Használati útmutató nagydumás családtagokhoz és más ismerősökhöz

–

Nem mindegy, miért csinálja

A túlságosan sok (excesszív) beszédnek személyiségbeli és helyzeti okai egyaránt lehetnek. Eleve nem könnyű megállapítani, mi számít túl soknak, hiszen ez részben a befogadó ingerküszöbén is múlik. Az extravertált emberekre általában jellemző, hogy élvezik mások társaságát, az introvertáltak viszont hamarabb telítődnek. Ezzel együtt is, egy jó beszélgetés alapesetben olyan, mint a tenisz: egyszer az ő térfelén pattog a labda, másszor az enyémen, odafigyelünk egymásra, és nagyjából arányosan cserélgetjük a megszólaló, illetve a hallgató szerepét. Ettől persze el lehet térni, de a nagyobb eltolódásokra érdemes reflektálni, vagy a másik beleegyezését kérni hozzá („oké, ha ezt most hosszabban mesélem el neked?”). 

Vannak azonban olyan állapotok, amikor a beszélgetés kölcsönösségének fenntartása nehézkessé válik. Például autizmus spektrumzavar esetén, amikor az illető kevésbé tudja olvasni a beszélgetőpartnere jelzéseit.

Nem tud neki gondolatokat, érzelmeket tulajdonítani, így nem igazán veszi észre, ha a másik unatkozik. Vagy olyan esetekben, amikor csökkennek valakinek az önkontrollfunkciói. Például, ha alkoholt vagy más drogokat fogyasztott, a bipoláris zavar mániás szakaszában van, vagy skizofréniával diagnosztizálták. Ilyenkor előfordulhat, hogy a beszéde gyors és sürgető lesz, már-már követhetetlen. A csapongás figyelemzavarnál is jellemző lehet, ilyenkor a személy nem bír egy adott témánál maradni, hirtelen képzettársításai vannak, néha csak a szavak hasonló hangzása alapján jut eszébe valami teljesen más dolog, és nem bírja gátolni, hogy kimondja.

Gyakori helyzet továbbá, hogy valaki a szorongását, idegességét igyekszik bőbeszédűséggel oldani. Vagy annyira retteg a csendtől, az önmagával, a helyzettel, a másikkal való szembenézéstől, hogy inkább folyamatosan beszél.

Szünet nélkül árad belőle a szó, hogy távol tarthassa magától azokat az érzéseket, amik felmerülhetnének benne, ha a hallgató szerepébe helyezkedne.

Az is lehet, hogy az illető magányos, és kevés felnőtt társasága van (például kisgyerekes szülő, home office-ban dolgozó munkatárs). Vagy aktuálisan krízisben van, ezért a tudata beszűkült: másról sem bír beszélni, csak a szakításról, minden gondolata ekörül forog (ami eleinte természetes). És persze, van az a helyzet, amikor valaki narcisztikusabb, és uralja a beszélgetést. Ez a jelenség sokszor (de nem mindig!) a szocializációval is összefügg: általában könnyebben nyilvánulnak meg társaságban azok az emberek, akik többségi, hatalommal bíró csoportokhoz tartoznak (fehérek, középosztálybeliek, férfiak). 

Tisztázni a kereteket

Ha tehát egy szeretted, ismerősöd túl sokat beszél, az első lépés az lehet, hogy megfigyeled, mi állhat a viselkedése hátterében. Érdemes időperspektívába is helyezni a magatartását.

Korábban is ilyen volt? Vagy a bőbeszédűség egy relatíve új fejlemény nála?

Lehet, hogy mostanában magányosabb, jobban szorong, vagy valamilyen problémája van, ami feszíti? Ha ez a helyzet, támogathatod őt azzal, hogy hagyod ventilálni.

Ebben a szituációban viszont érdemes a legelején elmondani, körülbelül mennyi időd lesz a találkozóra. Sokszor előfordul ugyanis, hogy az egyik belekezd egy hosszú monológba, mert azt gondolja, úgyis együtt töltitek a délutánt. A másik viszont lefárad, hamar elmegy a kedve az egésztől, és egy-másfél óra után elköszön. Az ilyen típusú félreértéseket el lehet kerülni, ha tisztázzátok a kereteket – bármennyire hivatalosnak tűnik is. Az is lehet, hogy együtt nyaraltok, vagy laktok: ilyenkor nyugodtan mondd el, mennyi időd van beszélgetni, utána viszont olvasni fogsz/dolgoznod kell, stb. Ha előre figyelmezteted, sokkal könnyebb lesz felállni.

A helyzeti tényezőkön érdemes alakítani

Legyen szó egy munkahelyi értekezletről, vagy egy családi eseményről, azok a módszerek, amelyek strukturálják a beszélgetést, segíthetnek abban, hogy egyenlőbbé váljon a kommunikációs tér használata.

Ha ugyanis „szabadrablás” van, akkor a legdominánsabb ember fog a legtöbbet beszélni, a többiek pedig – hiába voltak eleinte lelkesek – egy idő után feladják, lemorzsolódnak, vagy begubóznak.

A szabályok viszont biztosíthatják, hogy olyanok is szóhoz jussanak, akiknek ez nehezebben megy: akik félénkebbek, kevesebb gyakorlatuk van a gondolataik megfogalmazásában, nem annyira népszerűek, vagy nincs annyi hatalmuk a csoporton belül. 

Egy vasárnapi ebédnél nyilván nem lesz moderátor, de informálisan tulajdonképpen bárki betöltheti ezt a szerepet: ha például valaki belekezd egy témába, de a túlbeszélő családtag szinte azonnal eltereli róla a figyelmet, akkor visszatérhetünk ahhoz a rokonhoz, aki a témát felvetette. Az is lehet, hogy egy-egy kérdésnél körbe mentek, és mindenkinek a véleményét egyesével meghallgatjátok. Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy nem csak az szólhat hozzá egy adott témához, aki „szakértő” benne:

bárkinek az észrevétele, pláne az érzései, személyes tapasztalatai értékesek és érvényesek a beszélgetés során. 

Lehet persze gondolkodni az ültetésben is: hosszúkás asztaloknál leginkább a szomszédaiddal tudsz beszélgetni, kör alakú asztalnál kisebb csoportokban vagytok együtt, svédasztalnál szabadon tudtok mozogni a térben. Minél nagyobb a csoport, annál nehezebb megoldani, hogy mindenkit bevonjatok a társalgásba. Ugyanakkor, ha többen vagytok, jobban tudjátok váltogatni az interakciókat: ha azt látjátok, hogy valaki egyedül marad a nagydumás családtaggal, de már nagyon szabadulna, akkor ki lehet menteni, fel lehet váltani. Ha pedig kettesben találkozol a sokat beszélő ismerősöddel, biztos, ami biztos, érdemes olyan programot szervezni, ahol a beszélgetésen kívül más tevékenységgel is lefoglalhatod magad (például evéssel), vagy ahol eleve nem a beszélgetésen van a hangsúly (például együtt edzetek, moziba, színházba mentek). 

Visszajelzések, határok

Gyerekkoromból emlékszem jelenetekre, amikor édesanyámmal összefutottunk egy-egy ismerőssel az utcán, aki lelkesen belekezdett valamibe, mi viszont mentünk volna haza. Ilyenkor anyukám kedvesen fenntartva a beszélgetést, egy-egy lépést araszolt visszafelé, az ellenkező irányba, mígnem akkora lett a távolság, hogy nem maradt más hátra, el kellett köszönni egymástól.

A nonverbális kommunikáció más beszélgetések esetén is hasznos: finoman jelzi a távozási szándékot, azt, hogy sietned kell, unatkozol, vagy (a szó szoros értelmében) kilépnél a helyzetből.

Nyilván ezt is érdemes fokozatosan, udvariasan csinálni. Először dőlj hátra, kerüld a szemkontaktust, nézz körbe, mocorogj, vágj semleges arcot, végső esetben csekkold az órádat, a telefonodat. Ha nem működnek ezek a jelzések, akkor nyugodtan vágj közbe („ne haragudj, hogy közbevágok, de…”), és mentsd ki magad. Egy családi-baráti eseményen is mindig van hova menni: desszertért, italért, a mosdóba, segíteni a konyhába, játszani a gyerekekkel.

Persze ideális az lenne, ha tudnál beszélgetni a másikkal erről a problémáról. Ha ilyesmire vállalkozol, érdemes lehet egyrészt az úgynevezett szendvicsmódszerhez nyúlni, másrészt énközlésekben kommunikálni. A szendvicsmódszer azt jelenti, hogy valami pozitívval indítasz („nagyon szeretem a történeteidet”, „olyan jó, hogy ennyire tájékozott vagy”, stb.), aztán megfogalmazod a kritikát, elsősorban azt, hogy rád hogyan hat a helyzet, milyen érzéseket kelt benned („azt érzem, hogy nagyon figyelnék rád, de hamar elfáradok”, „vágyom arra, hogy én is megoszthassak veled valamit”, „mellőzve érzem magam, pedig szívesen kapcsolódnék hozzád”), és aztán zárhatod valami pozitívval („szeretnék veled minőségi időt tölteni, mert fontos nekem a barátságunk, a kapcsolatunk”). 

Sajnos lesz olyan, aki a visszajelzések hatására sem fog változtatni a viselkedésén. Ilyenkor érdemes mérlegelni, mennyire szoros a kettőtök közti kapcsolat, illetve a személyiségének, hozzáállásának, magatartásának más elemei kárpótolnak-e azért, hogy a beszélgetéseitek kevésbé kölcsönösek (lehet például, hogy sokat beszél, de mindig számíthatsz rá a bajban). Ha viszont azt tapasztalod, hogy nem igazán érdekli, mi van veled, csak arra használ, hogy a saját nagyszerűségét igazold vissza, akkor érdemes erőteljesebb határokat húzni: akár minimalizálni, akár megszüntetni a találkozásokat.

Teljesen jogos igény a részedről, hogy olyan emberekkel tölts időt, akik tisztelnek, szeretnek téged, és akik feltöltenek, nem pedig totálisan leszívnak. 

Jézusom, magamra ismertem!

Saját magunkról beszélni rendkívül jutalmazó, és néha nehéz ellenállni ennek a kísértésnek. Ráadásul az élet számos területén kifejezetten előnyös, ha valakinek jó beszélőkéje van (például üzletember, tanár, humorista stb.). Ugyanakkor fontos, hogy más kontextusokban, amikor hallgatni is tudni kellene, ne ragadjunk bele a foglalkozási szerepeinkbe, hanem tudjunk rugalmasan váltani. Ha viszont ezt olvasod, és arra gyanakszol, talán túl sokat beszélsz, az remek, hiszen a felismerés mindig az első lépés, amivel a változás kezdetét veheti. Érdemes azért visszajelzést kérned a környezetedtől is: félénkebb, visszahúzódóbb emberek például viszonylag kevés beszéd esetén is hajlamosabbak azt gondolni, ők aztán rengeteget beszéltek.

Mit lehet tenni, ha „igazoltan”, mások által is megerősített módon nagydumás vagy? Először is mérd fel a helyzetet, hogy adekvát-e ez a viselkedés. Másodszor, figyelj a beszélgetőpartnered (nem a hallgatóságod!) reakcióira. Állíts be egy mentális időzítőt: egy perc után mindig figyelj arra, hogy abbahagyd a beszédet, vagy kérdezd meg a másikat, ezt még elmondhatod-e, vagy mesélted-e már ezt a sztorit (kerüld a redundanciát!). Ne csak magára a beszélgetés haladására reflektálj, hanem figyelj oda arra, hogy neki is tegyél fel kérdéseket. Miközben válaszol, rá figyelj, reagálj arra, amit mond, ne a saját sztoridat folytasd ugyanonnan, ahol abbahagytad.

Ha csend áll be a beszélgetésben, számolj el magadban legalább tízig, mielőtt megszólalnál: így olyanoknak is lesz lehetőségük magukhoz venni a kezdeményezést, akiknek ez nehezebben megy. Szuper, hogy ők is megnyilvánulnak! 

Vizsgáld meg, hogyan viszonyulsz a csendhez. Talán azt érzed, neked kell a többieket szórakoztatni? Hogy unalmasnak tartanának, ha nem beszélnél állandóan? Hogy a csend azt jelenti, már nincs mit mondanotok egymásnak? A csend, ahogyan a túl sok beszéd is, ezernyi dolgot jelenthet. Érdemes utánajárni, neked mit. 

Milanovich Domi

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Klaus Vedfelt