„Ha egy gyerek előtt titkolnak valamit, attól még érzi a feszültséget” – Zsombor története

–

Nyár közepe, nagy meleg, nyüzsgés a csoportban. Ilyenkor a nevelők számára aztán igazán fel van adva a lecke: a tizenkét gyerek hatféle dolgot szeretne egyszerre, arra pedig, hogy minden figyelmet megkapjanak, jó esetben két felnőtt van. Az egyik a játszótérre szeretne kimenni csúszdázni, a másik az udvarra szaladna három társával focizni, a harmadik mesét nézne, egyszóval ilyenkor rendesen elfáradtunk a nap végére.

– Nézze, milyen jól ki tudom pörgetni a peonzát! – szólt nagy lelkesedéssel az ötéves kisfiú.

Dobta is a játékot, és az pörgött sebesen a nappali padlóján. Ez a kisfiú, Zsombor, nagyon szerette ezt a fajta játékot, sokat gyakorolt, hogy egy-egy trükköt el tudjon sajátítani, aztán büszkén megmutatta, milyen jól megtanulta. Persze kipróbáltam magam is, de ilyenkor mindig nevetni kezdett, mert már az elején elrontottam. Zsombor óvodába járt, nagycsoportos volt. Az oviban eleinte nehezen illeszkedett be, de túljutva az elején már viszonylag rövid időn belül barátai is lettek.

Az otthonban is nehezen bízott meg a nevelőkben, annak ellenére, hogy nagyon igényelte a felnőtt jelenlétet. Idő kellett, mire beszélgetni tudtunk.

A csoportban sem tudott egy csapásra összebarátkozni a társaival. De még a két nagy testvérével is keveset beszélt, nem igazán keresték egymás társaságát. Zsombor szeretett volna ugyan több időt eltölteni testvéreivel, de azoknak valahogy mindig dolguk akadt.

Esténként, amikor már nagyon közeledett a lefekvés ideje, a nappaliban lévő kanapéra ült, és kérte, beszélgessünk. Ekkor mindig elmesélte, hogy neki és két nagyobb testvérének milyen játékaik voltak otthon. Nagyon szerette gyűjteni a játékokat, és ha egy is véletlenül eltűnt vagy elhagyta, nagyon szomorú volt. És persze azt is elárulta, mennyire imádja az édességet, főleg a csokit és a pillecukrot. Azt is mindig várta, hogy én is meséljek neki: milyen volt, amikor én voltam gyerek, mi volt a kedvenc játékom, hogy néztek ki a játékok, és hogy ugyanolyan volt-e az óvoda, mint most.

Egyik ilyen alkalommal, amikor beszélgettünk a kanapén, mondta ki elsőnek hirtelen:

– Az én anyám meghalt tüdőrákban.

Ahogy ezt kimondta, teljesen más témába kezdett. Mintha nem is hangzott volna el ez a súlyos kijelentés, folytatta a mesélést.

Zsombor két nagyobb testvérével került be a szakellátásba, édesapjuktól hozták el őket, aki az édesanyjuk halála után nem tudta tovább egyedül nevelni őket. Az apja is betegeskedett, idős volt már, csak időszakos munkákat tudott vállalni. Rendszeresen látogatta a kisfiút és testvéreit. A kisfiú nagyon várta, mikor jön az apukája, ilyenkor az ablakból leste, mikor érkezik meg. Nyilvánvaló volt, mennyire ragaszkodott hozzá. 

Egyik nap, amikor mentem érte az óvodába, már az ajtónál figyelte, hogy jövök. Ahogy segítettem neki a cipőjét átvenni, egyszer csak újfent ezt mondta:

– Az én anyám meghalt tüdőrákban.

Ezután szótlanul vette fel a kabátját, indultunk hazafelé. Kint vidáman menetelt mellettem, mesélte, mi mindent csináltak az oviban ma. Képzeljem el, hogy mekkora gólt rúgott a Sanyinak, az óvó néni is megtapsolta. És hogy összevesztek a Merciék, és ő bizony nem szólt bele, különben is mindig csak veszekednek.

Másnap délután a folyosón beszélgettem éppen az egyik növendékkel, mert hajba kapott a legjobb barátjával, és valakinek el kellett mondania. Ekkor jött haza a kollégával Zsombor. Megállt előttem. Megvárta amíg befejezzük a beszélgetést, és jött fel velem a csoportba. A lépcsőn lépdeltünk felfelé, amikor ismét ezt mondta:

– Az én anyám meghalt tüdőrákban.

Egyre jobban aggasztott a helyzet. Úgy éreztem, valamit szeretne üzenni ezzel, csak nem tudja, hogyan kellene. Az intézményünkben volt pszichológus, járt is hozzá a kisfiú. A pszichológus elmondása szerint nála nem mond ilyeneket, amikor a család kerül szóba, igazából nem is nagyon említi az édesanyját. De majd jobban figyel erre nála.

Ahogy teltek a napok, egyre többször mondogatta váratlanul ezt a mondatot. Volt, amikor ebéd közben, volt, amikor a játszótéren a mászókán, vagy éppen a boltba menet.

Azt gondoltam, hogy az anyukája elvesztéséről a családjában nem beszéltek vele, és talán ezért is mondogatja annyit. Egyik délután, amikor is az apjának látogatása lett volna, telefont kaptunk. Az apa kórházba került. A két nagy testvér tudta a hírt, édesapjuk hívta időközben őket. Zsombor karba tett kézzel, morcosan ült a konyhában, és azt mormogta, hogy apa nem jött, pedig megígérte. Ekkor a kisfiú bátyja kérte, hadd beszélhessen velem. Könnyes szemmel állt előttem. Leültünk a szobájában, majd mesélni kezdett. 

Amikor az anyukájuk meghalt, nem tudták, mi lesz velük. Tisztán emlékszik, hogy egyik reggel, amikor megkapták a hírt otthon, néma csendben feküdtek, az apjuk fel-alá járkált. Zsombor, amikor felkelt, odament az apjához, kérdezte, mi a baj, amikor is az apja csak annyit mondott neki: Anya meghalt tüdőrákban. Meg is bánta rögtön, nem így szerette volna elmondani neki, de abban a pillanatban valahogy kijött belőle. És most nagyon fél attól, hogy az apja is meghal, és akkor mi lesz a kistestvérével. Mert ő is sokat betegeskedik mostanában, és azt is tudja, hogy a tüdejével is gondok vannak.

Hallgattam, amíg mindent elmesél, amíg minden félelmét kiadja magából, amíg megnyugszik. Ekkor értettem meg, hogy Zsombor miért mondhatta időnként váratlanul, amit mondott. Ugyan elmondták neki, mi lett az édesanyjával, de nem az ő életkorának és fejlettségi szintjének megfelelően, és ezért nem tudta hova tenni.

Hiszen, ha egy gyerek előtt titkolnak valamit, attól még érzi a feszültséget, és azt is meg kellett tapasztalnia, hogy rá nem figyelnek eléggé. Így könnyen megrendülhet a bizalma is.

Vekerdy tanár úr szerint sem jó, ha nem mondunk semmit a gyereknek, mert ilyen esetben az érzelem, a veszteség érzése le, illetve el van nyomva, és később jelenik meg valamilyen formában, esetleg neurózisként.

Szerencsére az édesapjának nem volt nagyobb baja. Két hét után már újra rendszeresen látogatta őket.

Telt-múlt az idő, eljött a karácsony. Ilyenkor az otthonban közösen ünnepelnek gyerekek és felnőttek. Készültek versekkel, produkciókkal. Az ünnepség végén, este kint álltam az otthon bejárata előtt, amikor is Zsombor kijött hozzám. De szépek a csillagok! – mondta. Ezután megkérdezte tőlem, hogy ha valaki meghal, lehet-e neki üzenni. Hirtelen csak annyit tudtam válaszolni, hogy vannak, akik szerint igen. Megkérdeztem tőle, megvan-e még a tegnap kapott héliumos lufija. Azt felelte, kettő is van belőle, mert a szobatársa neki adta a sajátját. Felmentünk a csoportba, a lufira pedig ráírtam, amit a kisfiú kért: Boldog karácsonyt, anyuci!

Kivittük a lufit az udvarra, ahol elengedte. Hosszan nézte, ahogy a lufi felszáll és eltűnik az éjszakai égben. Kösz, Krisz bá! Most már menjünk fel, mert mindjárt megfagyok! És ezzel rohant is befelé.

Kovács Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / mrs