Péterfy Gergely: „Forgassuk fel a harag népének tabuit” – Salman Rushdie megtámadása és az írók feladata

–

Augusztus 12-én, pénteken délelőtt New Yorkban, a Chautauqua Institution színháztermében épp elkezdődött a pódiumbeszélgetés Salman Rushdie-val, amikor az egyik néző, aki annak rendje és módja szerint, belépőjeggyel érkezett az eseményre, a 24 éves Hadi Matar felugrott a színpadra, és egy késsel összekaszabolta az írót. A biztonsági személyzet gyorsan közbelépett, de így sem tudták megakadályozni, hogy a merénylő – akinek az állapotát később az egyik biztonsági őr „őrjöngőnek” nevezte – ne okozzon súlyos sérüléseket Rushdie-nak. A hírek szerint az író valószínűleg elveszti az egyik szemét – de hogy a fizikai sérüléseken kívül mit okoz benne a támadás, hogy mit gondol és mit érez, még nem tudható.

Rushdie 1988-ban lett világhírű Sátáni versek című könyvével, amely Angliában élő indiai bevándorlókról, a keleti és nyugati kultúrák ütközéséről szól. A mágikus realizmus hagyományait követő regényben iszlám terroristák robbantják fel a repülőgépet, amelyen a főszereplők utaznak, akik a katasztrófa után újjászületnek, egyikük angyalként, a másikuk ördögként. A regény címe azokra a szövegekre utal, amelyeket Mohamed próféta írt, de kimaradtak a Koránból. Ezek a szövegek körülbelül azt a szerepet játsszák az iszlámban, mint a kereszténységben az apokrif evangéliumok. A regény többször utal ezekre a szövegekre, bár Mohamed prófétát név szerint nem említi. Keményen elítéli a szélsőséges iszlámot és a terrorizmust. Nyugati szemmel még így is érthetetlen, mi vezetett oda, hogy 1989-ben Irán akkori vallási vezetője, Ruholláh Muszavi Homeini kimondta az íróra a fatvát, amit aztán vérdíjjal – hárommillió dollárral – is megfejeltek.

Rushdie komolyan vette a veszélyt, hosszú évekre eltűnt a nyilvánosság elől, Joseph Anton álnéven élt rendőri védelem alatt. Az álnév Joseph Conrad és Anton Csehov nevének összeillesztése – az író nem bújt ki a bőréből, az életet is úgy élte, mintha egy könyv szereplője volna. Aztán az évek során megunta a bujkálást, letette álnevét, és az utóbbi évtizedekben már úgy élt, ahogy bármely más sztáríró, felolvasásokat tartott, partikra járt, utazott a világban. Talán még emlékeztek, egy cameora a Bridget Jones-filmben is feltűnt. Többször is azt nyilatkozta, az egész fatva olyan számára, mintha másvalakivel történt volna.  

Hát, most már nem lesz olyan.

A történet nagyon sokban hasonlít a Charlie Hebdo francia szatirikus hetilap szerkesztőségének kivégzéséhez. Őket egy Allahot és Mohamedet ábrázoló karikatúra miatt mészárolták le iszlám szélsőségesek. Dúró Dóra (erről ITT írtunk korábban) egy mesekönyvet darált le, amiért azonos neműek szerelméről van benne szó – a keresztény terroristák számára a Biblia játssza ugyanazt a szerepet, amit az iszlámban a Korán, ha valaki nem úgy ír, hogy az írás egybeessen a Szent Könyvben foglaltakkal, akkor megkapja a magáét Giordano Brunótól a Meseország mindenkiéig. A náciknak még Szent Könyv sem kellett ehhez, ők az őrületük középpontjába a fajt helyezték, az író és a könyv is máglyára ment, ha nem a „megfelelő” fajba tartozott – ha valakinek most erről a fajok keveredését emlegető miniszterelnöki beszéd jut eszébe, az helyesen asszociál.

A gondolat és a művészet szabadsága minden olyan közösségre halálos veszély, amelynek tagjait az köti össze, hogy képtelenek a gondolkodásra és a művészetre, és mások szabadságában látják a legnagyobb ellenségüket.

Ilyen értelemben az ember szabadsága, a nő szabadsága, a könyvek és művészetek szabadsága egyetlen frontot alkot, és csakugyan, meggyőződésem, hogy csakis együtt, ezt az alapvető közösségüket felismerve győzhetnek a sötétség erői felett, akiket pedig egyesít – tekintet nélkül arra, hogy iszlám vagy keresztény fundamentalisták vagy vallástalan fasiszták – az emberi szabadság elleni harag.

Fontos és jelentőségteljes, hogy a Hadi Matart lefogó biztonsági őr később arról beszélt, hogy a tettes „őrjöngött a haragtól” – a düh és gyűlölet, amely ezernyi formában ömlik a világra, most épp ebben a 24 éves terroristában manifesztálódott, de ezt a gyűlöletet én is, ti is nap mint nap tapasztaljuk a bőrünkön, ugyanezt a haragot kapja mindenki, akit a szabadsága megélésének bármilyen formájáért támadnak. Mindenki ezt kapja, aki nem tartozik a haragvó nyájhoz.

A Rushdie elleni merénylet következményei egyelőre beláthatatlanok. Az ember azt gondolta volna – és valószínűleg maga az író is így gondolta – hogy az egész ügy elült, eljelentéktelenedett. Bár a Charlie Hebdo elleni merénylet figyelmeztető jel lehetett, Rushdie talán azt gondolhatta, hogy még a vallási őrülteknek is van fontosabb dolguk, mint egy író ellen merényletet szervezni. Ez súlyos tévedés volt.

Most fél Irán a merénylőt ünnepli, és nyilván szerte a világon elégedettség tölt el minden iszlám szélsőségest.

a leírt szónak irtózatos ereje van, világokat forgat fel. Ez persze megnöveli azt a felelősséget, amellyel írunk. Megnöveli, és arra sarkall, hogy még élesebben és még gyakrabban forgassuk fel a harag népének tabuit. 

Egy ilyen attakra nem lehet az a válasz, hogy a művészek fülük-farkuk behúzva nekiállnak öncenzúrázni, erre csak az lehet a válasz, hogy mindenki, akinek hatalmában és módjában áll – meg persze akit ez érdekel egyáltalán – pécézze csak ki a tabukat magának nyugodtan.

Nem csak Iránban és nem csak ajatollahok kapnak dührohamot, ha a szent könyvüket piszkálják. Az író amúgy is intézmény – hogy ennek az intézménynek éppen mi az aktuális tartalma, azt mindig a kor, a körülmények döntik el. Ma, úgy gondolom, az író az az „intézmény”, amely a tabukat ledönti. Úgyhogy hatalmas kíváncsisággal várom Rushdie következő könyvét.

Ha valaki úgy gondolná, hogy „hát, izé, hát csak nem kellett volna olyanokat írni, mért nem írt inkább valami másról, ami nem sérti a vallásos emberek érzékenységét”, az gondoljon arra, hogy ez az érvelés pontosan ugyanaz, mint amikor a nemi erőszak áldozatának azt vetik a szemére, hogy „minek ment oda és minek vett fel miniszoknyát”.

A rendszerszintű hatalmi erőszak nem vallási érzékenység, akár keresztény, akár iszlám, akár buddhizmus, vagy amit csak akartok, mint ahogy a nemzet és a faj eszméje sem támadhatatlan szakralitás, hanem a rendszerszintű erőszak forrása és szervezőereje.

Az a minimum, ha gúnyt űzünk belőlük.

Péterfy Gergely

Kiemelt kép: Getty Images/David Levenson