Inkább nem használom, csak ne essen baja! – A túlféltés otthoni módozatai

–

Mielőtt elváltunk volna, a férjemmel sikerült eljutnunk oda, hogy beköltözhettünk az álomotthonunkba. Több mint egy évig kerestük a megfelelő lakást, és aztán majdnem ennyi időt vett igénybe, amíg teljesen felújítottuk. Már majdnem minden kész volt, csillogott és villogott, amikor elhívtuk a gázszerelőt, hogy kösse be a sütőt. Nem gondoltuk, hogy ott kéne ülni mellette, árgus szemekkel ellenőrizni a munkáját, amikor azonban visszajöttünk, egy hosszú csík éktelenkedett a konyhakövön, egy jól látható karistolás. Csak nézett ránk ártatlan szemmel, hogy amikor leemelte a sütő ajtaját és letette a földre, ő bizony nem gondolta, hogy ez a konyhakő ilyen kényes.

Lehettünk volna nagyon mérgesek is – nem állítom, hogy egy percig sem húztuk fel magunkat rajta –, mert a konyhakő ki volt számolva, nem lehetett kicserélni, a karistolást meg sehogy sem lehetett már eltüntetni. Én mégis azt mondtam magamban: rendben, legalább megvan az első kis sérülés a mi tökéletes otthonunkon. Most már nem kell féltenünk, nem kell minden kis hibától óvnunk, ezen a próbán akaratlanul átestünk. Persze még pár hétig lepillantgattunk arra a helyre, és szinte fizikailag fájt, hogy „seb” esett rajta, vagy ha vendégek jöttek, akiknek büszkén körbemutogattuk a lakást, egy ideig még szabadkoztunk és elmeséltük a sztorit, de aztán már meg se láttuk. Azzal, hogy belaktuk a tereket, a karistolás is hozzánk nőtt.

Ez az eset jutott eszembe, amikor Fiala Borcsát arról faggattuk az irodában, milyen az újonnan felújított lakásába visszaköltözni. Ez az időszak ugyanis rendesen megtépázta az idegeit – kiét ne tenné –, és a kívülálló azt várná, hogy most akkor végre fellélegezhet és boldogan elterülhet az új nappali kanapéján, büszkén végigjártatva szemét a sok munkával kivívott látványon. De Borcsa sajnos most pont ugyanazzal a problémával került szembe, mint mi akkor:

jaj, csak egy karcolás ne essék a frissen festett falakon!

Jó – nyugtatgattam –, ez is el fog múlni, de kiderült, hogy neki felújítás nélkül is van hajlama arra, hogy ami szép és makulátlan, azt a végsőkig próbálja őrizgetni – akár azon az áron is, hogy ne használják. 

„Megőrülök attól például, hogy ha kitakarítom a vécét, rögtön egy perccel rá megjelenik valamelyik családtagom tojni. És tudom, hogy szarfej vagyok, de néha szeretnék legalább öt percig egy szép, tiszta otthonban létezni” – mondja. (Kicsit talán még érezni a felújítás okozta feszültséget benne, de ne féljetek, nemsokára elutazhat szabadságra.)

Na, erre rögtön kiderült, hogy ilyesféle frusztrációik másoknak is vannak. Tóth Flóra például azt mondja: „Nekem a komplett konyha vörös posztó, én takarítás után 24 óráig csak végső esetben főzök. Sőt, egy elővett pohárért is szemmel verek bárkit, mert az olyan csodálatos, kegyelmi pillanat, amikor MINDEN edény tiszta, minden felület le van törölgetve… Ha még a hűtőben is rend van, akkor legszívesebben tényleg rendőrségi szalaggal keríteném körbe a konyhát.

A lakás többi részére egyáltalán nem vagyok ilyen érzékeny, a szennyes alját pedig évek óta nem láttam, és nem is érzem reálisnak, hogy a közeljövőmben érjen ilyen élmény.”

Nem állhattam meg, erre én is mutattam egy fotót a mostani konyhámról, ahová – balga ötlet, utólag elismerem – fehér főzőlapot választottam, mert ez passzolt legjobban a bútorhoz. Szerintetek hány percig kell főzni ahhoz, hogy a fehér kerámiafelületen megjelenjenek a foltok? És mennyire szeretem sikálni őket? Hát szóval, ez remek kifogás nekem arra, hogy minél kevesebbet főzzek – annál is inkább, mert számomra ez sosem kikapcsolódást, hanem stresszt jelentett. Képzelhetitek, hogy a fehér főzőlap óta hatványozottan!

De van, akiből más területen tör elő a makulátlanság őrangyala. Például Szentesiből: „Nálam az autó ilyen, ami igazából nem is az enyém, mert szponzorjárgányom van, de ez még inkább arra ösztönöz, hogy sokkal jobban vigyázzak rá, hiszen nem adhatom vissza úgy, hogy bármi baja van. Hetente kétszer mosom – imádok kocsit mosni –, és a belső térben is mindig rend van. Nem szemetelem össze, mindig kidobom az üres flakonokat és nincsenek benne kacatok.”

D. Tóth Kriszta csatlakozik: „A kocsim! Minden Elviszlek-forgatás előtt saját kezűleg takarítom ki. És a forgatás végére kikészülök. Lehet, hogy el kellene kezdeni papírt rakni a stáb és a vendégek alá?”

Javaslom, ezentúl ilyen szemmel is nézzétek az adásait. 

Aztán persze hétköznapi tárgyakkal is megesik, hogy a széltől is óvjuk őket – néha még azon az áron is, hogy akkor nem használjuk, úgy nem eshet baja. Csepelyi Adrienn-nek például a 1996–1997-es idegenbeli Liverpool-meze ilyen becses darab. „Ha repülök valami meccsre, nem rakom be a feladott bőröndömbe, hanem zacskóba bugyolálva viszem a kézipoggyászomban – mondja. – Egyébként is szigorú rendszer szerint, vállfákon tárolom a mezgyűjteményem, de erre különösen ügyelek.” 

Filákovity Radojka meg azon a helyen tartja a legféltettebb tárgyát, ahol a leginkább szemmel tarthatja: az orrán. Az ugyanis a szemüvege. „Nagyjából tíz évembe telt, hogy megtaláljam A szemüveget, amit nem érzek idegennek az arcomon, és végre magabiztosan hordhatok (addig vakoskodtam). Szóval most úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére (haha), mert tudom, hogy újabb tíz év szemüvegviselés nélkül már elég problémás lenne. De például azokat a kávéscsészéket is nagy becsben tartom, amik a nagymamáméi voltak – az egész készlet csorba már, de azt a néhány darabot, ami maradt, nagyon őrzöm, ahogy általában azokat a tárgyakat, amikhez jó emlékek, érzelmek fűznek.”

Fogadjunk, ilyen örökölt csészék, teáskannák, lábasok minden háztartásban lapulnak, amiket nem használunk, csak őrizgetünk az unokáinknak.

De a legszebb, hogy még ennivalóval is képesek vagyunk megtenni, hogy addig tartogatjuk őket jobb alkalmakra, amíg meg nem romlanak! Both Gabi meséli: „Nálam gyakran előfordul, hogy hozok a gyerekeknek valami finom ennivalót, és kínálgatom őket vele, de ilyenkor bezzeg soha nem kell nekik, csak akkor, amikor nincs. Én szívesen elfogyasztanám azt a valamit, de nem merem, mert mi van, ha mégis megkívánnák… A végén pedig majdnem mindig az történik, hogy vagy megeszem a félig romlott cuccot, vagy nagy szívfájdalommal kidobom…”

Milyen egyértelmű így, leírva és összegyűjtve, hogy csak élni kéne az életünket, és nem szorongani attól, hogy folt esik rajta, nem? Akkor csinálja így, aki tudja!

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Deagreez