–

Toxikus környezet

„Az egyetemen a társadalmi felelősségvállalás témájában kellett projektet szerveznünk médiafókusszal” – mesél a rendezvény megszületéséről Csikós Kata. Ehhez először a különféle online platformokat kezdték böngészni, mint amilyen a Pesten hallottam vagy az Asszonysutyorgó nevezetű Facebook-oldalak. Itt ébredtek rá arra a döbbenetes valóságra, hogy milyen sokan élnek bántalmazó kapcsolatban úgy, hogy talán nem is tudnak róla. „Ez rengeteg nőt, férfit, családot érint. Az azonban minket is meglepett, hogy ezekben az online közegekben is mennyi gyűlölet tör felszínre, és milyen általános az áldozathibáztatás, a toxikus viselkedés.” 

„A legfaramucibb ebben az, hogy sokan ezeket a mérgező megjegyzéseket segítségnyújtásnak álcázzák, amivel még nagyobb kárt okoznak” – teszi hozzá Németh Rebeka.

A kétnapos rendezvényen erről is szeretnének diskurzust indítani: hogy vannak csoportok, amik alapvetően segítségnyújtás céljából jönnek létre, de valahol átfordul az egész abba, hogy azt bántják, aki megosztja a problémáit a közösséggel. Hogy mi okozza a pozitív előjel negatívba fordulását, azzal kapcsolatban ők is csak találgatnak. Egyrészt oka lehet a közösség tagjainak hirtelen megnövekedése (ami így arctalan tömeggé alakul át), másrészt sokan hajlamosak beállni a legindulatosabb hangadók mögé, így azoknak a gondolatai jobban érvényesülnek, illetve a csoportszabályok sem elég szigorúak, és az adminoknak sincs mindig kedve, ideje, energiája arra, hogy kigyomlálják a toxikus tartalmakat, azaz nincs semmi, ami szabályozná ezeket a felületeket.

„Emellett szerintem sokan nincsenek is tisztában vele, hogy amit tesznek, az bántó, mérgező, abuzív. Ezért is szeretnénk a digitális jelenléttel, illetve az online kommunikációval kapcsolatban edukálni a közönséget” – teszi hozzá Csikós Kata.

Németh Rebeka is egyetért az elhangzottakkal: sokszor hiányzik az információ, a tudás, hogy az emberek különbséget tudjanak tenni, mi az, ami már bántó, mérgező, és mi az, ami még nem. Az ő online felméréseik is ezt támasztják alá: a legtöbb keresés az alapdefiníciókra érkezik. 

Csikós Kata, Németh Rebeka és Valaszkai Zsófia

Hallgass a szívedre!

Ha tisztázni kellene, mi számít bántalmazásnak, honnan lehet azt felismerni, a 3Lépés projekt szervezői a redflagekre (azaz a vészjósló, intő jelekre) való figyeléstől, azok felismerésétől kezdenék a tudatosítást, a pontosabb meghatározást azonban meghagyják a szakértőknek. „Jó iránymutató lehet azért, ha úgy érzed, valaki átlépte a határaidat, és az neked nem jó. Ne kapaszkodjunk bele abba, hogy inkább hallgatunk az esetről, nehogy mások túlérzékenynek gondoljanak, hiszen a gaslightingnak ez az egyik módszere: elhitetni a másikkal, hogy nem is történt semmi rendkívüli, csak ő dramatizálja túl a dolgot” – magyarázza Németh Rebeka. 

Beszélgetőpartnereim elmesélték, a saját környezetükben is tapasztaltak olyat több ízben, hogy valaki toxikus, bántalmazó kapcsolatban élt, amit a külső szemlélő sokszor jóval pontosabban detektált, mint az, aki ennek elszenvedője volt. „Aztán amikor kilép belőle, akkor mintha fellebbenne a fátyol, úgy ébred rá a valóságra” – mondja Valaszkai Zsófia.

A 3Lépés is innen kapta a nevét: a szervezők szándékai szerint a lépésben benne van a dinamizmus, ami a változás felé mutat, a hármas szám pedig azt a három témát jelöli, amivel foglalkozni szeretnének: a catcalling, párkapcsolati erőszak, illetve az online médiában való bántalmazás.

„Lépj ki (a kellemetlen helyzetből), lépd meg (a változást), és lépj túl (azaz gyógyulj meg lelkileg is).”

„Sokan nemcsak azért nem mernek kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, mert maguk és a környezetük is elbagatellizálja a problémát, de azzal sincsenek feltétlenül tisztában, hogy milyen lehetőségeik vannak, milyen segítő szervezetek állnak rendelkezésre”  – magyarázza Zsófi. A rendezvény során ezeket a lehetőségeket (szervezeteket, alapítványokat) is szeretnék bemutatni. 

„Gyakori, hogy valaki azért köt rossz kompromisszumokat egy párkapcsolatban, mert alacsony az önbecsülése, nem érzi eléggé szerethetőnek magát, azt hiszi, hogy neki csak ennyi jár” – véli Zsófi.

Nem minden bók, amit annak szánnak

„Nem mindig az a megoldás, hogy az ember csapot-papot otthagy, persze attól függően, mi az adott helyzet” – hangsúlyozzák. A fizikai bántalmazást természetesen abszolút elfogadhatatlannak tartják ők is, abban viszont hisznek, hogy edukációval sokat lehet segíteni a kommunikáción – van, akinél elég lehet, ha szembesítik vele: ahogy másokkal bánik, amilyen megjegyzéseket tesz, az igenis bántó.

Erre jó példa lehet a catcalling (utcai zaklatás) jelensége: sok férfiban, aki az utcán nők után füttyög, talán fel sem merül, hogy a másik ezt nem feltétlenül hízelgő bóknak éli meg. A szervezők erről is készítettek egy szavazást az Instagram-oldalukon, ahol kiderült, a nők java része, ha szépen hangzik el egy bók, még örül is neki. „A hangnem és a környezet az, ahol a határt meg lehetne húzni – tűnődik Rebeka a catcalling és az olaszos temperamentumú udvarlás különbségein. – Ha a másik ettől veszélyben érzi magát, az nem jó.

Teljesen más egy olyan helyen kapni kéretlen bókokat, ahol tulajdonképpen számíthatsz rá, például egy szórakozóhelyen, mintha este, sötétben az utcán egyedül sétálsz, és úgy szól utánad valaki.”

Zsófi a füttyögést és a szexuális vonatkozású beszólást is elfogadhatatlannak tartja. „Az nem bók.”

Rebeka úgy érzi, a catcallingnak vannak „örökletes” hagyományai idehaza, sokan inkább csak ellesik az idősebbektől. Neki a fiúbarátaival való beszélgetésekből az is kiderült, gyakran azért is alkalmazzák ezt a módszert a férfiak, mert szemtől szembe nem merik megszólítani a szimpatikus lányokat, így meg, ha nem pozitív a fogadtatás, el lehet ütni egy viccel. Nem mindenki van tisztában azzal, hogy mi az udvarlás etikája – erről is érdemes lenne nyitni egy szélesebb körű diskurzust. De érzékenyítésre, felismerésre, edukációra jók lehetnek a filmek is, a szervezők tapasztalatai szerint ezekből is sokaknak lehet aha-élménye.

A 3Lépés közösségi oldalain folytatott felmérések alapján a fiatalok érezhetően nyitottabbak ezekre a kérdésekre, és tudatosabbak. Ők már utánanéznek a fogalmaknak, így hamarabb tisztába kerülnek vele, hogy az, ami velük történik (például gaslighting a párkapcsolatban, vagy egy kellemetlen „bók” az utcán), nem oké, és igenis tehetnek ellene. A tapasztalataikat pedig szívesen megosztják egymással. 

Nem csak nők az áldozatok

Fontos hangsúlyozni azt is, hogy a párkapcsolati abúzusnak távolról sem csak a nők az elszenvedői. Egy 2010-es felmérés szerint 1805 esetből 403 alkalommal volt férfi az áldozat, ám ez a szám a valóságban még több is lehet, a férfiak ugyanis sokszor inkább csöndben maradnak, szégyellik, hogy ez velük megtörténhetett. Ebben a macsó kultúra sem segít, ahol egymást is kigúnyolják akkor, ha valaki bevallja, hogy abuzív párkapcsolatban él. Zsófinak erről saját élménye van: egy barátja, amikor bevallotta a kollégáinak, hogy bántalmazó viszonyban él, egész egyszerűen kinevették érte. Ez a hozzáállás pedig már gyerekkorban elkezdődik, ahol a fiúknak azt tanítják, ők nem sírhatnak.

Emellett a lelki, verbális abúzust is sokan nehezebben ismerik fel.

A hallgatás is árt

A szervezők azt is kiemelik, hogy az ilyen esetekben, mint az utcai zaklatás vagy az online médiában való toxikus megnyilvánulások, milyen nagy szerepe lehetne a közösség többi tagjának. Sokat segítene, ha nem hallgatnának, vagy nem fordítanák el a fejüket, hanem megvédenék azt, akit támadás ér. „Sokat számít egy egészen apró megerősítés is, ha valaki jelzi, ő nem így gondolja, vagy ha odalép, és ezzel megállítja az elharapózódó folyamatokat. A némaság és az anonimitás ugyanúgy veszélyes lehet” – teszi hozzá Rebeka.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Fiala Borcsa