Felszállás előtt ellenőrizd, hogy az öved be van-e kötve, mondom Áginak, a húgomnak a repülőn. Mindig túlaggódom a dolgot, még az is lehet, hogy kontrollmániás vagyok. Mosolygok magamon, de azért még egyszer rászólok a húgomra, hogy minden rendben van-e.

Brüsszelből repülünk hazafelé, Ági nyerte az utat, és mivel a férje utál repülni, engem vitt a parlamenti látogatásra. Érdekes volt, jó kis három napot töltöttünk ott.

Előttünk kettővel egy pár hevesen csókolózik, Ági lökdös, hogy nézzed már, beszarok, hogy nem tudják türtőztetni magukat, azért nem olyan hosszú ez a repülőút, hát, egyenesen felháborító, Áginak már forog a gyomra, én meg röhögök, mert szerintem csak irigykedik.

– Ugyan, hagyjad már, biztosan fiatalok, te is voltál fiatal, hadd ne figyelmeztesselek már, hogy miket csináltál, de mindegy.

Ági nem bír magával, ahogy felszáll a gép, és ezek még mindig feltűnően csókolóznak, azt mondja, hogy ő rájuk szól, mert ez egyenesen undorító, ahogy más embert semmibe vesznek ezek itt a gépen. Ági mindig is rettegett a repüléstől, így hát arra gondoltam, hogy ha ez kell ahhoz, hogy ne féljen, én bizony hagyom, hogy hadd veszekedjen a fiatalokkal. Bár annyit még odaszúrtam, hogy olyan rövid ez az út, nem mindegy neked, de aztán kinyitottam a könyvemet, és elkezdtem olvasni.

Ági felállt mellőlem, előrement, persze nem szólt semmit, jött is vissza azonnal, csak a feje volt még vörösebb, mint eddig.

Hú, basszus, még jó, hogy nem látott meg. Tudod, ki a csaj? Az a volt kolléganőm, akiről annyit meséltem neked.

Sóhajtva nézek fel a könyvből, pont egy nagyon jó résznél tartottam. Ráadásul értetlenül nézhetek, mert Ági minden kolléganőjéről sokat mesél, így fogalmam sincs, ki lehet a csókolózó nő.

Hát, tudod, az, aki pszichiáterhez járt.

Mondom, még mindig nem vagyunk közelebb, de valami halványan derengeni kezd. És mivel nem emlékszem, Ági elkezdi mesélni.

Tudod, az Anikó… három gyerek meg katolikus óvoda, kötődő nevelési elvek meg hívő férj és keresztény értékrend meg őszinte, színtiszta család. Felsejlett bennem a kép Anikóról. Térd alatti szoknya, lapos cipő, zárt kisblúz és kardigán. Ahányszor csak találkoztam vele, mindig így nézett ki. A haja természetes fakóságában összefogva a tarkóján, sehol egy leheletnyi rúzs.

Ágin kívül senki nem szerette a munkahelyükön, mert stréber volt, és folyton beárulta őket mindenért a főnöknek. A húgom viszont kedvelte, maga sem tudta, miért, de valahogy közel állt hozzá. Közel is laktak egymáshoz, a játszótéren a gyerekek is összebarátkoztak, ők pedig hosszasan beszélgettek, miközben a gyerekekre felügyeltek. Ági sokszor próbálta meggyőzni Anikót, hogy nem szabad ennyire mereven állni a dolgokhoz, és néha megengedhet magának egy kis tökéletlenséget, de Anikó nem ismert tréfát, mindent tökéletesen csinált, és nem tűrte a linkséget. A férje volt az egyetlen férfi egész életében, és vele is csak az esküvő után feküdt le, de ilyesmiről beszélni sem szeretett, mert még attól is ideges lett, ha csak szóba került. A munkahelyükön nem barátkozott, Ágin kívül tulajdonképpen csak a főnökkel beszélt, akinek közvetlenül dolgozott. Soha semmire nem panaszkodott, tökéletesen végezte a dolgát, de inkább gépiesen, mint szívvel. A többiek csúfolták a háta mögött, hogy fapicsa, meg karót reggelizik minden nap, de Ági nem szerette, ha bántják, ő leginkább nagyon sajnálta.

Aztán Anikó elkezdett megváltozni, és a főnökre panaszkodni. Hogy megjegyzéseket tesz rá, milyen csinos, és olyan is volt, képzeljék csak el, hogy hozzáért, amikor ő elment mellette. Ági nem is értette, hogy ezt miért mondogatja, főleg azt, hogy miért mondogatja mindenki előtt, de vannak még furcsa dolgok a világban, így napirendre tért Anikó panaszkodása felett. A kollégák persze kinevették, hogy azért nem hiszik, hogy a főnöknek pont ő kellene... de, ha ő mondja, biztosan úgy van, mert ő, ugye, sohasem hazudik. Aztán a húgom egyszer kisírt szemmel találta a teakonyhában, megijedt, hogy ennek a fele sem tréfa, még soha a hosszú évek alatt nem látta sírni. Vigasztalni kezdte, és szegény Anikó legalább egy órán keresztül panaszolta, hogy ő ezzel nem tud mit kezdeni, mert tegnap már odáig fajult a dolog, hogy megfogta a derekát a főnök, bár úgy tett, mintha csak azt szerette volna, hogy menjen odébb egy pár centit, de ő érzi, hogy ez nem erről szól, mert szerinte a főnök őt meg akarja szerezni, szexelni akar vele. Ági bólogatott, hogy ő pontosan érti, miről van szó, de azért ez nem biztos még, hogy ez az, amire Anikó gondol, mert az is lehet, hogy a főnök csak ilyen közvetlen ember. Anikó tovább bömbölt, hogy ő elmegy pszichiáterhez, mert gyógyszert kell íratni, mert ő ezt a feszültséget nem bírja, és a férje is gyanakszik, mert ő bizony otthon sem tud úgy viselkedni, mint azelőtt, meg az is nagyon feszíti, hogy nem tudja, el kell-e ezt mondania az urának.

Isten mentsen, Anikám, el ne mondd, csak rosszat teszel vele, de én még mindig nem látom, hogy mi ebben az ekkora baj, de, ha téged zavar, hogy hozzád ér a főnök, akkor talán vele beszéld meg először, ne a férjeddel.

Anikó szipogva kérdezte a húgomat, hogy ő mit csinálna, ha a helyében lenne, a húgom pedig megállta mosolygás nélkül, és komolyan bólogatva válaszolt, hogy átérzi Anikó problémáját, ő nem tudja, hogy mit lehet ilyenkor tenni, csak annyit tud, hogyha ő minden alkalommal gyógyszert kapkodott volna, ahányszor valaki le akarta fektetni, akkor a fél élete gyógyszermámorban telt volna, és most is csak azt tudja mondani, hogy ezt neki a főnökkel kellene tisztáznia, és talán nem kellene ennyire kétségbe esni, mert az is lehet, hogy csak egy félreértés van itt.

Hetekig tartott a mindennapi szeánsz a teakonyhában, ahol a húgom próbált Anikóba erőt csepegtetni, aztán Ági kapott egy jobb álláslehetőséget, és eljött a cégtől. Egy ideig még hívogatta Anikó, panaszkodott, sírdogált, ha a játszótéren összefutottak, ott sem tudott másról beszélni, mint a főnökről, aki igenis zaklatja őt. Aztán egyszer csak elmaradtak a telefonhívások, és nem jöttek többet a játszótérre. A húgom még mondta is akkoriban, hogy reméli, nincs nagyobb baj Anikóval, de nem akarja felhívni, örül, hogy végre békén hagyja. Aztán hallotta, hogy elváltak, és a gyerekek ottmaradtak a férjnél, mert Anikó Brüsszelbe került dolgozni, a férje meg más városba költözött a gyerekekkel. Ági kellőképpen meg is lepődött, hogy a keresztényi értékrendbe, meg a kötődő nevelésbe ez hogy a francba fér bele, három gyereket csak úgy otthagyni, de aztán nem foglalkozott a dologgal.

Na, szóval ő a csókolózós nő előttünk három üléssel.

Ne viccelj már, mondom a tesómnak, ez biztosan nem ő. Ennek a nőnek felnyírt, festett haja van, hátulról is jól látszik. De-de, mondja a tesóm, ő az, közelről láttam. Hál' istennek ő nem nézett rám, a fiúval van elfoglalva, aki nem mellesleg a gyereke lehetne, de ez a legkisebb baj. Ági értetlenül nézett maga elé, és nem tudott napirendre térni az ügy felett.

A gép közben leszállt, kifelé menet nem sokkal kerültünk a gerlepár mögé. A folyosón már nem csókolóztak, csak egymás mellett mentek, aztán kicsit lemaradt a fiú. Megnéztem magamnak én is. Hátborzongató. Alig húszéves lehetett, akárhogy is számolom, minimum húsz év a korkülönbség.

Aztán a bőröndöknél már teljesen külön álltak, a fiú hamar ki is ment, Anikó pedig vidáman telefonálgatott, amíg a bőröndre várt.  Ági szerint, aki egyfolytában sugdosott nekem, igenis megismerte őt Anikó, de úgy tesz, mintha nem is látta volna soha azelőtt. Ez pedig egyenesen felháborító! Bólogattam, hogy bizony-bizony, kevesebb felháborító dolgot láttam még életemben, de közben egyre csak azt néztem, hogy mikor kapjuk már meg a bőröndjeinket, és mehetünk végre haza.

Aztán majdnem egyszerre kaptuk meg a táskáinkat Anikóval, aki továbbra sem volt hajlandó megismerni a húgomat. Közvetlenül mögötte indultunk ki a reptérről. Kiérve Ági oldalba bökött, és odaintett a fejével, amerre Anikó indult.

– Ezt nem hiszem el, baszdki!  Ez a volt főnökünk! Anikó vidáman repült egy ötvenes férfi karjaiba, a legnagyobb lelki nyugalommal dugta le a torkán a nyelvét. Ugyanazt a nyelvet, ami nemrég még a fiatalember torkában kutatott.

Hát – mondja Ági –, úgy látszik jó pszichiátert talált…

 Péterfy-Novák Éva