Néha. Mindig. Talán – Szentesi Éva egy napja

–

Hajnalban kelek.
Reggel hattól nyolcig ajándékba kapom az időt. Ilyenkor írok, válaszolok a levelekre (ez nem a kedvenc elfoglaltságom), híreket olvasok: „A kereskedelmi csatorna sztárját szexi, pink fürdőruhában árasztották el belsőségekkel a dzsungelben.”
Októbertől ebben a korai napszakban sötét van, ezt imádom.
Szóval a Madách Színház fölött sötétkék az ég, nem világítanak csillagok, a négyeshatos meg nem áll, de mi ezt meg se halljuk. Az első dolgom, hogy megigyam a gyomorelőkészítő teám (mennyire jól hangzik, ugye?) a széles asztalunknál, hátam mögött egy szelíd relikviával.

A következő pillanatban pedig lecsöpögtetem a puha, meleg pulcsit, és bosszankodom, hogy mehet a mosásba megint.
Pedig szeretek mosni, csak most nehezen szárad minden. Este pedig ezt akarom felvenni. Hideg van.

Figyelem, ahogy a Madách felett kivirul az ég, ma napos idő várható, a morózus épület mögött derengeni kezd a nap.  

Goti mondja, álljak be a fénybe, olyan tökéletesen süt oda a nap. Egyből észreveszi a legjobb szpotot a konyhában a piros kávéfőzőm előtt, én pedig boldogan teljesítem a feladatot. Aztán rendre int, hogy ő most nincs itt, tegyek úgy, mintha egy láthatatlan fotós készítene rólam sorozatot. Úgy teszek, rendben van. Mindennapos, hogy végigkövetik a napom. A legtökéletesebb napomat a világon.

Azt hinnéd, te, kedves olvasó, hogy ezen a ponton majd elkezdek az arcápolási és a sminkelési rutinomról beszélni, hogy mennyire fontos, hogy sminkben induljak el, és kifogástalan ruhában, hogy alig várom az esti rendezvényt, amire stílusosan felöltözhetek, hogy napközben klassz éttermekben ülök (néha), onnan dolgozom, és egészséges ételeket eszem (mindig), hogy minden kísértés ellenére nemet mondok a csábító desszerteknek, hogy hős vagyok, hogy beugrom egy meetingre a szerkesztőségbe, hogy úgy edzek, mint egy katona (talán).

Kedves olvasó, csalódnod kell. Bár az életemnek ez is a része, sőt, ezt láthatod a legtöbbször, az én legtökéletesebb napom mégsem így telik. 

A legtökéletesebb napomon úgy gubbasztok a kanapén, hogy közben nem bosszankodom a híreken. Nem azért, mert a hírek olyan nagyszerű dolgokról számolnak be, hanem mert nem mondanak semmi újat: a rendszer ugyanaz, az emberek ugyanazok, a nap felkel, a nap lenyugszik, ez az év is eltelik, a forint ingadozik, minden változik, még sincs semmi új, én pedig hozzászoktam ahhoz, hogy elmúlik a legrosszabb is. (Sajnos a jó is, de ezzel nem szeret szembesülni az ember, így én sem.)

A legtökéletesebb napomon aztán bevetem az ágyat. Valahol azt olvastam (de lehet, hogy egy számomra fontos embertől tanultam), hogy ébredés után az első öt legfontosabb dolgom között legyen az ágy bevetése. Lélektanilag ez fontos, rendet hagyni magad után, megtisztelni a fekhelyed, hogy nem marad összegubancolva, megtisztelni önmagad, hogy este, amikor nyugovóra térsz, a kisimított ágyneműbe feküdj bele.
(Nem tudom, észrevetted-e, de a huzat harmonizál a falon lévő festménnyel, és most biztos azt hiszed, direkt választottam így, de nem, teljesen véletlenül akadt meg ezen a garnitúrán a szemem.)

Aztán mosok.
Árnyalatokra bontom a szennyest.
A férfi szerint, akivel élek, ez hülyeség.
Ő azt mondja, vannak a színesek (ne kapj szívrohamot, de szerinte ebbe beletartoznak a feketék is), meg vannak a fehérek, és elég ezt a kettőt különválasztani, ha a mosógép elindításáról van szó. Ne is kérdezd meg, persze hogy soha nem engedem a szennyeskosár közelébe. De a teregetést azt profin csinálja, az mindig az ő reszortja, csak most nincs itthon.
(Lábjegyzet magamnak: el ne felejtsem, hogy este mennem kell érte a reptérre!)

Mindezek után vásárolni megyek. Ma indiai vajas csirkét főzök, a kedvencét.
Néhány évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy valakinek a kedvencét fogom főzni, hogy egyáltalán olyan ember leszek, akinek fontos az, mit szeret enni a másik, és azt elkészítem neki, majd leteszem elé az asztalra. 

Azt sem gondoltam volna, hogy olyan ember leszek, akinek lesz megszokott boltja, és nem hajlandó bemenni máshova, hogy lesznek kedvenc termékei, kedvenc húsosa, kedvenc zöldségese, hogy mindig megnézi a címkét és az árakat, hogy bevásárlólistát ír, menüt tervez, nem pazarol. Mondom én, csak a változás állandó.

Nekiállok a főzésnek. Tudom, hogy kéred majd a receptet, kedves, itt ácsingózó olvasó, ezért neked írom, hogy a húst nagyobb kockákra vágom, gyömbérpasztával és kasmíri csiliporral bepácolom, egy óra múlva a sütőbe rakom, és száznyolcvan fokon aranybarnára sütöm.
Közben elkészítem a szószt: két közepes vöröshagymát felkockázok, kókuszzsíron megdinsztelem, rádobom a fűszereket, az őrölt koriandert és a garam masalát, gyömbért aprítok hozzá és fokhagymákat felezek, összeforgatom, majd mehet rá kétszázötven gramm előre lepirított, natúr kesu. Ha összerottyant, egy natúr konzervparadicsomot rádobok, néhány koktélparadicsomot hozzávágok, egy deci vízzel fellazítom, és főzni kezdem.

Ha kész, összeturmixolom, majd egy sűrű lyukú szűrőn átpasszírozom, hogy krémes szószt kapjak. Aztán beleforgatom a csirkét, hozzáadom a vajat, a kasoori methit, és basmati rizzsel tálalom.
De nem ez a lényeg.

Hanem az, hogy közben lejárt a gép, kiteregetek (most rám marad, majd este érkezik, akinek ez a reszortja lenne), kiporszívózok, aztán leülök egy kicsit, hogy ránézzek a munkámra is.
Sosem felejtem el, hogy mennyire szerencsés vagyok a helyzetem miatt: onnan dolgozhatok, ahonnan kedvem tartja. 

Hatkor elindulok a reptérre. Hét ötvenötkor száll le a gép, ott várom a kapuban, a kordonok mögött a férfit, akinek a kedvencét főzöm, és akivel bizony élnék még a világ végén is, egy kis házban.
Összepuszilom az arcát, ő meg tűri, mert nem puszilkodós, de azért tudom, hogy én is hiányoztam neki. 

Fotók: Csiszér Goti / WMN

A cikkben szereplő képek Samsung Galaxy S22 Ultrával készültek.

Sorozatunk előző részeiben Krajnyik Cinti (ITT), Fiala Borcsa (ITT), Milanovich Domi (ITT), Szabó Anna Eszter (ITT), Deli Csenge, (ITT) Kurucz Adrienn (ITT), Tóth Flóra (ITT), Filákovity Radojka (ITT) és Dián Dóri (ITT) napjáról olvashattok. 

Szentesi Éva