–

Régen a mozihoz nem kellett más, csak egy jó történet – azt pedig az élet is tálcán kínál bőven

Én azt mondom: most is elég egy izgalmas, akár hihetetlen sztori, nem kell a sok csinnadratta, trükk, meg vizuális orgia. Ha igazi embereket, valós érzelmeket, és szép, de bonyolult viszonyokat látunk a vásznon, akkor magunkra ismerünk, és kapunk egy élményt. Az Egy anya George W. Bushsal szemben ilyen film, elég lenne annyit mondanom róla: mély és gazdag. Miközben mulatságos is. Kell ennél jobb kombináció?

Persze, ha csak a cselekményét mesélem el, még nem derül ki belőle, milyen sok szín és árnyalat lakozik benne

Közvetlenül az ikertornyok elleni terrortámadás után, 2001 októberében kezdődik, amikor egy Németországban született, török származású férfi elindult Pakisztánba, hogy a Koránt tanulmányozza, ám a nemzetközi hatóságok – akik ebben a felfokozott időszakban szinte minden vallásos, keletre tartó muszlimban potenciális ellenséget láttak – felfigyeltek rá, letartóztatták, és terrorgyanúra hivatkozva a hírhedt börtönszigetre, Guantanamóra szállították, ahol öt évig raboskodott bármiféle bírósági eljárás nélkül, ártatlanul. A családja mindeközben alig kapott hírt róla, csak az egyre rémisztőbb híradásokat látták a tévében arról, mi történik az amerikaiak által foglyul ejtett muszlim férfiakkal, és nem tudtak beletörődni abba, hogy Murat Kurnaz (mert így hívták a férfit) ennek esett áldozatul.

Különösen Murat édesanyja, Rabiye lázadt a helyzet ellen, kényszerűségből politikai aktivistává válva, hiszen  nem hagyhatta annyiban, hogy a fiát gyakorlatilag elrabolták és jogtalanul kínozzák.

Ahogy az elején ígértem: a falon is átment, hogy kiszabadítsa őt, még ha ez öt évet emésztett is fel az életéből. És nemcsak az övéből, hanem annak az ügyvédnek az életéből is, aki ingyen vállalta, hogy képviseli őket, ha kell, az amerikai bíróság előtt is, holott úgy csöppent a sztoriba, mint Pilátus a krédóba, hiszen Rabiye a telefonkönyvből halászta ki a nevét.

Rabiye vehemenciája és az igazságtalanság mértéke azonban meggyőzte az igazi Bernhard Dockét arról, hogy nem tehet mást, ennek az ügynek az élharcosává kell válnia, és ezáltal részévé ennek a török-német családnak is, amelyik a multikulti társadalom minden pozitív és negatív jegyét magán hordozza.  

A végkifejlet ismert, úgyhogy nem lövök le vele semmilyen poént

Murat Kurnazt végül kiengedték, és a kálváriáját megírta az Öt év az életemből – Jelentés Guantanamóból (Fünf Jahre meines Lebens. Ein Bericht aus Guantánamo) című könyvben 2013-ban, amiből aztán film is kiszült. Andreas Dresen friss alkotása pedig az édesanyjának állít emléket, és – mint látjuk – nem véletlenül: itt egy legalább olyan izgalmas történet bontakozik ki, mint a fia sorsában, hiszen az eset minden érintett életét felforgatta.

A film egyik pillérét Rabiye személyisége adja, ugyanis ő az anyatigris prototípusa, aki csak a gyerekeiért él, ha néha agyon is nyomja őket a szeretetével. Nem ismer határokat nemcsak abban, hogy az amerikai hatóságoktól visszaszerezze a fiát, de sokkal kisebb horderejű dolgokban sem: mindenkinek beszól (ami a szívén, az a száján), a tekintélyt egyáltalán nem tiszteli. Nála a reptéri biztonsági szolgálat ne pattogjon a becsipogó biztonsági kapu miatt, a hollywoodi sztár pedig jobban teszi, ha meglocsolja a dísznövényét, mert mindjárt elhervad. Hála isten, hogy Rabiye így ragaszkodik a „kisember” nézőpontjához – így lesz a filmünk a melodráma helyett időnként tragikomédia. Ráadásul a szerepet egy igazán alkalmas színésznő játssza, akinek ez volt az első filmes főszerepe: Melten Kaptan komikus-műsorvezető, aki szintén már Németországban született török (mint a karakter, akit játszik), így minden ízében élte és élvezte ezt a figurát – nem véletlenül nyerte el vele az idei Berlinalén a legjobb színésznőnek járó Ezüst Medvét, és a Német Filmdíjat.

Melten Kaplan a szíve-lelke és a sava-borsa ennek a filmnek, nincs olyan pillanata, amiben ne lehetne vele azonosulni. Van benne könnyedség és mélység, humor és fájdalom – akkora érzelmi skálát jár be a szerepben, hogy öröm nézni.

És ő még csak a fele a sikernek: a másikat az ügyvédet alakító Alexander Scheer teszi hozzá, aki tökéletes ellenpontja ennek a szenvedélyes, gömbölyű karakternek: a karót nyelt, tisztességes és szabálykövető német, akinek a szíve megolvad az anyai szeretet és küzdés láttán. Tökéletes párost alkotnak így, és mivel a helyzet ilyen hosszú időre kényszerítette őket egymáshoz, teljesen hiteles, hogy közben harcostársakból barátokká váltak – ezáltal pedig azt is megérthetjük, hogy egy ügyvéd számára egy-egy komolyabb, elhúzódó eset mennyivel több mint munka, hogyan megy rá az ő élete is.

Nagyon hatásos a film dramaturgiája (a forgatókönyvíró, Laila Stieler sem véletlenül kapott díjat Berlinben): ahogy a kezdeti lendület és könnyedség, majd elszántság és vérmesség átcsap kiábrándultságba és fásultságba, egészen addig, míg ezt a hihetetlen életerővel megáldott asszonyt is képes megtörni. És ekkor, amíg Rabiye személyes drámája eszkalálódik, bekúszik még egy réteg a háttérbe: a politikai sík, ahol az alkotók nagyon komoly kritikát fogalmaznak meg Németország egykori vörös-zöld (vagyis szocialista-zöldpárti) koalíciójával szemben (melyet Gerhard Schröder kancellársága fémjelez).

Mert itt már nem is az amerikaiak jogsértő és kegyetlen bánásmódjáról van szó, hanem diplomáciai alkukról és politikai játszmákról, amiknek időnként ártatlan, hétköznapi emberek válnak áldozataivá.

De hogy ne csak az egyik oldalt tegye meg bűnössé a film, az utolsó feliratok arról tudósítanak, hogy ha az új kormány (Angela Merkel vezetésével) végül helyrehozta is a hibát, de bocsánatot sosem kért érte, és kártérítésről szó sincs. Kurnazék így jártak. Tessék szépen továbblépni.

Nem tudom, van-e tanulság, kell-e, hogy legyen egy ilyen eset után

Azt sem tudom, hogyan lehet tovább élni úgy, hogy az ember ártatlanul elveszít öt évet az életéből (nemcsak Murat, hanem végső soron a családja is), mert amit a film elmond, az tulajdonképpen az, hogy erre mindenki rámegy. De fantasztikus húzás az alkotók részéről, hogy mindezt nem deprimáló, reményvesztett fénytörésben mesélik el, hanem az összes emberi szépségbe kapaszkodva, ami csak egy ilyen úton szembejöhet. És hála istennek gesztusokból, kiállásból, szolidaritásból sincs hiány. Vagyis: nem számíthatunk másra, csak egymásra – a hatalom szemében úgyis senkik vagyunk. De aki nem adja fel, sőt maga mellé tud állítani másokat, az előbb-utóbb célba érhet, ha meggyötörve, megtaposva, hason csúszva is. Akkor hát, ezt vigyük magunkkal… 

Gyárfás Dorka

Képek: Cirko film