Diploma előtt, nyelvvizsga nélkül – Ezért nem beszélnek a magyar fiatalok idegen nyelveket

–

Nem árulunk zsákbamacskát, ha rögtön az elején tisztázzuk: nem állunk fényesen az idegennyelv-ismerettel itthon

Az Eurostat-felmérésekben rendre a gyengébb országok között szerepelt hazánk, az elmúlt öt–hat évben azonban Rozgonyi Zoltán a Nyelvtudásért Egyesület elnöke szerint mégis látszik valamiféle csekély javulás. Ez pedig leginkább annak köszönhető, hogy az ország nyitottabbá vált a mobilitás által. „Sokkal szélesebb körben vált realitássá, hogy valakinek az élethelyzete miatt akár hosszabb ideig, akár átmenetileg külföldön kell dolgoznia, ennek köszönhetően némileg változott az idegen nyelvekhez való viszonyulás. Illetve az is közrejátszik a folyamatban, hogy az aktív, felnőtt lakosságban valamicskét nőtt azoknak az aránya, akik ugyan alacsony szintű, de mégis valamiféle használható idegennyelv-tudásra szert tettek az oktatásban” – mondta. Nemzetközi összehasonlításban azonban a relatív helyzetünk semmivel sem jobb az előző évekhez képest, ezek a folyamatok ugyanis másutt – leginkább a környező országokban – is hasonlóan zajlanak.

Komoly probléma azonban, hogy a felsőoktatásból kikerülők nagy része „kézzel-lábbal” képes csak megértetni magát idegen nyelven

Annak ellenére ugyanis, hogy a középiskolás nyelvvizsgázók körében évről évre apró lépésekben, de nő a C1-es, tehát felsőfokú vizsgázók aránya, a felsőoktatásból kikerülők közül egyre többen nem vehetik át a diplomájukat nyelvvizsga híján.

„Úgy nyolc–tizenkét ezer között volt minden évben azoknak a száma az elmúlt időszakban, akik letették az összes záróvizsgát, megvolt az abszolutóriumuk, de a nyelvvizsga – pontosabban a nyelvtudás – hiányában nem vehették át a diplomájukat.

Azok a diákok ugyanis, akik nem jutottak el a középiskola végére a stabil B2-es, tehát középfokú nyelvvizsga tudásszintjéig, és így kerültek be a felsőoktatásba, jellemzően »elvéreztek«. Az ember józanul azt gondolná, hogy valami e körüli nyelvtudás csak megmarad a három–öt év főiskola vagy egyetem végére, a 2014 és 2016 között zajlott diplomamentő program azonban arra mutatott rá, hogy nem. Ennek a populációnak a döntő többsége ugyanis úgy ért el a felsőfokú tanulmányai végére, hogy a nyelvtudása A2-es, tehát egy egészen elemi, egy év intenzív nyelvtanulással megszerezhető szinten mozgott” – fejti ki Rozgonyi Zoltán. Ez nagyjából annyit jelent, hogy „kézzel-lábbal” ugyan megértetik magukat, ám az adott szak – amelyen végeztek – szaknyelvét számonkérni rajtuk, már elképzelhetetlen. 

Ha egyáltalán bárki is számonkérné a nyelvtudást a felsőfokú tanulmányaik során…

Ám ez a legtöbb intézmény esetében nem jellemző.  Ez a gyakorlat a felsőoktatás jelentős részéből Rozgonyi szerint hiányzik. Az idegennyelv-használat aktív hiányának lesz aztán az eredménye, hogy még az a kevés nyelvtudás is erodálódik, amivel a diák megkezdte a felsőfokú tanulmányait.

„Ha ugyanis a hallgató az egyetemi és főiskolai mindennapjai során azt éli meg, hogy a kutya nem kéri tőle számon, hogy meg tud-e szólalni idegen nyelven, vagy értelmezni tud-e egy idegen nyelvű szöveget, akkor külön nem is fog foglalkozni vele. Egészen addig, amíg szembe nem jön vele a nyelvtudás hiányának problémája” – teszi hozzá Rozgonyi. Szerinte ennek a felelőssége azonban vaskosan megoszlik a hallgatók és a felsőoktatási intézmények között. Hiszen, ha a tanári kar jelentős részében fel sem merül, hogy a hallgatókra idegen nyelvi szaktárgyi feladatot osszanak, akkor mit várunk? Ha ez a normál gyakorlat része lenne, akkor nem kellene ilyen súlyos helyzetről beszélnünk.

Ami egészen abszurd, ha azt nézzük, hogy az intézményes idegennyelv-oktatás már általános iskolában megkezdődik

És a probléma többek közt innen is gyűrűzik tovább, a gyökereit pedig az oktatásban és az oktatási módszerek eredményességében kell keresni. „Az általános iskolában a tanulóknak hozzávetőlegesen az A1 és A2-es szintig kellene eljutniuk idegennyelv-ismeretben. A kompetenciamérések szerint azonban, amiket hatodik és nyolcadik osztályban végeznek el, ez elég problémásan teljesül: hatvan százalék körüli aránynak sikerül csupán hozzávetőlegesen az A1-es, legalacsonyabb szintet elérni” – mondja. Majd kiemeli: ha a számok mögé pillantunk, akkor iskolánként és településtípusonként is óriási eltéréseket tapasztalhatunk. Már a hatodik és nyolcadik osztályosok esetében is jól érzékelhető, hogy Budapesten, megyeszékhelyeken, nagyvárosokban, illetve egy-két szerencsésebb településen messze jobb az arány a tudásszintben, mint amit a kistelepüléseken tapasztalni.

„Az intézményi keretek között elsajátított nyelvtudás szempontjából tehát már itt, az általános iskola második felében elválik a mezőny a nagyváros és kisváros, illetve kistelepülés között. Ez pedig nagyjából predesztinálja a diákot a további tanulmányai során” – mondja.

Persze ez nem mindenkire igaz, hiszen, ha a család anyagi helyzete megengedi, hogy magántanárhoz, esetleg nyelviskolába járassák a gyereküket, akkor pótolható a tudáshiány. Azokban a családokban azonban, ahol erre nincs meg az anyagi lehetőség, és pechükre olyan településeken is élnek, ahol lényegesen gyengébb az oktatás minősége, a gyerekek már az általános iskolából úgy jönnek ki, hogy nem fogják tudni behozni a lemaradást. Rozgonyi Zoltán szerint ez nemcsak morálisan elfogadhatatlan, hanem abszurd is, tekintve, hogy épp a közoktatás feladata lenne, hogy ezeket az egyenlőtlenségeket enyhítse.

Nem beszélve arról, hogy az általános iskolában felhalmozott tudáshiány súlyosan visszaveti az oktatás következő fázisának az eredményességét

Amikor ezek a gyerekek középiskolába kerülnek, a pedagógusoknak azzal kell szembesülniük, hogy különböző tudású „diákanyagot” kaptak. Ez Rozgonyi Zoltán szerint súlyosan hátráltatja az oktatás hatékonyságát, hiszen olyan kevert csoportok jönnek így kényszerűen létre, amelyek miatt a tanárnak nem nagyon lesz más választása, mint lefelé húzni az induló szintet. „Ráadásul, ha a tanár nem is igazán felkészült arra, hogy a leghatékonyabb eszközökkel kezelje a helyzetet – vagyis: hogyan tud egy csoportban többletmunkával, többféle tudásszintű diákkal foglalkozni –, akkor egyértelműen az lesz a választása, hogy újrakezdi velük a tananyagot. Ezért rengeteg csoportnál látjuk a középiskola elején, hogy jobb híján kezdő vagy majdnem kezdő szintről indítják újra a nyelvtanulást.

Ez azt is jelenti, hogy elvesztegettük az addig a diákokba befektetett, több száz óra nyelvtanítást.

Ráadásul az erősebb nyelvtudású diákokat így nem fogja motiválni, ami az órán történik” – teszi hozzá. Ha elkezdjük tehát szétszálazni a problémát, akkor látjuk, hogy az általános iskolai oktatás hatékonyságából már önmagában adódik a későbbi oktatási évek sikertelensége.

Erre a folyamatra pedig Rozgonyi Zoltán szerint katasztrofálisan hatott az elmúlt két év nyelvvizsga amnesztiája a felsőoktatásban

„Bár az első nyelvvizsga amnesztia bevezetését a járványhelyzettel indokolták, a valódi oka az volt, hogy ténylegesen kezelhetetlenné vált az a százezres nagyságú tömeg, amely addigra az évek során felhalmozódott azokból a végzősökből, akiknek a nyelvvizsga hiánya miatt »beragadt« a diplomájuk. Ezt végül is egy tollvonással megoldották” – fejti ki, hangsúlyozva, hogy ha az első amnesztia egyszeri alkalom lett volna, ahogyan azt eredetileg beharangozták, akkor kevesebb kárt okozott volna.

Ehhez képest az újabb amnesztiarendelet szükségességét valójában semmi sem igazolta, annak hátterében vélhetően a Hallgatói Önkormányzatok Országok Konferenciája és a kormányzat közötti alku húzódott meg.

„Ez a HÖOK-nak egy népszerű, kiharcolt intézkedése volt, amiért cserébe támogatta a felsőoktatási modellváltást. Ettől kezdve pedig végképp megkérdőjeleződött, hogy tényleg kell-e erőfeszítést tennie egy egyetemistának, főiskolásnak azért, hogy az addig elhanyagolt idegen nyelvet megtanulja – miközben alapvetően is sok a teher, aminek a tanulmányai során meg kell felelnie. Ennek folyományaképp azt látjuk az idei év első felében, hogy a vizsgázók között az egyetemista, főiskolás korosztály, megfeleződött, jóformán eltűnt. Ezek a diákok évekre félretették a nyelvtanulást, úgyhogy megint rengeteg »beragadt« diplomára lehet számítani” – teszi hozzá. 

De lássuk, hogy pontosan mi is várható a nyelvvizsga amnesztia feloldásával

Ahogy azt nemrég bejelentették: idén már nem lesz nyelvvizsga-amnesztia – nehéz is lenne mivel megindokolni. Rozgonyi szerint ez egy viszonylag kis fellendülést hoz majd a nyelvvizsgázók számában. Az a réteg ugyanis, amely tulajdonképpen rendelkezik már jó alapokkal, az majd most, a nyári hónapokban meg fog jelenni mind a nyelvtanulók, mind a nyelvvizsgázók között.

A súlyos gond viszont az, hogy a nyelvtudás nélküli populáció nagyobb része messze áll attól, hogy egy nyelvvizsgát le tudjon tenni – és így átvehesse a diplomáját.

„Számításaim szerint húsz–harmincezer friss diplomás nyelvvizsga és nyelvtudás nélkül kerül a munkaerőpiacra – ennek a tömegnek valószínűsíthetően még az az alap nyelvtudása sincs meg, amivel „kézzel-lábbal”, de meg fogja oldani azokat a helyzeteket, amikor idegen nyelvet kell használnia.

Nem szabad ugyanis áltatni magunkat: a B2-es nyelvvizsga a »kézzel-lábbal, de megoldom« szintje. De aki még itt se tart, annak gyakorlatilag reménytelen a helyzete. Nekik sokkal nehezebb lesz pótolni hirtelen azt a nyelvtudást, amit addig nem szereztek meg. Úgyhogy most ismét kitermelünk egy egyetemet végzett emberekből álló tömeget használható nyelvtudás nélkül, akiknek nyelvvizsga híján diplomája sem lesz” – emeli ki Rozgonyi, aki szerint az oktatáspolitika, a stratégiai tervezés és iránymutatás hiánya a fő gond. Az pedig, hogy milyen jövő vár egy olyan ország fiataljaira, akik alig beszélnek idegen nyelveket, és egyáltalán egy olyan társadalomra, amely így izolálja magát, szinte elképzelhetetlen.

Jogosan merülhet fel bennünk tehát a kérdés: hogyan lehetne javítani a helyzeten?

Rozgonyi Zoltán szerint a folyamat kiindulópontja az lenne, hogy felmérjük a probléma gyökerét. Ennek a kezdő lépései öt évvel ezelőtt már meg is történtek: a Nyelvtudásért Egyesület ekkor indított egy – a tervezettnél ugyan jóval kisebb, de mégiscsak – a legfontosabb kérdésekre rámutató kvantitatív kutatást, ami reprezentatív mintával, hetven általános és hetven középiskolában zajlott. Ennek során diákok, tanárok és szülők megkérdezésével gyűjtötték össze azokat a mutatókat, amik egyrészt összességében tükrözték, mennyire sikeres az adott iskolában a nyelvoktatás, másrészt számtalan tényleges tanítási gyakorlatot leíró, szakmailag releváns adatot is rögzítettek. Továbblépés, az adatok alapján valamiféle stratégia kidolgozása azonban nem történt azóta sem, pedig ez lehetne a kezdete az építkezésnek, a változások elindításának.

„Ha van egy releváns információkat tartalmazó képünk a jelenlegi helyzetről, annak segítségével megnézhetnénk, milyen oktatásszervezés, gyakorlatok jellemzőek az eredményes idegennyelv-oktatást folytató iskolákra – mi a közös bennük, és mi a közös a leggyengébben teljesítő intézményekben. Ennek segítségével nemcsak szubjektív véleményekre támaszkodó reformokat lehetne felvázolni, hanem szakmailag megalapozott, módszeres, egy-másfél évre vonatkoztatható változásokat elindítani” – hangsúlyozza a Nyelvtudásért Egyesület elnöke, aki szerint így sok sziszifuszi munkával, ha csodát nem is lehetne tenni, de nagyjából tízéves távlatban javítani lehetne az idegennyelv-oktatás eredményességén, hatékonyságán.

Most ugyanis világosan látszik, hogy az az oktatási módszer, amelynek során a tanár a táblánál frontálisan adja át az anyagot a diákoknak, nem hatékony. A készségalapú, azok fejlesztését célzó, kreatív megoldások viszont annál inkább.

Csakhogy azokra a felkészülési idő is nagyjából dupla annyi, ami a pedagógusok mostani túlterheltsége mellett szinte kivitelezhetetlen. „A jobb minőségű tanításhoz több idő kell, rengeteg odafigyelés, kitartó, hosszú munka és támogató tantestület, mert egyedül nem lehet csodát tenni” – mondja.

Pedig a felsőoktatásból kikerülők sikeres pályakezdésének egyik kulcsa az idegennyelv-tudás

És többek közt épp ezért is elkeserítő, hogy semmit sem teszünk azért, hogy változzon a jelenlegi helyzet. „Becsapjuk magunkat olyan propagandaprogramokkal, mint a tervezett 2×2 hetes külföldi út, amit állami pénzből tettek volna lehetővé a középiskolásoknak – csak a járvány miatt eddig nem valósult meg. És ami teljes mértékben ablakon kidobott pénz lett volna, tekintve, hogy a diákok a saját tanárukkal, nagy hazai csoporttal utaztak volna – el lehet képzelni, mennyit használták volna az adott idegen nyelvet így. Az út költsége viszont egy gyerek teljes gimnáziumi évének költsége lett volna diákonként, szemben a már említett kutatással, ami huszonnégy millió forintba került, és önmagában számos kapaszkodót kínált arra, hogy hol vannak a rendszerben a sebezhető pontok. Ennyire hiányzik tehát a tényeken, kutatásokon, statisztikákon alapuló, átgondolt oktatáspolitika” – summázza a helyzetet Rozgonyi.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/fizkes