Fiala Borcsa: Türelmes jószág (novella)

–

– Jaj, de aranyos kiskutya! - csapta össze a kezét az idős hölgy a bejárati kapunál. – Megsimogathatom?

– Persze, tessék csak nyugodtan – biztatta az eb gazdája, egy fiatal lány. – Nem bánt.

A néni lehajolt, megvakargatta a kutyus föle tövét. A férje, aki eddig mögötte állt, most letette a földre a kezében tartott két, nehéznek tűnő szatyrot. Hosszan igazgatta őket, nekitámasztva mindkettőt a lábának, el ne dőljenek.

– Itt laknak a házban? – kíváncsiskodott most a néni. 

– Igen, nemrég költöztünk be.

– Az A lépcsőházba?

– Nem, a C-be.

– Hm… – a néni gondterhelten összeráncolta a homlokát. – Szóval a Cébe. Végül is… A Cé nem rossz – mondta ki a végső ítéletet. – Persze, nem olyan jó, mint az A. Mi az A-ban lakunk. Itt nagyon jó, összetartó a lakóközösség. De a Bében! Ott sok a fiatal. És azokkal csak a gond van, ha jól hallottam. Összevissza költözködnek, közben pedig a nagy bútoraikkal leverik a vakolatot. Arról nem is beszélve, hogy milyen sok a bulizós a Bében. Nem vigyáznak a házra. Úgy hallom, hogy egy rémálom, ami ott folyik! Egyfolytában buliznak.

A fiatal lány zavartan hümmögött. Nem akart a nénire rossz benyomást tenni mint új szomszéd, így inkább nem mondott semmit. 

– Az A viszont egy rendes lépcsőház. Bár… ami igaz, az igaz, van itt pár alkoholista sajnos. 

A lány ezen elgondolkodott, milyen alliterálók a lépcsőház problémái. Az A-ban az alkeszek, a B-ben a bulizósok laknak… Vajon ki lakhat a C-ben? Abban azért reménykedett, hogy sem a cukorbetegek, sem a cipészek nem váltanák ki a néni rosszallását.

Sokat azonban nem volt ezen ideje tűnődni, mert a néni – felbuzdulva a lehetőségtől, hogy elsőként avathatja be a lányt afféle idegenvezetőként a ház viselt dolgaiba – tovább szaporította a szót.

– Isznak, tudom én azt, hallom, ahogy csörögnek az üvegek a szemeteszsákjukban, amikor viszik le a kukatárolóba. De azért rendes ember a legtöbbje, lehet rájuk számítani. Hiszen ismerjük is egymást jó pár évtizede a legtöbbel! Tőlünk nem mentek el annyian, mint a B-ből. Amikor mi ideköltöztünk, sokan szintén akkor jöttek. Sok friss házas, tele volt akkoriban a lépcsőház gyerekekkel. Összeszoktunk az évek alatt mi is. Hisz olyan sok minden történt! Az a sok gyerek is mind együtt nőtt fel, látja, nagy a kert, elvoltak itt egész álló nap. Nyáron csak kieresztettük őket reggel, aztán hol itt ettek, hol ott, este meg hazajöttek. A legtöbbje aztán ugyanabba az általános iskolába járt. Persze, mert csak egy jó volt a környéken annak idején. Hát igen, más idők voltak azok. Aztán, látja, a gyerekek felnőttek, kirepültek, sokan ráadásul külföldre költöztek. Nem igazán látogatnak már haza. Na persze nem a mi fiunk, az jön rendben, minden vasárnap. Ő nem hagyna minket magunkra semmi pénzért. Ő nem olyan. De a többiek… hát azokat nem nagyon látni. Végtére is nem csoda, hogy inni kezdtek a szülők. Magányosak. De azért… Rendes emberek. Itt az A-ban, persze. Mindig is azok voltak. Itt aztán tényleg bárkihez átszaladhatok egy tojásért, vagy ha elutazunk, meg lehet kérni, hogy locsolják meg a virágokat. És én is meglocsolom, ha kell. Úgyhogy látom azt is, nem akarok ujjal mutogatni, de hát egyesek azért eléggé lecsúsztak. Ott van például a butikosné. Ugye? – néz hátra most a férjére. Az bólint. Hát igen, valóban ott van a butikosné is.

– Annak idején de nagy lábon éltek! Tengerparti nyaralás, síelés télen… jó magasan is hordta az orrát, mi tagadás. Aztán bejött a kínai árudömping, és akkor már persze nem ment olyan jól. Azzal az olcsósággal képtelenek voltak konkurálni. Azt mondja, napallergiája van, azért nem mennek külföldre nyaralni. Hm. Na persze. 

Egy pillanatra elhallgatott. A lány már vette a levegőt, hogy a beállt szünetet kihasználva elbúcsúzzon, a néni azonban folytatta.

– Meg a Marika, a másodikról itt az A-ban. Na, azzal biztosan fog találkozni maga is, mert annak is van kutyája. Ez már a második jószág, amióta leszázalékolták. Az az alibi, tudja? Mintha nem tudná mindenki, hogy délelőttönként a fenti kisboltba jár a kutyával italért, délután meg a lentibe. Hátha úgy nem feltűnő. Nevetséges. De hát ha neki így jó, nekem mindegy. A kutya meg, gondolom, örül a sok mozgásnak. 

– Türelmes jószág – bökött most a lány kutyájára a férfi.

– Hogy micsoda? Ej, hagyd már – torkolta le a felesége, majd továbbszőtte elbeszélését a ház lakóinak sorsáról. 

– Pedig… igazán türelmes. Ahogy itt csöndben ül – mormolta a férfi, már csak úgy maga elé.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás Getty Images / Eugenio Marongiu