„Az a célom, hogy ne legyen színe a zenének” – Mohamed Fatima a Popfilterben
Időutazás a mai adás a javából: visszarepít a kilencvenes évek végére, amikor énekelt egy lány a város túlsó oldalán. Úgy és arról, ahogyan és amiről korábban a mainstream magyar popzenében senki. A Fekete Vonat a Fila Rap Jamet megnyerve egy csapásra híres lett – és bár csak néhány évig létezett a formáció az eredeti felállásban, örökre átalakította a magyar könnyűzenét. Mindez persze sokkal jobban látható ennyi év távlatából: mai vendégemnek például most kezd leesni, nőként milyen fontos szerepe volt abban, hogy ma már egy sokkal elfogadóbb és sokszínűbb zenei palettáról válogathatunk idehaza. Mohamed Fatima beengedett a szívébe ebben a másfél órában, és megejtő őszinteséggel beszélt roma-arab-magyar identitásról, londoni hétköznapokról és kinőtt cipők miatt deformálódott lábujjakról, arról, hogyan bocsátott meg azoknak, akik három tizenéves gyerekből húztak hasznot annak idején. Testkép, gyerekkori traumák, beefek és toxikus maszkulinitás, rasszizmus, Whitney Houston és Lauryn Hill: sok-sok súlyos téma egy bámulatosan önreflexív, végre igazán boldog ember társaságában. Imádtam minden percét. A mai adásban tehát: Mohamed Fatima, a január 7-én újra koncertet adó Fekete Vonat énekesnője. Popfilter – Szűrjük a zajt!
–
Ne kerteljünk: talán soha nem volt még ennyire nehéz nem tizenöt éves rajongólányként viselkednem a stúdióban, mint amikor Mohamed Fatimával beültem beszélgetni.
Az én generációm számára a Fekete Vonat olyasmit jelentett, amilyenből csak kevés adatik a zenerajongók életében: amikor valami annyira friss, annyira új, hogy az első hallgatáskor tudod, most néhány dolog máshogy lesz. A toplistákon, a zenei ízlésedben, a baráti szlengben.
Fatima azt mondja, az ő céljuk az volt, hogy romák és nem romák önfeledten bulizzanak együtt a zenéjükre – ezt pedig már én mondom: ezt a célt maradéktalanul teljesítették is. Más kérdés, hogy a tündérmesének induló történet mikor és miért fordult át valami sokkal szomorúbba: lemezszerződések és pénzek fölötti huzavonába, beefekbe, amik ugyan a hiphop műfaj velejárói, de nőként olyasmikbe is belesodorta Fatimát, amiket magától sosem csinált volna.
Nem kerülgetjük a forró kását, senki se aggódjon: szó esik a Dopeman kontra Fekete Vonat beefről, arról, miért állt bele MC Duckyba, akinek amúgy kifejezetten szerette a stílusát, mesél a Klauzál téri gyerekkor traumáiról, bántalmazásról és csóróságról, arról, hogyan tanulták meg a saját kárukon azt, hogy a pénz nem boldogít.
Azzal kapcsolatban is megnyílik, hogyan dolgozta fel ezeket a traumákat, engedte el a dühöt, a sértettséget, bocsátott meg azoknak, akik visszaéltek nyíltszívűségével és bizalmával. Tíz évvel ezelőtt interjúztam vele utoljára, és lenyűgözött az a fejlődés, amin keresztülment, miközben még mindig ugyanaz a hetedik kerületi lány, aki mindig is volt.
Elmondja, mennyire fájt neki, hogy akármit csinált is, akármiről szeretett volna beszélni az interjúkban, a legtöbbször a testsúlyáról, a külsejéről kérdezték.
A sors iróniája, hogy Fatima nélkül idehaza sokkal hátrébb tartanánk elfogadásban, legyen szó testképről vagy raptudásról, a nőkkel szembeni sztereotípiák lerombolásában nagyjából akkora szerepe van itthon, mint, mondjuk, Lauryn Hillnek Amerikában – ebben a folyamatban azonban őt magát megrágta és kiköpte a rendszer. Őszintén bízom abban, hogy változott annyit a közeg és a közgondolkodás húsz év alatt, hogy végre mindenki világosan látja majd, mit kell tanulnunk Fatima történetéből.
Úgyhogy most arról beszélgetünk jó sokat, ami mindkettőnk szívének a legeslegkedvesebb: a zenéről, a nagy női példaképekről.
Remélem, Fatima lassan végre elhiszi magáról, hogy ő is egy közülük.
A Popfilter további epizódjait itt találod:
