki szintén nem volt soha egy matekzseni, úgy elmagyarázott nekem egy matekleckét, hogy azóta is az ő módszerével számolok. 

Sokszor ennyin múlik, egy kis szemléletváltáson

Bár néha tényleg azt képzelem, hogy abban a bizonyos másik univerzumban sztetoszkóppal a nyakamban rohangálok, fehér köpenyben vizsgálok, műtök, és recepteket írok fel, azért pontosan tisztában vagyok vele: egyáltalán nem biztos, hogy valóban alkalmas lennék az orvosi pályára. De ez már sajnos sosem derül ki. 

Vajon hány bátorító szón, hány jól kezelt kudarcélményen – vagy annak hiányán – múlik, hogy az ember milyen pályára terelődik?

Kislány koromban még állatorvos akartam lenni és etológus. (Meg balerina, kasszás, ez különösen vicces a problémámat tekintve, na meg színész, és sok minden más is persze. Az orvosról már tudtok.) Erről az útról egyértelműen az térített le, hogy elhittem: nekem erre esélyem nincs. De hogy milyen mélyen bennem maradtak a gyerekkori álmok, jelzi, hogy később, amikor összcsaládilag rákattantunk a Vészhelyzetre, még mindig ott pislákolt bennem, hogy istenkém, életet menteni a legkirályabb dolog a világon! 

Képzeljétek, én valójában ebben nőttem fel, a debreceni Klinikatelepen, ahol a nagyszüleim éltek. Orvosi könyvek között várakoztam apa munkahelyén, úgy faltam még a patológia tankönyvet is, mint a Jókai kötelezőket, és ezt most ne ironikusan értsétek. Igen, én odavoltam a Jókai regényekért, és ezt most azért hangsúlyozom, mert visszagondolva nemhogy nem voltam gyenge képességű, de egyértelműen kiemelkedő voltam tudásvágyban, érdeklődésben. Az, hogy valami tananyag, önmagában nem volt kevésbé vonzó. 

Attól vált mumussá a természettudomány, a matematika és igaziból minden, amire rásütötték, hogy gyenge vagyok benne, hogy folyton azzal szembesültem: nekem nem megy, és soha nem is fog – ennek pedig egyedül én vagyok az oka. Hát ki a frász akarna olyasmibe belemerülni, ami ilyen tükröt tart?!

Sosem fogom megtudni, milyen lennék ma, mit tudnék, sőt, mit csinálnék, ha anno más rendszerben jártam volna iskolába. Ha bárkit érdekelt volna a tanárok közül (ha lett volna kapacitásuk foglalkozni ilyesmivel), hogy ez a gyerek nem hülye, nem lusta, épp hogy kétségbeesetten próbál megérteni valamit, csak a hagyományos módszerrel nem megy neki. 

  

Lehet, hogy csak „egy kapcsolót” kellett volna átállítani

Talán csak ennyin múlott volna. Viszont most, a jelenben kitűztem célul, hogy a gyerekeimre nagyon fogok figyelni. Látom, mi megy nekik könnyen, és mi nem. Az egyikük könyvmoly, aki szentül hiszi, hogy semmi másban nem kiemelkedő. (Érdekes, mintha ezt hallottam volna már valahol…) El is mondtam neki jó párszor, hogy nem kell kiemelkedőnek lennie, engedje el ennek nyomasztó kényszerérzetét. Ha az olvasás örömöt okoz, olvasson, eleve csodának tartom, ha ma egy gyerek még képes ilyen élvezettel falni a lapokat. Közben próbálok segíteni neki mindabban, amiben gyengének érzi magát, kommunikálok a tanáraival, hogy miben szorul bátorításra, több támogatásra. 

Nem fogom most részletesebben kifejteni, melyik gyerekem miben ügyesebb a másiknál, ez annál személyesebb kérdés, de az tény, hogy egyértelműen látszik, melyiküknek mi a gyengébb és erősebb oldala. 

És erre kiemelten figyelek, hogy a gyengébb oldalra nem legyintünk, nem kezeljük le, de nem is adunk fel valamit pusztán azért, mert nem megy. Nem megy elsőre, másodjára? Kit érdekel? Ki mondta, hogy mindennek flottul kell azonnal mennie?! 

Nem feladni nem feltétlenül küzdelem. Próbálkozni valamivel, valaminek a megtanulásával, megértésével, egyfajta tanulási folyamat, ami egyáltalán nem biztos, hogy kínszenvedés.

Ha az, annak lehet, hogy más oka (is) van. Akkor pedig azzal kell foglalkozni. 

Az érdeklődést nem kellene, hogy felülírja a kudarcélmény, sőt. Maga a tanulás, a fejlődés szükséges építőkockája a kudarc, a bukás, és a felállás. Ez lenne valahol a kíváncsiság lényege is, hogy akadályokat szeretnénk megugrani, és ez nem rossz, hanem kihívás, ami jó, ami doppingol, és csak egyre kíváncsibbá tesz. Vagyis tenne… ideális esetben.

Az oktatási rendszerünk egyik legnagyobb hibája éppen ez, hogy a teljesítmény- és hibacentrikusság miatt csírájában írtja ki a kíváncsiságot, a tanulni vágyást.

Ez a rendszer nem viseli el a vadhajtásokat, a kitüremkedéseket, azt, ha valaki kerülőúton jut el oda, ahova a többség egyenesen halad. Az pedig fel sem merül, hogy a kerülőutat ünnepeljük, mert azon akár tovább is el lehet jutni.

Nem, ha nem megy egyértelműen, akkor nem is fog. És a te hibád, örökké a te hibád, te nem feleltél meg az összetákolt Nemzeti alaptantervnek és a rendszernek, ami mióta az eszünket tudjuk, belülről rothad. Szép is volna, ha ma egy pedagógusnak lenne arra szabad vegyértéke, hogy a lassabban kapcsoló diákot különböző módszerekkel csábítsa ki a fényre. Ha itt tartanánk, nem tüntetnénk a szabad oktatásért lassan már heti rendszerességgel. 

Hát, idáig sikerült eljutnom. 

De legalább már felismertem, hogy ez az egész legkevésbé szól az én képességeimről és sokkal inkább egy rendszer hibáiról. 

Nem vagyok hülye. Az a hülye, aki mondja. 

Ha neked is ismerős a téma, akár szülőként, akár valaha volt gyerekként, akkor gyere velünk beszélgetni ingyenes eseményünkre november végén! A Hello, WMN! extra, ami a „Pont én kellek? Pont Te kellesz! Karrierutak nők számára a természettudományos és műszaki pályákon”. címet kapta. Nem véletlenül; az oktatásban és az Állami Számvevőszék által készült kutatás alapján (amiről ITT írtam cikket) a lányokat inkább terelik humán irányba, mint a fiúkat, ezért is égető most ez a kérdés a digitalizáció korában. Szóval gyertek, találkozzunk inspiráló tudósnőkkel, és változtassuk meg a világot!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/AndreaObzerova

Szabó Anna Eszter