Sava Borcsa 2.0 a kulisszák mögött: 5 dolog, amit mindenképpen magammal viszek a közös főzésekből
Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni: nagy utat járt be Az élet sava Borcsa gasztroműsor, amihez direkt nem biggyesztem oda a birtokos jelzőt, ugyanis bár az én keresztnevem fémjelzi a produkciót, csupán egy fogaskereke vagyok a folyamatoknak. Ahhoz, hogy a te képernyődre kerülhessen az a laza, 20 perc hosszúságú videó, sok mindenki lelkesedése, kreativitása, elkötelezettsége és kemény munkája szükséges – többek között D. Tóth Andrásé, Tóth Flóráé, Dián Dórié, Kerepeczki Annáé – és persze a vendégeimnek is végtelenül hálás vagyok, akik nélkül aztán tényleg nem jöhetett volna létre ez a műsor. Mondom is, mik a legnagyobb tanulságok, amik örökre velem maradnak! Fiala Borcsa írása.
–
1. Sohasem tudhatod, hogy mi hová vezet…
…ezért aztán tényleg csináld azt, amit a legjobban szeretsz. Avagy, hogy a népszerű közhellyel éljek: csináld, amit szeretsz, és soha többet nem kell dolgoznod! Ez az egész műsor gyökere ugyanis odáig nyúlik vissza, hogy amikor hét évvel ezelőtt elkezdtem dolgozni a WMN-nél, nagyon megörültem neki, hogy hozzám hasonló hedonistákkal vehetem végre körbe magamat, akik szeretnek enni, inni, és nagy kanállal falják az életet. Nosza, több sem kellett nekem, hamar ott találtam magam a régi irodánk teakonyhájában, ami tényleg olyan aprócska volt, hogy Szentesivel már csak lapjával állítva fértünk el mindketten, és elkezdtem ebédeket rittyenteni a kollégáknak, amiből természetesen cikk is született. Aztán Kriszta megálmodta hozzá a videós formátumot, ami futott éveken keresztül, én pedig szépen lassan, de csak belerázódtam a gasztrovlogger szerepkörébe. Majd D. Tóth Bandi, a műsor producere rukkolt elő egy újabb remek ötlettel: mi lenne, ha a vendégem és én is párhuzamosan főznénk, erőnket és tudásunkat összemérve. A visszajelzések abszolút pozitívak, hogy szeretitek a műsort, arról sokan igyekeztek biztosítani úton- útfélen, ezt emitt is nagyon köszönöm. Főleg azért, mert én is imádom csinálni, hiszen nemcsak degeszre tömhetem a bendőmet a kollégáim társaságában, de még csupa izgalmas emberrel is megismerkedhetek, akiktől mindig tanulok valamit.
2. A speciális étrend nem nyűg vagy probléma, hanem izgalmas kihívás!
Ezt a mentalitást Steiner Kristóftól lestem el. Ha követitek őt, akkor biztos tudjátok róla, hogy évek óta vegán életmódot folytat. Mindezt azonban nem úgy teszi, hogy kizárólag vegán helyekre jár, épp ellenkezőleg: szívesen látogat meg olyan éttermeket, amik mindenkihez szólnak, de esetleg tudnak vegán ételeket is készíteni. Ha mégsem lenne semmi ilyesmi feltüntetve az étlapon, akkor nem megsértődve távozik, hanem megkéri a konyhát, hogy „kápráztassák el”.
Állítása szerint a helyek java része örül a feladatnak, és mindig megtalálják a módot, hogy olyan ételt tegyenek elé, amihez büszkén adják a nevüket, és ami Kristóf igényeinek is megfelel.
Én is szeretek az ilyen jellegű feladatokra inkább erőpróbaként tekinteni, így (egy vegán fickó barátnőjeként) most épp azon töröm a fejem, hogyan tudom az imádott fondüműfajt átszerelni kizárólag növényi alapúra. Azt hiszem, már meg is találtam a megoldást a tempura zöldségekben, de ha van más ötleted, kérlek, ne tartsd magadban!
(A Kristóffal készült adást ITT nézheted meg.)
3. Nyugodtan bízz másokban!
Bár természetesen tisztában vagyok vele, hogy messze nem vagyok annyira közismert figura, mint Pataki Zita, azt azért már jó párszor megtapasztaltam, hogy sokkal jobban oda kell figyelnem magamra az otthonomon kívül, mint korábban, amikor még a kutya sem tudta, ki vagyok. Aki kiteszi a kirakatba magát, az bizony számíthat rá, hogy megszólítják, vagy leszólják, kap ilyen-olyan kommenteket, és sokkal inkább megjegyzik, ha olyasmit csinál, ami valaki szerint elítélendő (legyen ez egy rosszul kivitelezett parkolás vagy egy morcos nézés). Ez akár el is idegeníthetné az embert másoktól, bezárkózhatna az elefántcsonttornyába, hogy ne érhesse semmi atrocitás, negatív visszajelzés vagy az édesanyja feltételezett szakmájának felemlegetése.
Az igazán önazonos, bátor embereket azonban épp arról lehet megismerni, hogy akár 25 évnyi képernyőzés után is ugyanolyan szívvel, nyitottsággal és derűvel képesek fordulni másokhoz, mint tették azt naiv kisgyerekként.
Pataki Zita épp ilyen: miután kiállt a nyilvánosság elé a lombikprogram kálváriájának történetével, nagyon sok sorstársa kereste meg, hátha tud nekik segíteni. Bár azóta eltelt pár év, Zita és férje azóta is végzik ezt a támogató közösségi szolgálatot a maguk módján, most például a Velencei-tóhoz, ahol laknak, biciklitúrákat, kirándulásokat szerveznek, ahová eljöhet bárki, és beszélgethet velük. „Szokták kérdezni tőlem, hogy ismert emberként nem félek? De miért félnék? Valószínűleg ugyanaz az értékrendünk, ha valaki szereti a természetet, szeret túrázni, akkor már egy közös dolog tutira van bennünk.”
(A Zitával készült adást ITT nézheted meg!)
4. Ha már csináljuk, csináljuk rendesen!
Mindig is úgy gondoltam, pizzát aztán igazán nem ördöngösség csinálni, az ember csak összekeveri a lisztet az élesztővel meg a vízzel, kicsit magára hagyja kelni, aztán már szinte kész is… nos, ezzel a balgatag elképzelésemmel Kovács András Péter számolt le végleg. A jogász végzettségű humorista konyhai szaktudása előtt bármikor alázattal leborulok, egészen elképesztő ugyanis az az elkötelezettség, alaposság, az a tudásszomj, amivel a pizzasütés felé fordult. Ő aztán nem csak összekutyulja a hozzávalókat, de pontosan érti a kémiai és biológiai folyamatokat, hiszen nem sajnálta az időt, hogy autodidakta módon olasz pizzakészítőktől, a YouTube-ról és különféle blogokról gyűjtse össze a tudását. Azon kívül nemcsak profi eszközökkel érkezett a forgatásra, de azt is elárulta, hogyan tudjuk ezeket a holmikat olcsóbb megoldásokkal helyettesíteni.
Mindig is nagyon tiszteltem azokat az embereket, akik ilyen mélyen képesek beleásni magukat egy-egy étel elkészítésébe (a másik ilyen vendégem Dragomán György volt), hiszen látni rajtuk az étellel kapcsolatos kiapadhatatlan kíváncsiságukat, illetve a főzés szakmája iránt tanúsított végtelen alázatukat. Igazi példaképek.
(A KAP-pal készült adást ITT nézheted meg!)
5. Nem kell félni a hibázástól! Sőt.
Amikor annak idején angolt tanítottam, gyakran tapasztaltam, hogy van, akit egyszerűen lebénít az idegen nyelvű kommunikációban az, hogy attól retteg, netán helytelen lesz a mondatszerkezete, vagy rosszul ejti ki egyik-másik szót. Ilyenkor mindig igyekeztem mindenkit megnyugtatni: a nyelv elsősorban arra van, hogy megértesd a másikkal, amit szeretnél. Ha nem tökéletes nyelvtannal ugyan, az kinek fáj? Inkább leld örömödet a kommunikációban, mint hogy sült halként gubbassz némán, attól rettegve, hogy hibázol. Ugyanezt érzem a főzéssel kapcsolatban is: sokan azért ódzkodnak tőle, mert félnek, hogy elrontanak valamit. Pedig a konyha a világ egyik legklasszabb játszótere, végtelenek a kísérletezési lehetőségek, az alapanyagok változatos összepárosításával, illetve a különféle elkészítési technikák kombinálásával a határ a csillagos ég, és tovább! Ha meg néha nem pont az, vagy épp úgy sül el, ahogy eredtileg tervezted, na bumm!
Gondolj bele, hány elrontott étel kellett ahhoz, hogy valami igazán forradalmi kedvenc megszülethessen.
Éppen ezért voltam nagyon boldog, amikor a gasztrokirálynő Havas Dóra látogatott el hozzám a Bosch bemutatókonyhájába. Hiába uralja már évezredek óta a hazai kulináris világ egy jelentős szegletét, nem pironkodott elmesélni az összes elfuserált konyhai kalandját. Érdemes tanulnunk tőle: csak az hibázik, aki csinál is valamit, az elrontott dolgokból pedig nemcsak egy jó sztori tud megszületni, de akár olyan ikonikus desszertek is, mint az Ups, I Dropped The Lemon Tart!
(A Dórával készült adást ITT nézheted meg!)
Fiala Borcsa