Karafiáth Orsolya: „Az tűnt normálisnak, hogy körülöttünk mindenki rengeteget iszik” – Interjú

–

Farkas Edina Lina/WMN: Mindig jellemző volt rád, hogy tartottad a tökéletesség látszatát. Most is úgy tűnsz, mint aki teljesen jóban van önmagával. Ez így is van?

Karafiáth Orsolya: (nevet) Nálam szorongóbb, rosszabb önértékelésű embert aligha találnál. Bár ez régebben sokkal súlyosabb méreteket öltött: óriási volt a különbség a között, amit mutattam kifelé az embereknek, és ami bennem zajlott. Úgy két éve kezdtem el megszeretni magam, addig egyfajta hűvös távolságtartással viszonyultam saját magamhoz. De mindig van valami „javítanivaló”, folyton azt kérdezem magamtól, mikor leszek már végre készen?

F. E. L./WMN: Ha jól sejtem, akkor maximalista is vagy…

K. O.: Nagyon, és ez azzal is jár, hogy mások sikereit mindig túlértékelem, nagyobbnak, szebbnek látom őket, a magamét pedig alapvetésnek gondolom. A mai napig tanulom, hogyan örüljek a sajátjaimnak.

F. E. L./WMN: Nem titok, hogy hosszú ideig alkoholbeteg voltál, és nem is olyan rég egy egész könyvet szenteltél a témának, a Szirént. Találó a cím, hosszú évekig te is kicsit úgy éltél, mint egy tengeri nimfa.

K. O.: Ebben van valami, sokáig jellemző volt rám, hogy csak elvettem mások szeretetét, gondoskodását.

Az alkohol felduzzasztotta az egómat, és úgy voltam vele, nekem jár a hódolat, a mások gondoskodása.

Visszagondolva is fáj, hogy sokszor semmibe vettem, és átvertem másokat. Bánom a megbántott férfiakat, barátokat, családtagokat, és örülök, hogy ez az időszak már elmúlt.

F. E. L./WMN: Ezek szerint már balhézni se szoktál? Törni, zúzni?

K. O.: Már nincsenek olyan durva sztorijaim, amilyenek akkoriban mindennaposok voltak. Valószínűleg ezek összefüggtek az ital mellett azzal is, hogy nem szerettem konfrontálódni, ezért gyűjtögettem a sérelmeimet. Aztán amikor megittam az adagomat, ezek a felgyülemlett sértődések, konfliktusok a legkisebb megjegyzésre is előtörtek belőlem, és ilyenkor simán fizikai atrocitásba fordult a dühöm. Egyébként érdekes, mert a szüleim sosem voltak erőszakosak, sőt, az alapvetően szelíd édesapám minél többet ivott a szobánk kanapéján, annál csöndesebb lett.

F. E. L./WMN: A speciális, úgy is mondhatjuk alkoholista családregényed – ami ugyan nem önéletrajzi, de vállaltan sok benne a saját élmény – szépen kibontja, hogyan hatnak a személyiségfejlődésünkre a gyerekkorban látott minták. Ezekkel fontos tisztában lenni, ugyanakkor nem lehet a végtelenségig takarózni a gyerekkorunkkal. Te meddig bújtál a szüleid hibái mögé?

K. O.: Sokáig. Pontosabban egészen addig, amíg rá nem ébredtem, hogy az ő generációjuk mennyivel eszköztelenebb volt, mint az enyém vagy a tiéd. Számunkra már hegyekben állnak a szakirodalmak, ömlenek ránk a tanácsok, hogyan tehetjük jobbá az életünket, hogyan formálhatjuk, javíthatjuk a személyiségünket, mi már tudjuk, hová forduljunk a lelki betegségeinkkel. Nem úgy, mint például anyámék generációjának, nekik vélhetőleg fogalmuk sem volt arról, hogyan lépjenek ki az ördögi körből, a családi minták láncolatából, és sokszor az egyre elhatalmasodó alkoholizmusból. 

Ha valaki tehát azzal takarózik harminc-negyvenévesen is, hogy a szülei mi mindent tettek vele gyerekkorában, az megérdemli a sorsát. Persze nyilván vannak feldolgozhatatlan traumák.

F. E. L./WMN: Te mikor bocsátottál meg a szüleidnek?

K. O.: Sokáig vádlón gondoltam rájuk, de miután leálltam az itallal, elkezdtem róluk indulatok nélkül gondolkodni. Lassan megértettem, mit, miért tettek.

F. E. L./WMN: Amikor ez megtörtént, már egyik szülőd sem élt. Gondoltál arra, mi lett volna, ha mindez hamarabb fordul át benned?

K. O.: Felnőtt koromra teljesen eltorzult a kapcsolatunk, és végtelenül elidegenedtem tőlük. Így, ha ma élnének, akkor sem tudnék máshogy érezni irántuk, de legalább értem, miért menekültek az italba.

F. E. L./WMN: Ebben szerepe volt a nagymamádnak is, ha jól tudom.

K. O.: De még mennyire, róla mintáztam a leghangsúlyosabb szereplőt, az egész családra rátelepedő, irányításmániás, úrinő figuráját, aki maga is hosszú évekig súlyos alkoholfüggő volt. Nárcisztikus emberként gyakorlatilag kicsinálta a környezetében élőket, beleértve a családját is. Nem volt mellette könnyű ép elmével túlélni, és szegény anyámnak nem is sikerült. Tönkrement abban, hogy a nagyanyám elvárásai szerint élte az életét: továbbtanulás helyett férjhez kellett mennie, és még szinte gyerek volt, amikor anyává vált. Annyira nem meglepő, hogy 19 évesen nem tudott mit kezdeni az anyasággal, az otthon ülő feleség szerepe pedig nem elégítette ki. Nagyobb szabadságra lett volna szüksége, így jobb híján a társasági életben és a közös italozásokban próbált menedéket találni.

F. E. L./WMN: A könyved főszereplője, Kisanna többször áhítozik arról, bárcsak ne lennének náluk állandóan bulik, ha a szülei néhanapján megkérdeznék, mi volt a suliban, vagy kikérdeznék tőle a leckét. A te szüleid is ilyenek voltak?

K. O.: Persze, azzal a különbséggel, hogy a szüleim pénzzel próbáltak kompenzálni. Később, amikor már nagyobb voltam, nem hiszem, hogy változtatott volna rajtam a szigor, addigra túl régóta éltem szülői kontroll nélkül. Bár, ki tudja… lehet, hogy nem ártott volna, ha szemet szúr a szüleimnek, hogy a 16 éves lányuk hajnali ötkor a kocsmában kezdi a napját. Akkoriban már rendesen ittunk a barátaimmal, az tűnt normálisnak, hogy körülöttünk mindenki rengeteget iszik. A szüleimmel az élen.

F. E. L./WMN: A barátaiddal nem beszéltetek a szüleitekről és az ivásukról?

K. O.: A legjobb barátnőim szülei még súlyosabbak voltak, szinte mindegyikük piált, de ez valahogy sosem volt téma közöttünk. Persze tudtuk, hogy nem ez a normális, hiszen ismertünk olyan tip-top családokat is, ahol tényleg úgy tűnt, minden rendben van. Volt például egy fiúm, imádtam náluk lenni, mert olyan igazi családnak tűntek: volt náluk vasárnapi ebéd, a szülők nem ittak, és részeg trógerek sem lődörögtek a lakásban. Úgy éreztem magam náluk, mint egy kóbor kismacska, akit végre befogadtak. Az anyámék persze többször szóvá tették, hogy ne járkáljak oda, és ne égessem őket azzal, hogy úgy teszek, mintha nekem nem lenne saját családom.

F. E. L./WMN: A könyvben egy ponton rámutatsz arra, hogy a közös emlékeket mennyire máshogy látjuk.

K. O.: A könyv alapötlete és a töredezettsége is abból fakad, hogy az önmagunkról és másokról alkotott kép is hasonló emléktöredékekből épül fel, ezek pedig teljesen szubjektívek, és az is lehet, hogy hamisak. Amikor írtam a könyvet, döbbenetes volt például látni, hogy a húgom teljesen másként jegyzett fel emlékeket a naplójában, mint ahogy én emlékeztem rájuk.

F. E. L./WMN: Valahol érthető, hogy ennyire másként emlékeztek, hiszen a szüleitek is máshogy viszonyultak hozzátok. Kisanna egyenesen úgy érzi, hogy őt nem szeretik a szülei. Téged szerettek a szüleid?

K. O.: Nem hiszem, és Kisannához hasonlóan igazságtalannak éltem meg a helyzetemet. Még ma is szar dolog arra emlékezni, mennyire máshogy kezeltek minket a húgommal, őt – velem ellentétben – bálványozták, de általánosságban is elmondható, hogy igen sokszor mellőzték a túl korán érkező, nem kívánt gyerekeket akkoriban…

F. E. L./WMN: Ez a megkülönböztetés nem tette tönkre a testvéreddel való kapcsolatodat?

K. O.: Nem, sőt, az évek során egy mély szövetség is kialakult közöttünk, hiszen hiába bírták őt jobban a szüleink, azért mi mégis csak egymásra számíthattunk.

F. E. L./WMN: Miért? Milyen volt otthon a légkör?

K. O.: Nem gyereknek való, az biztos. Az állandó buliktól nem tudtunk tanulni, aludni, folyton részeg – és egyre rosszabb arcú idegenekbe botlottunk a lakásban. Anyának állandóan fájt a feje – később rájöttem, hogy ez a másnappal jár – éreztem rajtuk a büdös alkoholszagot (erre a gyerekek különösen érzékenyek), és a szüleim rendszerint engem, a nyolc-tízéves gyereket küldtek el italt venni.

F. E. L./WMN: Nem tűnt fel másoknak, mi a helyzet nálatok?

K. O.: Sokáig azt hittem, kívülről rendezett családnak tűnünk, aztán pár éve rábukkantam egy levelezésre, amit korábban sosem láttam. Nem is értem, hogy került hozzám, hiszen nem nekem, hanem rólam írta az egyik barátnőm. Az állt benne, hogy „szegény Sika, ha foglalkoznának vele a szülei, sokra vihetné, de így nem lesz belőle semmi, le fog csúszni, mint a szülei”. Ez még utólag is mellbe vágott.

F. E. L./WMN: Aztán az otthon látott minták tényleg győztek…

K. O.: És sokáig nem is vettem észre, hogy óhatatlanul viszem tovább mindazt, amit otthon láttam, azzal a különbséggel, hogy nekem nem volt gyerekem.

Akkor kezdtem el kapiskálni, mi történik velem, amikor másoktól olyan visszajelzéseket kaptam, hogy azért annyira nem jó hazajönni arra, hogy három hülye hőbörög a konyhában, egy meg alszik a hálóban, a lakásban pedig mindenhol cigi és piaszag terjeng. Emlékszem arra is, hogy olyan 2007 körül Berlinben egy német ismerősöm szóvá tette, hogy szerinte alkoholista vagyok. Persze halálosan megsértődtem rá, sőt, meg is szakítottam vele a kapcsolatot. Szembenézés helyett még 32 éves koromig ittam.

F. E. L./WMN: Hogyan zajlottak ezek az ivászatok?

K. O.: Rendszerint társaságban kezdtem, aztán egy ponton taxit hívtam, és otthon folytattam a vedelést, ezért idegenek csak nagyon ritkán láttak igazán lealjasodva. A legdurvább időkben viszont már csak a saját zugomban, lehúzott redőnyök mögött ittam, és eljött az a pillanat is, amikor piával kezdtem a napot.

F. E. L./WMN: Ilyenkor nem volt bűntudatod? Nyomasztó érzés lehet reggel inni…

K. O.: Volt egy kicsi, de rendszerint elhessegettem azzal, hogy „mekkora hülyeség már, nekem senki se mondja meg, mikor normális dolog inni!”. Ráadásul szabadúszóként dolgoztam, így az volt a saját magammal kötött egyezségem, hogy miután a kötelességeimmel megvagyok, legális a bebaszás. Mindig volt tehát valami magyarázatom arra, hogy miért nem jelent problémát a rendszeres ivásom.

F. E. L./WMN: Hogy tudtál így dolgozni? Én használhatatlan vagyok másnaposan.

K. O.: Egy ideig simán. Gyógyszerekkel, rágóval és rengeteg parfümmel valahogy mindig sikerült úgy összekaparnom magam, hogy a helyzet ne legyen kellemetlen. Volt egy pasim, akivel állandóan orvosokkal haverkodtunk, hogy be tudjuk szerezni a különböző vényre felírható gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat, kedélyállapot-javítókat, amik segítettek a másnapokat túlélni. A mélypont az volt, amikor már nyugtatókra ittam.

A környezetem szerencsére nem csukta be a szemét, egyre többen és sűrűbben mondták: „Orsi, le kéne állnod”!

Persze én is éreztem, hogy ez már kezd a munkámra is kihatni, hogy egyre nehezebben tudom magam másnap összeszedni, hogy az életemből lemorzsolódnak a fontos emberek, és csak azok maradnak, akik ugyanolyan gázosak, mint én. Utáltam magam, de mégsem álltam le.

F. E. L./WMN: A Szirénben szó esik egy papagájról, ami elpusztul, mert a felnőtt Kisanna már annyira mélyen van az alkoholizmusában, hogy nem tud róla gondoskodni. Ez a te történeted?

K. O.: Az élmény az enyém, és ezt mindenképpen szerettem volna beleírni a könyvbe, mert úgy érzem, hogy nemcsak azt a madarat, hanem nagyon sok embert is hagytam meghalni magam körül – ahelyett, hogy segítettem volna rajtuk.  És örülök, hogy megírtam, meg tudtam írni. Persze ez már a feldolgozási folyamat után történt, amikor tisztán láttam. Hiszek abban, hogy a szégyeneinket, a hibáinkat, a traumáinkat ki lehet, ki kell beszélni – de nem az alkotásainkban, hanem terápiában, és utána már tudunk alkotni is a tapasztalatokból…

F. E. L./WMN: Azt mondod, hogy sok embert hagytál meghalni. Kiket kellett volna megmentened?

K. O.: A szüleinket nem dolgunk megmenteni, ezért ezt nem veszem ide, de persze ettől nem csökken az ember bűntudata – hogy mit lehetett volna tenni még. És azt gondolom, hogy voltak olyan barátaim – közülük jó páran meg is haltak már fiatalon, akiken tudtam volna segíteni. Persze ahogy mondom, egyből cáfolom is magam: senki nem megmenthető. Csak magunkat tudjuk megmenteni. 

F. E. L./WMN: Neked sikerült is, de csak miután végképp elvesztetted a kontrollt.

K. O.: A végén már visszavettek tőlem melókat. Rettentő kínos volt, ahogy ott ültem piaszagúan a megbeszélésen, és közölték velem, hogy ez nem mehet így tovább, megválnak tőlem.  Akkoriban már nemcsak én tartottam itt, hanem a legjobb barátaim is hasonló szitukba keveredtek, az egyiket például azért rúgták ki a tévéből, mert egy élő adást szúrt el, aztán pedig elkezdtek egymás után meghalni a barátaim, a rokonaim. Nem volt olyan hónap, hogy a társaságból ne halt volna meg valaki az alkohol miatt. Kezdtem ráébredni, hogy ebbe azért én nem nagyon szeretnék beledögleni. Persze végül nem magamtól mentem el orvoshoz, hanem egy barátnőm rángatott el a terapeutájához.

F. E. L./WMN: Előtte bőven voltak már sikertelen próbálkozásaid. Ezúttal miért sikerült?

K. O.: Zsolt előtt rengeteg pszichiáternél és pszichológusnál jártam, de valahogy egyikkel sem volt hatásos a terápia, nem hittem bennük, és rendszeresen át is vertem őket. Szerintem, ha nincs meg a bizalom, ha nem érzi a beteg, hogy a szakember hiteles, ha nem hiszi el, hogy tud rajta segíteni, akkor szart se ér az egész. És szerintem az sem volt mindegy, hogy mire én Zsolthoz kerültem, már elértem a mélypontomat, ezért mindenáron szabadulni akartam az italtól. Ráadásul ő nem akart általános keretek közé szorítani, hanem megpróbálta megérteni az életmódomat, és ahhoz igazította a terápiámat. De én nem is akartam máshogy élni, csak az italt szerettem volna valahogy kizárni belőle.

F. E. L./WMN: Mit tanultál az alkoholizmusról a saját, a családod és a barátaid példáján?

K. O.: Azt, hogy teljesen mindegy, mi a nemed, mennyire vastag a pénztárcád, hány iskolád van, az alkoholizmus nem válogat. Hiába aggatunk más és más címkéket ugyanarra a jelenségre, attól függően milyen társadalmi státuszú vagy milyen nemű emberről beszélünk. Egy hajléktalan asszonyra simán rámondják, hogy alkoholista, de a rendszeresen ittas, parfümillatban úszó úrinőt már bohémnak jellemzik.

És persze a részeg nőket jobban megveti a társadalom, mint az ittas férfiakat. Pedig nincs különbség.

Talán csak annyi, hogyha valaki jó anyagi körülmények között él, könnyebben tudja leplezni az alkoholfüggőséget, több eszköze van arra, hogy kozmetikázza, fenntartsa a látszatot.

F. E. L./WMN: Vagy arra, hogy kimásszon belőle...

K. O.: Ahogy nincs az országnak alkoholstratégiája, úgy megfelelő segítő háló sincs a függők számára, főleg azoknak, akik szerény anyagi körülmények között élnek. Pedig sokan nem tudják megfizetni a saját pszichiátert, míg az ingyenesen elérhető csoportterápia nem mindenkinek válik be.

F. E. L./WMN: Az alkoholizmus az egyik legkeményebb függőség, mégis gyakori az elgondolás, hogy ez nem betegség, csupán jellemgyengeség. 

K. O.: Gyengeségnek semmiképp sem mondanám, még akkor sem, ha én magam is éreztem úgy a mélyponton, hogy az ital mindig erősebb lesz nálam. El kell fogadni, hogy az alkoholizmus kemény függőség, hogy egy ponton nem te irányítasz. El kell fogadni – és ez az alap –, hogy van valami, ami erősebb nálad. És ez a szer. A statisztikák szerint csupán az alkoholisták kilenc-tíz százalékának sikerül a végleges leállás. A nyáron vesztettem el az egyik egykori barátnőmet, aki nyolc év után esett vissza.

F. E. L./WMN: Te pedig pont nyolc éve vagy száraz. Sosem csábultál el?

K. O.: Nem mertem megkockáztatni, hogy akár csak egyetlen kortyot is igyak. Szoktam szagolgatni az italokat, és érzem, ahogy a régi ösztönök rám törnek.

F. E. L./WMN: Mit vártál az alkoholtól, amikor ittál?

K. O.: Azt, hogy felszabaduljak, hogy kacarásszak, hogy valami belső gát felszakadjon bennem. Csak miután letettem, akkor jöttem rá, hogy ezt ital nélkül is el tudom érni.

F. E. L./WMN: Ez jól hangzik, de tényleg így van?

K.O.: (nevet) Jó… csak úgy nagyjából.

Tudom, nem hangzik túl jól egy leszokott alkoholista szájából, de mókásabb volt az életem – persze csak egy pontig, amíg ittam.

Ma már nem kerülök olyan váratlan és sokszor abszurd szituációkba, hogy egy távoli városban ébredek fel, hogy iszonyú emberekkel találkozom, vagy magas sarkúban egy hegytetőn találom magam, amit valahogy megmásztunk. Ezek kicsit hiányoznak, de annyi ilyen élményt gyűjtöttem be, hogy ezekből egy életen át tudok táplálkozni.

Szöveg: Farkas Edina Lina
Fotók: Heim Alexandra/WMN