„Csak tudod. Nem tudom, honnan, de tudod” – Férfiak mesélik el, hogyan csókolnak meg először egy nőt

–

És akkor Gyárfás Dorka, akivel nagyon sok mindenről beszélgettem már, magán- és közügyekről egyaránt, és akivel még egy könyvet is írtunk együtt, egy moziban, a film előtt egyszer csak odafordult hozzám, és azt mondta:

– Már annyiszor meg akartam kérdezni egy pasit: a férfiak honnan tudják, mikor kell megcsókolni a nőt, először, az első alkalommal, amikor… úgy vagytok? Milyen az a pillanat nektek, amikor tudjátok?

Nem azért értettem egyből, mire gondol, mert Dorkával amolyan rokonlelkek vagyunk, és nem is azért, mert túl sokszor beszéltünk volna már randevúkról. Azért éreztem azonnal, hogy tudom, mi a kérdés lényege, mert én is azok közé a férfiak közé tartozom, akik, hogy mondjam finoman, mindent szeretnek túlagyalni. Akikkel nem „csak úgy megtörténik” a dolog, hanem egyrészt előre foglalkoztatja, hogyan sikerül, másrészt utólag is szereti (túl)elemezni, miért volt olyan, amilyen.

És hát ez azért egy nagyon fontos téma, lássuk be. Férfiasan.

Az első csók szerintem – ha biológiailag nem is, érzelmileg mindenképpen – fontosabb és szebb az első szexnél. Hiszen mire az utóbbiig eljut két ember, már nem nagyon vannak kérdések.

Megtörténik, mert mindketten tudják, hogy ezt akarják. Utólag aztán majd vagy a legszebb csodák egyikeként emlékeznek rá, vagy nem. De a pillanat, amikor eldől, amit addig nem mondtak ki, csak (az esetek többségében) kimondatlanul éreztettek egymással: hogy ők most akkor többet jelentenek egymásnak, mint addig – az első igazi csók pillanata, mindig örök emlék marad.

Na jó, de HOGYAN szánja rá magát az ember?

És hogyan cselekedjen a megfelelő pillanatban a férfi? Világunk elég sok mindenben változott az elmúlt évtizedekben, a társadalmi és magánéleti szerepeket illetően is – de amennyire én tudom, abban továbbra is él az ősi konszenzus, hogy egy kapcsolat gesztussal történő kinyilvánítása elsőként mindig a férfi dolga. (Ha van, aki szerint nem, természetesen elfogadom, de én még nem találkoztam ilyennel.)

Együtt vagytok, sokszor, mindketten tudjátok, ki is mondjátok, hogy jól érzitek magatokat együtt, és akkor… Akkor legyen. Vagy nem mondjátok ki, csak tudjátok, hogy eljött a pillanat: eggyel tovább lépni az úton. És eljön a konkrét alkalom, hogy ezt nyomatékosítsátok.

Igen, valamilyen vacsora, mozi vagy buli után, valahol, ahol kettesben vagytok és még a körülöttetek lévő környezet is azt üzeni: MOST, MOST!

(Filmeken ez ugyebár azt jelenti többnyire, hogy zuhog az eső, erről írtam már cikket régebben…) Mindez gyönyörű, de mit sem ér, ha a férfi még mindig vár. Tétovázik? Magát bátorítja? Van ilyen „férfiatlan” ember? 

Hát van. A probléma tudniillik – személyes tapasztalatom alapján –, hogy ami a külvilágnak, majd aztán utólag már neked is egyértelmű és természetes, azt az adott pillanatban, belülről mégsem érzed annak. Mi van, ha netán előre szaladok? Ha mégsem ez, és így a megfelelő alkalom?

Aztán pedig ott van a csók szó szerinti kivitelezése. A fiziológiája.

A férfi legyen határozott, és kezdeményező. De a filmeken azt látjuk, ez egy nagyon hosszan kitartott, zeneileg is erősen alátámasztott pillanat. Ahogyan egymásra néznek… Ahogy elindul egymás felé a két száj… Közben a másik szemébe nézni, nem téveszteni… Tádám! Oké, de mi nem vagyunk Humphrey Bogart. Se Robert Redford. Ryan Gosling pláne nem. (Hm, Woody Allent, mondjuk, a Játszd újra, Samből mégsem merem felhozni. Azért az talán MÉGSE.)

Ezért én – ahogy visszaemlékezem – csak akkor határoztam el magam, amikor tényleg ezerszázalékosan biztosnak éreztem a szitut. És volt, hogy még így is tévedtem, igen!

De amikor nem, az egyetlen recept és menedék nálam a GYORSASÁG volt. Semmi kitartott pillanat! Semmi lassú zene! Ahogy elindul a mozdulat, már látom, hogy célba ér-e. És aztán nagyon gyorsan érjen össze a két száj. 

A pillanat, amit örökké lebegtetnél magatok fölött – és mégis jó gyorsan túlesni rajta. Talán nem okoztam csalódást. Talán a nők is szeretik, ha ez egy HATÁROZOTT gesztus. De erre majd rákérdez Dorka – egy válaszcikkben, nőknél…

Én férfiakat kérdeztem. Mert mindenkinek más az összes első csók, nyilvánvalóan.

„Minden csók az első. A nem »térdremegős« csók, az nem is az.

Aki rutinból csinálja, az nem kapja meg az élvezetet.

Hogy mikor történik? Abban a pillanatban, amikor tudod, merre akarsz menni és megtalálod az utat” – fogalmaz Attila, egy középkorú idegenforgalmi vállalkozó, mellesleg büszke apa, akinek a tapasztalatai nyilván nem új keletűek.

Csaba, akiről annyit talán elárulhatok, hogy kolléga, és – tudomásom szerint – fiatalabb éveiben, hát, bőven szerzett tapasztalatot a kérdésben, így elevenítette fel nekem „azt” a csókot:

„Nekem az első csók nagy csalódás volt. Nagyon későn született, 17 éves voltam, és nagyon féltem tőle.

Hazakísértem a lányt, megöleltem – és egyszer csak valami nagy fura dolog volt a számban, nem is értettem, mit keres ott.

Aztán később belejöttem, de nem vele, mert vele többet nem mertem találkozni. 25 évvel később se, amikor bejelölt a Facebookon.”

Ádám a harmincas éveiben jár. Színész. Nem csak az életben kellett csókolóznia. És nagyon izgalmas, ahogyan látja a helyzetet:

„Az első csók bármikor elcsattanhat, és kell, hogy legyen következménye. Nem tudsz mellette elmenni szó nélkül. Két ember találkozik, vagy találkozgat, és egy idő után csak ez jár a fejében. Hogy meg kell történnie. Carpe diem!

A konkrét csókot a férfinak kell kezdeményeznie, de nem veheted el a nőtől, hogy egy utolsó gesztussal erre engedélyt adjon. Mondjuk, még egyszer megigazítja a haját… Vagy megnyalja az ajkát…

Így lesz mindkét fél számára meghatározó élmény, amit egyikük sem felejt el soha.

Ami a színpadi csókot illeti, nyilván az életben szerzett tapasztalatot próbálja hasznosítani az ember. De nagyon érdekes helyzet… Nekem a barátnőm is színész, beszélgettünk már erről a témáról. Nem is nagyon akarta elhinni, pedig így van: én még soha nem csókoltam meg egyetlen partneremet sem egy próbán, addig, amíg ő konkrétan nem jelezte – csókkal –, hogy részéről is rendben van. Nyilván nem szabad semmilyen helyzettel visszaélni, de én ezt tényleg végletesen betartom. Amikor aztán mindkét fél jelezte a másiknak, hogy innentől »komoly« a dolog, már természetesen csináltuk.”

A legegyszerűbben pedig alighanem Dávid, egy ötvenes marketingszakember írta meg nekem magát a megindulás pillanatát. Szerintem nem is kell hozzáfűzni semmit.

„Csak tudod. Nem tudom, honnan, de tudod. De, tudom mégis. A szemén látod. Csillog. A szádat nézi. A szemedet nézi. A szádat és a szemedet felváltva nézi. Aztán te is csak a szemét és a száját nézed, felváltva, ugyanúgy. Egyre gyorsabban kapkod a szemetek ide-oda, mígnem beleszédültök ebbe a szemkapkodós örömjátékba. Akkor.

Tudod. Tudja. Tudjátok.”

Mit lehet mindehhez hozzátenni? Azt, amit szavakkal, gépelve, papíron lehetetlen érzékeltetni. A beteljesülést – kevésbé költőien megfogalmazva: a sikerélményt. Igen, jól döntöttem. Igen, ő is így akarta. És az ÍZT – a mézet. Az emlékét annak a lágy kis cuppanásnak, a nyelveknek. Mert valakivel egy romantikus este, vagy akár fényes nappal, forgalmas helyen, egy köztéri padon ülve, lombok alatt vagy lépcsőházban szavak nélkül egymásra találni – olyan lelki és fizikai öröm, ami akkor is veled marad, amikor később esetleg tényleg áfonyává válik a csók emléke.

Hölgyek, önök jönnek!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Strawberry Mood Photography

Somos Ákos