Átnevelő terápia akár egy pszichológiai rendelésen is megtörténhet – itthon is

–

Németh Ádám pszichológus szerint nagyon nehéz kérdés, hogy Magyarországon mennyire elterjedtek a reparatív terápiák, hiszen nyilvános szakmai fórumokon ritkán lehet hallani ezekről a beavatkozásokról. „Azokat a konferenciákat, ahol az ilyen típusú megközelítéssel dolgozó pszichológusok egymással találkoznak, beszélgetnek, előadásokat hallgatnak, teljes titokban szervezik. Ebből sejthetjük azt, hogy azok a fajta szolgáltatások, amiknek a »tudományos« vagy szakmai hátterét is titokban beszélik meg, szintén egyre nagyobb titoktartással folynak.”

Ez a fajta titkolózás pedig alapvetően veszélyes; az olyan kezeléseken, amelyek nincsenek sem a szakma, sem pedig a társadalom kontrollja alatt, bármi megtörténhet,

ráadásul az elszigeteltség miatt a résztvevők is híján vannak a lehetőségnek, hogy segítséget kérjenek, vagy egyáltalán érzékeljék azt, hogy ami éppen velük történik, az nemcsak problematikus, de etikátlan is.

De reparatív terápia nemcsak csoportokban és táborokban történhet, hanem bármelyik magyar pszichológusi rendelőben is.

Szűk kis szobákban, egy páciens és egy szakember között. Ugyanis Magyarországon is vannak pszichológusok, akik vállalnak ilyen kezeléseket, méghozzá teljesen szabadon. A magyar pszichológusi körökben nincs egyenesen kimondva, hogy ezek a kezelések nemhogy károsak, de helytelenek és értelmetlenek is, a szakma pedig igencsak megosztott a kérdésben: „Vannak olyan kollégák, akik nyíltan állítják, hogy ezek káros beavatkozások, és be kéne őket tiltani, a működésük etikai vétség kellene hogy legyen. A szakma nagy része viszont neutrálisabb, semlegesebb pozícióban van. Elítélik az olyan explicit kijelentéseket, miszerint a homoszexualitás betegség, esetleg összeráncolják a szemöldöküket, megcsóválják a fejüket, de nem feltétlenül törnének pálcát egy tiltás mellett, mert az esetleg túl erőteljes beavatkozás lenne a segítő folyamatba, a szakembernek a kompetenciájába, a kliens céljaiba” – mondja Németh Ádám.

A reparatív terápia mellett sokan azt az érvet hozzák fel, hogy a kliensnek vagy a hozzátartozójának egyszerűen joga van megválasztani a saját terápiás célját.

És ha ez a terápiás cél az, hogy változzon a szexuális orientáció, akkor az érvelésüket követve tulajdonképpen az etikus válasz a pszichológus részéről az, hogy az elérhető tudást és módszereket csatasorba állítva támogassák ebben a klienst. Ám Németh Ádám szerint ez az érv nem igazán állja meg a helyét: „Az etikai kódexünk szerint az egyik alapvállalásunk az, hogy csak olyan módszereket javaslunk, amik tudományos bizonyítékon alapulnak, megbízhatóan hatékonyak és nem károsak. De ezek közül egyik sem igaz a reparatív beavatkozásokra.”

De az igazi veszély nem is abban rejlik, hogy szakmailag ki mennyire ítéli el ezeket a terápiákat. Sokkal inkább abban a diskurzusban, ami azt taglalja, hogy egyáltalán megváltoztatható-e a szexuális orientáció.

Németh szerint a magyar pszichológusok többsége már elfogadta azt a nézetet – amit amúgy a szakmának 1973 óta alapvetően képviselnie kellene –, miszerint a nem heteroszexualitás nem betegség, így pedig nem is lehet és legfőképpen nem is kell gyógyítani. De nem mindenki gondolkodik így.

A reparatív terápia híveinek két válaszuk is van a modern pszichológia álláspontjára. Az inkább az egyházhoz kapcsolódó vélemény nem várja el, hogy valaki „kigyógyuljon” a homoszexualitásából, annyit szeretne, hogy ne engedjen a vágyainak és mondjon le róluk Isten segítségével. A magát tudományosan deklaráló ág pedig a homoszexualitást nem betegségként kezeli, hanem egy gyerekkori trauma következményeként, és ennek alapján azt feltételezi, hogy ha az érintett a trauma kapcsán megfelelő kezelésben részesül, akkor akár a szexuális orientáció is megváltozhat. A transzneműek esetében a traumatizációhoz köthető elméletek még erősebbek. Németh Ádám szerint az efféle megközelítések csapdájába a legjóindulatúbb pszichológusok is belesétálhatnak, innen pedig egyenes – még ha nem is direkt – út vezethet egy reparatív terápia felé. Akár anélkül, hogy erre nyíltan szerződnének a klienssel, de persze ugyanolyan ártó végkimenetellel. 

Ebben az esetben kritikus pont lehet az is, hogy a pszichológus éppen hogyan áll az önismereti kérdésekkel. „Itt jön be a képbe a terapeuta saját elfogultsága, a saját heteroszexizmusa. Ha a benne is ott bujkál megvizsgálatlanul az amúgy mindannyiunk világképét domináló elképzelés, hogy heterónak lenni jobb, egészségesebb, »normálisabb«, akkor nem fog eszébe jutni, hogy amit tesz, az kockázatos. Hiszen ő csak a normalitásba segíti vissza a klienst. És akkor ez a legjobb dolog a világon – mondja Németh Ádám. – Nem feltétlenül arra szerződnek, hogy megváltoztassák valaki szexualitását, de nincs meg ott az a tudás és magabiztosság, amivel tisztázni lehetne a különböző kimeneteleket és célokat, és hogy mi reális, és mi nem, mi etikus, és mi nem.”

Ráadásul az sem segít, hogy látszólag még egyfajta sikerrel is járhatnak a terápia végén, hiszen az ilyen szemléletű segítő folyamat során valóban megjelenhetnek a heteroszexuális szexuális viselkedések, ismerkedési kísérletek, ám ez nem jelenti a szexuális orientáció megváltozását.

Külső behatásra – legyen szó traumatizációról, vagy éppen egy terápiás beavatkozásról – vágyakat és vonzalmakat csak elfojtani lehet, nem jöhetnek létre, legalábbis a pszichológiai kutatások rendre erre az eredményre jutnak. 

Az elfojtott nem heteroszexuális orientáció folyamatos viselkedéskontrollt igényel egy életen át, amivel hosszú távon nem lehet boldog, kiegyensúlyozott életet élni. Ám ennek súlyos nyomai csak később jelennek meg, így a szakember a valós végkimenetelt már nem is látja. Ő csak a sikert könyveli el – tévesen.

Jogos kérdés, hogy ha nem felnőttekről, hanem fiatalokról beszélünk, akkor mi a szülő felelőssége – hiszen általában ők viszik el a gyereket szakemberhez, és rendelkeznek arról, hogy milyen kezelésben részesüljön.

Németh Ádám szerint rájuk kevésbé lehet haragudni, hiszen nekik nem dolguk tájékozottnak lenni a szakirodalomban, és aggodalmaikra, gyerekeiknek a legjobbat akarva, érthető törekvésük a segítségkérés. Az, akinek rá kellene világítania arra, hogy a szexuális orientáció nem betegség, a pszichológus: ő járt egyetemre, neki kötelessége olvasni a korrekt szakirodalmat, és tájékozódni egy-egy témáról. „Ez egyértelműen egy káros beavatkozás és egyértelműen nem hatékony. Az nem igazi etikai dilemma, hogy a kliensnek milyen beavatkozást van joga kérni. Kérhet bármit a kliensem, attól még az az én etikai felelősségem tudni, hogy potenciálisan mi káros számára.”

Ilyen értelemben beszélhetünk abúzusról is kiskorúak reparatív terápiája kapcsán.

Mert abúzus az, hogy a segítő szakember és a szülők elveszik a fiatal páciens döntési szabadságát, megfosztják az önazonossághoz való jogától, és a teljes irányítást kiveszik a kezéből annak kapcsán, hogy ő kit szerethet, és kit nem. Ráadásul mindezt egy kamasszal egy heteronormatív közegben teszik meg, ami miatt a fiatal elhiszi, hogy csak jót akarnak neki, és eszébe se jut, hogy amin éppen átmegy, az hosszú távon káros és veszélyes, és valamilyen szinten védekeznie kellene.

Az ilyen helyzetben a szakembereknek inkább a szülőket kell segíteniük az elfogadásban. Ennek egyik alapvető módja, hogy támogatni kell őket annak árnyaltabb megértésében, hogy mit is jelent pontosan a szexualitás, mit jelent a nemi identitás, hogyan kapcsolódik egymáshoz a szexuális identitás és a szexuális viselkedés. „Ha a szülők kapnak egy sokkal együttérzőbb, komplexebb, árnyaltabb nyelvet ahhoz, hogy a saját gyerekükéről, illetve egyébként a saját szexualitásukról is beszélni tudjanak, például egészen más kérdéseket fognak feltenni. Az a nyelv, amit a kultúránk és a közbeszéd a szülők rendelkezésére bocsát ezekhez a témákhoz, limitált, homofób és transzfób. Emiatt sokszor az első általuk feltett kérdés is már tűnhet homofóbnak, vagy legalábbis nem elfogadónak. De ha hozzáférhetnek új szavakhoz, magyarázatokhoz, ráadásul ítélkezésmentes, a segítési szándékukkal egyező módon, akkor mindez formálható, és közelíthető a gyerekeik számára is biztonságos, őket tisztelő viszonyuláshoz” – mondja Németh Ádám. 

Persze ezt nem minden szakember teszi meg. Magyarországon, ha egy szülő átnevelő terápiát szeretne intézni a gyerekéknek, a szakember szerint megtalálja hozzá a megfelelő embereket, még ha azok adott esetben kontárok is. Noha tízből kilenc pszichológus minden bizonnyal nem vállal ilyen eljárást – bár Németh hozzáteszi, lehet, hogy naiv e tekintetben –, még mindig sokan vannak azok, akik nem kifejezetten homofóbok, de nem is tudnak semmit a témáról, és így egyszerűen rosszul kezelik.

De miért is lehetnek ilyen szakemberek a szakmában?

Részben például azért, mert az LMBTQ-központú témák egyszerűen alig jelennek meg a magyar pszichológusképzésben – sőt, akár tabusítva is vannak.

„Én úgy végeztem el az öt év pszichológiát, hogy egyetlenegyszer sem mondta nekem senki, hogy nem lehet meggyógyítani a melegeket. Egyetlenegy óránk sem volt egyébként, ahol árnyaltabban szó volt az LMBTQ-emberekről. Illetve volt egy, amin ez egészen traumatizáló módon történt” – mondja Németh Ádám, aki hallott már letiltott LMBTQ-témájú szakdolgozatokról, egyetemeken emlegetett „buzilobbizás”-ról, egyetemi professzorok szájából elhangzó homofób taktusokról, és persze a reparatív teória terjesztéséről is. Bár vannak pozitív példák, jó kezdeményezések is, de éppen ez jelzi azt, hogy egységesség viszont nincs: „Nem beszélhetünk arról, hogy a reparatív terápiák elítélése alapvető lenne. Ettől nagyon messze vagyunk. Egyébként a világ minden pontján messze vannak ettől. De azért azt látjuk, hogy rengeteg országban az összes pszichológiai, pszichiátriai, orvosi, gyermekorvosi társaság egyetért abban, hogy ezek a terápiák károsak és nem szabad őket végezni, attól függetlenül, hogy a törvény tiltja-e őket, vagy sem. Itthon nem itt tartunk.”

És itthon persze a törvényi szabályozásnál sem tartunk,

ami más országokban már elkezdődött, de azért ott sem tökéletesen (Angliában például az idevonatkozó, jelenleg elfogadás előtt álló törvény a transz embereket nem védi). Az is jellemző, hogy ezek a szabályozások inkább a 18 év alattiak védelméről szólnak, mivel a 18 éven felüliek esetében erősebb jog a döntési szabadság védelme – vagyis az, hogy egy felnőtt olyan terápiában vegyen részt, amilyenben akar. Igaz, itt egy olyan terápiáról beszélünk, ami annyira értelmetlen és annyira veszélyes, hogy valójában abszolút nem kellene hogy opció legyen.

Éppen ezért gondolja Németh Ádám is azt, hogy nem a teljes betiltás a járható út, hanem inkább a kérdés jelentéktelenné tétele képzésen, ismeretterjesztésen keresztül: „A legjobb az lenne, hogy ha tanítanánk, tanulnánk eleget mi, pszichológusok ezekről a jelenségekről ahhoz, hogy egyébként ne kelljen tiltani őket, mert egyszerűen eszébe se jutna senkinek ilyeneket csinálni. Mert marhaság. Ráadásul a kliensekre nézve elég kockázatos marhaság.

Az ilyen beavatkozásokon átesettek közül sokan számolnak be hosszú távú negatív következményekről: hangulati és önértékelési problémákról, társas izolációról, és a pszichológiai támogatás biztonságosságába vetett bizalom megrendüléséről, ami nagymértékben csökkentheti a későbbi segítségkérés esélyét, tovább fokozva az érintettek sérülékenységét.

Csak sajnos a reparatív beavatkozások megítélésekor ideológiai és értékrendbeli szempontok felülírják a szakmaetikai elveket.”

Nem szabad túldramatizálni a helyzetet, de eltagadni sem szabad a veszélyeket, pláne hogy a nemi és szexuális sokszínűség valamely formáját megtapasztaló kliensek támogatására vannak úgynevezett affirmatív, biztonságos, a klienst nem megbélyegző megközelítések is.

„A veszélyesség megértéséhez fontos figyelembe vennünk, hogy egy ilyen megközelítésű terápiás beavatkozás nem vákuumban történik, hanem egy olyan rendszerbe simulva, amely minden szinten azt közvetíti az érintetteknek, hogy boldogabbak, szerethetőbbek, sikeresebbek és elfogadhatóbbak lennének a környezetük számára, ha nem lennének melegek, leszbikusok, biszexuálisok, vagy transzok. Ebben rejlik az igazi veszélyességük: a szakember vélt tudásának erejével megerősíti a klienst érintő stigmatizációt, ahelyett hogy megvédené tőle.”

A probléma Németh Ádám szerint nem ott kéne, hogy átüsse az ingerküszöbünket, hogy valaki öngyilkos akar lenni vagy hogy más mentális problémái lesznek később. Sokkal inkább ott, hogy maga a terápia lényege, és a szakember és a kliens közötti nagyon érzékeny kapcsolat kérdőjeleződik meg az eljárás során. „Borzasztó káros és abuzív, ha egy segítő kapcsolatban, ebben a kiszolgáltatott, sebezhető helyzetben – ahova a kliens azért fordul, mert nem boldogul a hétköznapokban, nem tud szabadon, önazonosan kapcsolódni emberekhez, nem tudja szeretni önmagát – a segítő ráerősít azokra az üzenetekre, amik miatt ő rosszul érzi magát: a homofóbiára, a transzfóbiára. A segítő folyamat sokkal inkább arról kellene, hogy szóljon (szerintem), hogy a kliens hogyan tud közel kerülni ahhoz, hogy szeresse magát úgy, ahogy van, és tisztelje magát. Hogy megtapasztalja tőlem, hogy én tisztelem őt úgy, ahogy van. És hogy nem teszek rá kívánt kimeneteleket, miszerint egy bizonyos verziója lenne jó. Az, amelyik egyébként történetesen nem meleg.”

Kanicsár Ádám András

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Motortion