–

WMN: Huszonévesen hogyan képzelted el a mostani életedet? Ehhez képest mi valósult meg, és mi nem?

Oltai Kata: Nem képzeltem sehogyan, mert nem nézek igazán előre. Fontos elvem volt késő kamasz korom óta, hogy a jelenben vagyok. Arra koncentrálok, hogy mi van most körülöttem, abból mit hozhatok ki, mit élhetek meg legjobban, és bármi jön, az jó lesz, mert kihívás. És ilyen módon nagyon fontos, hogy (a magyar nyelvben nehéz ezt érzékeltetni) ez nem egy passzív ráhagyatkozás az „ami jönre”, hanem aktív, alakító pozíció. Egyébként tizenhat éves korom óta valahogy a harminchárom éves koromat vártam, hogy az lesz az igazi plató, ahonnét jó lesz, és nagyjából tényleg így van. Az ember egy sor emberi és szakmai tapasztalat birtokában sokkalta magabiztosabb. 

WMN: Mit érzel a mostani életszakaszod legnagyobb nehézségének?

O. K.: Nem érzem még valahogy, hogy egy új szakaszban vagyok, pedig tudatosan igyekszem magamban elültetni évek óta. Foglalkozom a középkorúsággal, érdekel, igyekszem nem hanyatlásként vagy B oldalként pozicionálni. Mondjuk, szerintem nagy hatása van annak, hogy kicsik a gyerekeim, a legkisebb meg végképp bébi, és ettől valahogy olyan kortalannak érzi magát az ember. Legalábbis én. Az biztos, hogy a negyvenes éveimre egy sor dologból – ha úgy tetszik – kiábrándultam, vagy másképp akarok fogalmazni: nagyobbra kell nyitnom a karjaimat, hogy befogjam azt a szelet, amit érdemesnek tartok befogni egyáltalán, hogy vigyen valahova. 

WMN: Foglalkoztat-e az öregedés, és ha igen, melyik aspektusa?

O. K.: Foglalkoztat, mindegyik aspektusa, a sajátom is személyesen, a szüleimé nagyon, de ugyanúgy szakmailag is, hogy milyen kulturális konstrukciók veszik körül. Régóta zsebemben van egy kiállításötlet, ami valamilyen módon a 2017-es Golden Boundaries folytatása lenne, ami a kamaszkorral foglalkozott. Ennek akkor már megfogalmazódott bennem egy pandant-ja, ami ugyanúgy egy tranzitkorral foglalkozna, csak egy későbbi életszakaszban. És volt egy midlife tematikájú vetítéssorozat terv a FERI-ben anno, amit elsöpört a Covid. Ez kimondottan a női negyvenes-ötvenes életkori szakasz jellegzetes tapasztalataival foglalkozott volna. De ki tudja, lehet, hogy megcsinálom még.

WMN: Mikor hallottad először az „életközepi válság” kifejezést, és mit jelent számodra?

O. K.: Nem tudom, mikor hallottam, de az korán feltűnt, hogy gyakorlatilag a férfiak viszonylatában volt bevezetve ez a terminus, mint egy kvázi kötelező és megengedő szakasz, ahol levezetik a feszültségeiket: sportkocsit vehetnek vagy barátnőt pörgethetnek. Amolyan megmosolygott, de sokkal inkább elfogadott szakasz, ami után természetesen „észhez térnek”. Persze ez nagyon leegyszerűsítő de akkor is kitűnt, hogy ugyanez a nőknek nem megengedett. Vagy hol vannak ebben az életszakaszban a nők? Róluk miért nincsenek legalább sztereotípiák? Azóta sem változott sokat, de egy kicsit elmozdult. Hogy válság-e, nem gondolom, csak a kétezer éves mítoszaink nem engedik egyelőre máshogy feltölteni. 

WMN: Voltál-e olyan élethelyzetben, amikor megfogalmazódott benned, hogy „új életet kezdek”? Lett-e ebből valami?

O. K.: Nem. Szeretem az életem, én csináltam, magamnak köszönhetem. Örömmel fogadom, ami jön, és egyszer vége lesz, ezzel is tisztában vagyok. Nem élek transzcendens dimenzióval, és nem vágyom „maradandót alkotni” sem.

Jegyeket ITT vásárolhattok!

A Hello, WMN! kerekasztal-beszélgetés támogatója a TorTer e-Design.