„Nekünk kell irányítanunk, hogyan lássanak minket” – Isten éltesse a 67 éves Imant!
Nagy a kísértés, hogy úgy kezdjünk egy Imanról szóló születésnapi köszöntést, hogy „a világ első színes bőrű szupermodellje” előtt tisztelgünk, de amellett, hogy mekkora közhely lenne, még ráadásul hazug és hamis jellemzés is – erre ő figyelmeztetne elsőként. Mert ugye, miért is teszünk különbséget bőrszín alapján a modellek között? Miért kell rámutatni, hogy „fekete” vagy afrikai? Nem elég, hogy modell vagy különösen sikeres modell és üzletasszony? Másodszor pedig, sietne közölni azt is, hogy az ő szupermodellségét – amely a hetvenes–nyolcvanas évekre esett – megelőzte Naomi Sims és Donyale Luna úttörő pályafutása, csak erről manapság kevesebbet hallani. Szóval maradjunk annyiban: Iman nem az első és nem is az utolsó szupermodell volt, de egészen különleges, aki a mai napig formálja a világot, az egészen biztos. Gyárfás Dorka írása.
–
Nézzetek meg egy találomra választott interjút Imannal a YouTube-on, és meg fogtok lepődni. Egy ízig-vérig amerikai nőt láttok majd, azzal a magabiztossággal, humorral és attitűddel, ami csak őket jellemzi. És persze azt is nehezen fogjátok elhinni – ha egy mai videót néztek –, hogy ez a nő 67 éves. Hát persze, mert meghazudtol minden sztereotípiát, és mindig is magasról tett rá, mit várnak tőle. Inkább azt nézte (és erről később hallhattok), hogy ő mit tud ajánlani.
Tudás, nyitottság, ambíció
Mindez valószínűleg nem akkor kezdődött, amikor 18 évesen New Yorkba érkezett, hogy utánajárjon, miféle modellkarrierről beszélt neki Peter Beard fotós, aki a Nairobi Egyetemen felfedezte, és fotózásra invitálta. Hanem valószínűleg sokkal korábban, valahol a gyökereknél: abban a kiváltságos családban, amelyikbe született (az édesapja orvosi diplomával Szomália nagykövete volt Szaúd-Arábiában, az anyja pedig nőgyógyász), kezdettől magániskolákba járatták, és bár megtapasztalta a menekült létet is (15 évesen kényszerűségből Kenyában kezdtek új életet), de ott sem volt kérdés, hogy az elitbe tartozik: politológiaszakra ment továbbtanulni.
Volt tehát némi eszmei tőkéje az indulásnál, de amire később igazán alapozni tudott, arról fogalma sem lehetett ekkor még: azelőtt soha senki nem mondta neki, hogy szép. Peter Beard volt az első, aki meglátta benne az istennőt, amikor még sminket, magas sarkú cipőt sem viselt soha életében. És egyébként is úgy tartotta: a hazájában, Szomáliában minden nő úgy néz ki, mint ő, nincs benne semmi különleges. Viszont az, ahogyan Beard amerikai karrierrel kecsegtette, mégiscsak felkeltette az érdeklődését, ezért 1975-ben, 18 évesen, megérkezett New Yorkba, maga mögött hagyva a tanulmányait, és egy férjet is.
„Egy olyan világból érkeztem, ahol soha az életben nem hangzott el rólam, hogy gyönyörű vagyok, úgyhogy amikor kiderült, hogy létezik egy másik világ, ahol viszont gyönyörűnek látnak, úgy éreztem: na, ezt fel kell derítenem”
– mesélte jó pár évvel később Ernie Manouse-nak EBBEN az interjúban.
A hamis és a valódi tündérmese
Beard be is tartotta az ígéretét: azonnal bemutatta a divatvilág akkori legbefolyásosabb emberének, Diana Vreelandnek, aki ugyan már nem volt a Vogue főszerkesztője, de még mindig elképesztő kapcsolati hálóval és hatással büszkélkedhetett. Így került Iman 1976-ben máris a Vogue oldalaira, és nem sokkal később más magazinok címlapjára. Egy bibi volt a sztoriban (vagyis kettő, de haladjunk csak szép sorjában): Beard, hogy jobb sztorinak hasson Iman érkezése, azt terjesztette el róla, hogy egyszerű kecskepásztor lány, akit a sivatagban fedezett fel. Ez ellen Iman egy darabig nem tiltakozott, mert gondolta, ha így lehet őt eladni, akkor legyen – még abba is belement, hogy az angoltudását rejtegesse. Aztán évekkel később, már szupermodellként gyakran hangoztatta: „Engem nem fedeztek fel, mert soha nem voltam elveszve”, és persze a kedvező családi hátterét sem titkolta tovább. Meg a nyelvtudását sem – valójában öt nyelven beszél: szomáliul, arabul, angolul, olaszul és franciául.
Nem faji kérdés
Szóval bekerült a divat körforgásába, és rögtön egy érdekes jelenségre lett figyelmes: hogy afrikaiként mennyivel jobb helyzetbe csöppent, mint az afroamerikai modellek (akik amerikai állampolgárnak születtek, ezáltal nem számítottak „egzotikusnak”), akik – szerinte – joggal nehezményezték ezt, hiszen jóval kevesebb munkát kaptak. Ugyanakkor ő meg azt viselte nehezen, hogy Amerikában Afrika nációit előszeretettel vették egy kalap alá, mintha egyetlen nagy csoport volna. Ő például tipikus kelet-afrikai, és gyűlölte, amikor azt hallotta, hogy a vonásai alapján úgy néz ki, mint egy fehér, csak sötétebb bőrszínnel, mert nem: ő úgy néz ki, mint egy szomáliai.
Ugyanakkor azt is vallotta:
„Sosem gondoltam úgy magamra, mint fekete nőre. Hiszen ahonnan jövök, ott mindenki fekete.
Úgyhogy nagyon fura volt azt hallani magamról, hogy »fekete modell«, és nem értettem, miért van szükség erre a megkülönböztetésre.”
De még ezeket a tapasztalatokat is sikerült előnyére fordítania. Megértette ugyanis, hogy neki kell tartalmat adnia annak, ahogyan megjelenítik a médiában, különben úgy ábrázolják, úgy szerepeltetik, hogy mindig mások narratíváját szolgálja. Így aztán a kezébe vette a sorsát. Ez pedig azzal kezdődött, hogy amikor kiderült számára, hogy nem ugyanannyi gázsit kínálnak neki, mint a fehér modelleknek, kijelentette, hogy addig nem dolgozik, míg egyformán nem fizetik meg őket. Ehhez három hónapig sztrájkolnia kellett ugyan, de megérte: elérte a célját. Ez volt talán az első tette, ami által megtapasztalta, hogy hatással lehet mások sorsára – még ha eredetileg saját magáért állt is ki.
„Idegenként, egykori politikatudomány-szakos hallgatóként, Szomáliából érkezve, fekete bőrrel sem éreztem soha, hogy kevesebbet érnék” – mesélte nemrég a W magazinnak.
– Ha ez a tartás beléd van ültetve, akkor nem az motivál, hogy »mit akarok«, hanem az, hogy »mit tudok kínálni«.” És hogy ez mit jelent pontosan? „A nemet mondás képességét. Önálló gondolkodást. Kisétálást bizonyos helyzetekből” – vallja.
Igazi álomnő
Mondanunk sem kell, ezzel a méltósággal és nőiességgel hatalmas sikert aratott végül. Olyan tervezők kedvence lett, mint Yves Saint Laurent, akinek ő volt az „álomnő”, Donna Karan, Gianni Versace, Calvin Klein, vagy az első, akinek a ruháját viselte: Roy Halston. És persze a világ legnagyobb fotósai is rajongtak érte: Helmut Newton, Richard Avedon, Irving Penn, később Annie Leibovitz. Na, ezért van, hogy ma úgy gondolunk rá, mint az első színes bőrű szupermodellre.
Persze a karrierért fel kellett áldozni valamit: az első házassága hamar tönkrement, de a legsűrűbb évek alatt a második is, amit 1978-ban kötött Spencer Haywood kosárlabdázóval, akitől az első lánya született. Azért így is tíz évet húztak le együtt, 1987-ben váltak el, amikor Iman már a modellkarrierje végét is látta. Végül 1989-ben mondta ki, hogy modellként nem dolgozik többé, amiről Ernie Manouse-nak így nyilatkozott 2011-ben: „Elég pénzem volt már. Megbizonyosodtam róla, hogy eleget félretettem azokban az időkben, amikor még jól lehetett keresni. Azt éreztem, hogy fel kell készülnöm a második felvonásra, nem lehet a kettőt egyszerre csinálni.
Ki kell találnom, merre tovább, ehhez pedig csendre és távolságra volt szükségem, hogy világosan tudjak gondolkodni arról, hol a helyem a következő életszakaszban.”
Egy évtizeddel később azonban már volt egy másik válasza is erre a kérdésre: „Amikor Naomi Campbell megkérdezte tőlem egy interjúban, hogy miért vonultam vissza, azt válaszoltam: mert ti, luvnyák, már ott toporogtatok a sarkamban! (Nevet, persze.) Te, Linda, és a többiek… Ideje volt emelt fővel távozni.” Pedig micsoda nő volt még akkor is, micsoda szépség! Meg is próbálták sokan visszacsábítani, de nem hagyta magát.
View this post on Instagram
Második felvonás – Iman, az üzletasszony
Tényleg időt kért, és ennek eredményeként 1994-ben létrehozta a saját szépségápolási márkáját, az Iman Cosmeticset, ami megint csak úttörő vállalkozás volt: különböző etnikumú nőknek gyártott bőrápolási és sminktermékeket. Addig ugyanis még neki is azzal kellett megküzdenie, hogy a divatszakmában sem létezett az ő bőrére való alapozó (ahogy elődei, Naomi Sims és Donyale Luna idejében sem), nemhogy az átlagembereknek, így azt számára is barna szemhéjpúderből és hidratálókrémből keverték ki.
„Pontosítanom kell: a hetvenes években azért már létrejött egy márka, a Fashion Fair, ami kizárólag fekete nőknek kínált termékeket, de én létrehoztam egy olyat brandet, ami mindenféle bőrszínárnyalatot figyelembe vett.”
És itt volt az újabb feladat: sikeres üzletasszonnyá válni. „Kevesebb mint tíz, vagy öt éve még az volt a kérdés, mikor hívnak meg téged a tárgyalóasztalhoz. Ez ma már nem így van: én állítom fel a tárgyalóasztalt. És ez nemcsak arról szól, hogy színes modellekkel reklámozom a termékeimet, hanem hogy fekete vezetőket alkalmazok: döntéshozó pozícióba ültetem őket. Mert
nekünk kell irányítanunk, hogyan lássanak minket, nem elfogadni, hogy hogyan kellene láttatni magunkat” – mondja a W magazinnak.
Közben pedig még egy fordulatot vett az élete: 1990-ben a fodrásza, Teddy Antolin elhívta a születésnapi partijára, amiről csak ott derült ki, hogy nem is egy fergeteges buli, hanem valójában vakrandi, amin négyen vettek részt: Antolin és a partnere, valamint David Bowie (akinek a haját szintén Antolin fazonírozta) és ő. Iman azt állítja, mindig rajongója volt a zenésznek, több koncertjén is részt vett, sőt volt úgy korábban, hogy felajánlották neki, hogy kukkantson be a színfalak mögé, de ő sosem élt ezzel, mert úgy érezte, csak útban lenne. Ez a randi azonban első perctől fogva szerencsés csillagzat alatt született.
Égben köttetett jegyesség
Jó jelnek tekintették utólag azt is, hogy míg Bowie hófehér farmerszerelésben, és egy fehér Mustanggal érkezett, addig Iman fekete bőrruhában, fekete Mercedesszel. És kezdettől úgy beszélgettek egymással, mint akik ezer éve ismerősök, ugyanakkor mindenre kíváncsiak a másikkal kapcsolatban. Bowie később úgy jellemezte a találkozást Imannal, mint ami „elviselhetetlenül szexi” volt. Meg is hívta másnap egy délutáni teára, és csak ott árulta el, hogy sosem teázik, ő a kávé híve. De többet nem engedték el egymást.
Az esküvőt csak két évvel később tartották, mert úgy érezték, olyan rózsaszín felhőben lebegnek, hogy talán nem volna bölcs döntés máris kimondani a holtomiglan-holtodiglant. Aztán amikor Bowie először kérte meg a kezét, Iman azért utasította el, mert még nem tudta neki bemutatni a szüleit, enélkül pedig nem érezte megalapozottnak az elköteleződést. Végül két esküvőt tartottak: egyet Lausanne-ban, egyet pedig Firenzében, és ez tényleg életre szóló ígéret volt egymásnak.
Bowie-nak korábban ráment egy házassága a drogfüggőségére, ezért ezúttal minden káros szenvedélyről lemondott, még inni sem látták ezután. Viszont szívesen főzött otthon, így étterembe is ritkán jártak.
„Mire Daviddel találkoztunk, már mindketten egy sikeres karriert és hosszú párkapcsolatokat tudhattunk magunk mögött (Bowie 45, Iman 36 éves volt ekkor – a szerk.) – mondta Iman a New York Timesnak.
– Tudtuk, kik vagyunk, és hogy mit akarunk a másiktól. Megegyeztünk abban, hogy értelmes életet szeretnénk élni.”
Huszonhat év adatott nekik, és egy közös gyerek: Alexandria Zahra Jones. Elképesztően szépek, menők és boldogok voltak együtt, de nem hivalkodtak vele, igyekeztek a magánéletület zárt ajtók mögött tartani. Ez egészen Bowie 2016-os haláláig így volt, amíg a májrák el nem vitte. Azóta Iman beengedte a kamerákat egyik közös otthonuk falai közé (ITT látható a videó), mesélt a kedvenc tárgyaikról, és egyre gyakrabban nyílt meg interjúkban is a gyászával kapcsolatban. Ennek egyik oka talán az, hogy Bowie halála után piacra dobott egy parfümöt Love Memoir néven, amivel a férjére szeretne emlékezni. Annak halála után ugyanis még hónapokig fújta magára a parfümjét, hogy érezze a jelenlétét, aztán meg – a karantén hónapjai alatt – kavicsokat gyűjtött és erdei installációkat készített belőlük, mert ez megnyugtatta. Ezt a két élményt idézi meg az illat és az üvegcse.
View this post on Instagram
Iman közben kijött a legsötétebb időszakból, de a férjéről még nem tud vagy szeretne múlt időben beszélni: „Ő nem az egykori férjem, hanem a férjem – mondja. – Így gondolok rá, mert tényleg ő volt életem szerelme, és alig várom, hogy újra találkozzunk.” De már a halála előtt nem sokkal is azt posztolta: „Szeretlek holtomig, találkozunk az égben!”
Ha ennek a tragédiának az egész világ a tanúja volt is, és ő kénytelen volt megmutatni magát benne (például ITT és ITT), Iman továbbra is erős nő szeretne maradni a szemünkben. Nem is csoda, ha végigtekintünk az életművén, ami még korántsem zárult le. Amikor Ernie Manouse 2011-ben arról kérdezte, hogy számára mi a siker, azt válaszolta: az, ha másokra hatással lehet. Hát ez egészen biztosan sikerült neki, hiszen nem vitás, hogy olyan modellek előtt taposta ki az utat, mint Waris Dirie (aki mellesleg még rokona is), Liya Kebede, Alek Wek vagy a maiak közül Anok Yai, akit ő is nagyra tart az eredetiségéért. Mert ha valamit képvisel, akkor az az, hogy legyen tartásod, és maradj hű ahhoz, aki vagy.
Gyárfás Dorka
Kiemelt kép: Vogue Arabia 2018