A „hányok” az nem vélemény, és az „undorító” sem lesz soha konstruktív – Kommentek és önámítások
Reggel van, és az álomtól kótyagos vagyok, de nem kell sehova sietni, ezért megnézem, mik a hírek, és milyen kommentek érkeztek a cikkeinkre. Nem is kell már kávé, felszalad bennem a pumpa. Vagy fel se megy már. Évek óta pumpával élek, megszoktam, tudom kezelni, legalábbis azt hiszem. A pumpám az enyém, az is hozzám tartozik, abból nem adok, de még a használati útmutatójából sem. Nem tudok mindent a világról (ó, jaj, nagyon nem!), viszont azt ismerem, miként működik a kommentszekció, amit lehetetlen moderálni. Pedig évek óta ezt csinálom. Szentesi Éva írása.
–
Évek óta vizsgálom magam, hogyan reagálok a kommentekre, és tisztelettel bevallom, hosszú ideig nem bírtam kikerülni a bűvköréből, véresen komolyan vettem. A kommentelő nem egyenlő az emberrel, de a kommentekben ott a néplélek, ez bizony nagy igazság. A kommentelő az a lény, akit az ösztönök kreálnak, de nem mi vagyunk (egy pszichológus jobban tudná).
Sokszor én sem tudom megfejteni, mi vált ki vitát, ellenérzést, haragot, gyűlöletet, csodálatot, ámulatot, bármit. Vagy semmit. Van úgy, hogy amiről azt hisszük, ez majd nagyot megy, arra nem érkezik reakció. Mi pedig a reakciókból élünk, azért csináljuk, hogy legyen hatása – ha nincs hatás, az baj, mert akkor nem érdekes annyira, hogy felbőszítsen, vagy elismerést váltson ki. (Vagy simán csak vacakol az algoritmus, és nem juttatja el a hírt a megfelelő helyekre.)
Mondom, évek óta a reakciók bűvkörében élek. Nehéz munka, nehezebb, mint szenet lapátolni, és higgyétek el, sokszor érzem, hogy szívesebben csinálnám azt, inkább lennék fekete szügyig, mint hogy még egyszer elolvassak egy kommentet is.
Amióta véleménydiktatúra van (de ezt még véletlenül se keverjük össze a szólásszabadsággal), azóta mindenki automatikusan elhiszi, hogy a véleményét feltétlenül ki kell fejtenie, hiszen ha egyszer megteheti, akkor kell is. Feltétlenül. Szükséges.
Igen ám, csak sokan elfelejtik, hogy például a hányok az nem vélemény, az undorító pedig nem konstruktív, mert nem tanul belőle semmit a célszemély, se én, akinek kénytelen-kelletlen olvasnia kell.
Hidd el, értem én, hogy hánysz, értem bizony, hogyne érteném, de erre csak annyit tudok mondani a legnagyobb tisztelettel (és itt most egy nagy klasszikusból idézek): „Szóljál anyádnak is, hányjatok együtt.”
Értem én azt is, hogy az az érzés jelenik meg a szívedben, hogy utálatod tárgya (aki nem mellesleg egy ember) undorító, de hogy lehet ezt kimondani, pláne leírni valakiről, még ha a kimagasló szellemi nívódról letekintve azt a másikat igencsak kicsinek nézed is? Tudjátok, mi az undorító? A fűben felejtett kutyagumi, amit a hanyag gazdi le se szart, és otthagyott, én meg beleléptem a recés talpú bakancsommal, és percekig káromkodtam, mert ha szedtél már ki recés talpú bakancsból bűzlő kutyafost, akkor pontosan tudod, milyen érzés az undor.
De az ember nem kutyaszar, még akkor se, ha nem fér bele a te kifinomult szellemi értékítéletedbe.
Mindezek pedig annak kapcsán jutottak most eszembe, hogy mertünk Pumped Gabóval interjút készíteni. Mert érdekel bennünket más is, mint ami a saját buborékunkon belül van, hogy nemcsak az az ötvenvalahány ember izgalmas számunkra, aki kultúrát csinál, hanem az is, aki nem, vagy másképp.
És ezen a ponton az a kérdés is felmerült bennem: tényleg nem tanulunk abból, hogy visszahúzódni a saját buborékunkba nem vezet sehova? Hát nem pont az vezethet a bukáshoz, ha nem vesszük tudomásul, hogy rajtunk kívül is élnek emberek, legyenek azok akár tanulatlanok, sekélyesek, buták, vagy kövessenek el hibákat? Nem éppen mi vagyunk sekélyesek és buták, ha bezárjuk a kapuinkat, és nem engedünk át rajta semmit (vagy senkit), mert úgy hisszük, magas szellemi és kulturális értéket képviselünk?
Kulturális értéket, kutyaszarozva? Mégis hogy?
A kutyagumi sose lesz vélemény, ne ringassa magát senki ebbe a hitbe. A kutyaszar az csak kutyaszar. Ha otthagyja az úton a gazdi, és belelépünk, csak idegesek leszünk tőle, bosszankodni fogunk, és egészen addig bűzölögni fog a talpunkon, míg le nem takarítjuk onnan, de hasznunkra sose válik.
Nem tanulunk belőle, nem leszünk tőle okosabbak, nem fogunk fejlődni jobb irányba a bűzös cipőtalptól. Csak idegesek leszünk, még talán szégyenkezünk is, nem értjük, miért pont elénk lett odatojva, miért pont mi léptünk bele. A kutyagumiban semmi konstruktív nincs.
Helyette inkább mondd el, mi a baj, adj ötletet, kritizálj, írd meg, mit és hogyan kellene másképp csinálni – és miért. Légy konstruktív, és közben egy pillanatra se felejtsd el, hogy a másik is ember, még akkor is, ha nem fér bele a te értékrendedbe.
Egyáltalán, mi az az értékrend? Csak abban élhetek, amit a sajátomnak gondolok, azon kívülre nem nézhetek? Nem vizsgálhatom meg, hogy a másik honnan indult és hová jutott el? Nem lehetek rá kíváncsi? Nem adhatok neki esélyt, hogy ő is fejlődjön, akár a maga módján, más lépték szerint?
Egyébként is: nem ugyanott van a startmezőnk, nekünk embereknek. És nem csak abból lehet tanulni, amit mi magas szellemi színvonalnak képzelünk.
Higgyétek el nekem. Évek óta kommenteket moderálok.
Szentesi Éva
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/d3sign