„A gyerekek mosolyából nem lehet rendezni a közüzemi számlákat” – Miért nem hagyom (még) el a pályát?

–

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az utóbbi időben pedagógusként nagyon mélyen vagyok lelkileg

Átverve, becsapva, megalázva érzem magamat. Hónapok óta küzdünk azért, hogy a pedagógusok helyzete javuljon, a szakma egy kicsit megbecsültebbé váljon, legyen értelme a pályára jönni, és a pályán maradni. Sajnos egyre kevesebben választják ezt a csodás hivatást. Nagyon sok üzenetet kaptam az utóbbi időben végzős egyetemi hallgatóktól, akik lelkesek, tényleg szeretnének tanítani, sokaknak ez a gyerekkori álma, de egyszerűen bizonytalanok abban, hogy tudnák-e ezt a hivatást űzni ilyen megalázóan kevés fizetés mellett, ami még a lakhatásukra se lenne elég. A pályán lévők közül is rengetegen ugyanezekkel a gondolatokkal harcolnak. Mert máshol, jóval kevesebb felelősséggel, sokkal több pénzt kereshetnének, és nem lennének mindennapi megélhetési gondjaik.

Igen, mondhatjuk azt, hogy ez túlzás, meg most hirtelen idecitálhatjuk azt az adatot, miszerint „a pedagógusok 86 százalékának van megtakarítása” (mondjuk, összeget azért nem párosítottak hozzá), attól ez még a szomorú valóság.

A most bejelentett emelés – ami, ugye, bérpótlék, tehát bármikor elvehető – 30 százalék helyett már csak 20, hiszen gyorsan az idei, már meglévő emelést is hozzácsapták, bizony nem oldja meg a problémát. Sőt, sokkal inkább mélyíti.

A helyzet elkeserítő

És én még szerencsés helyzetben vagyok, mert saját vállalkozásom van, így megélek abból a pénzből, amit a tanítás mellett keresek. A legtöbben így vannak ezzel, ekként tudnak a pályán maradni. Kijelenthetem ugyanis, hogy csak a tanítással keresett pénzből erre esélyem sem lehetne.

A kötelező fizetnivaló (lakás, számlák, bérlet) rendezése után körülbelül 20 ezer forintom marad egy hónapra a tanári jövedelmemből. Kevesebb mint napi 700 (!) forint. Ezt most inkább nem is kommentálom.

De ez az írás most mégsem csak erről szól

Tulajdonképpen magamat is győzködöm vele, de talán másoknak is segíthet. A hajamnál fogva kell magamat kirángatnom ebből a nagyon mély, letargikus állapotból. Ehhez pedig nem létezhet jobb technika annál, mint hogy átgondolom, miért is jó a pedagógusi pályán maradni. 

Minden nap más, mindennap történik valami új, valami váratlan. Az iskolai munka szinte sosem válik egyhangúvá, nem mondhatnánk, hogy unalmas lenne a pálya.

A monotonitás itt elképzelhetetlen, hiszen mindennap más a tananyag, mások az osztályok, a gyerekek hangulata, és állandóan történik valami, ami arra ösztönzi az embert, hogy mindig naprakész legyen, és mérhetetlenül rugalmas.

Nagyon kevés olyan szakma van, ahol nap mint nap ennyi képességet lehet használni, és ezek folyamatosan fejlődnek is: az empátia, a türelem, a kooperáció, a kommunikáció, a kreativitás. Ezeket minden pillanatban használnunk kell, ami szerintem az élet egyéb területein is előnyünkre válik, és később is hasznosíthatjuk.

A gyerekek szeretete, törődése szerintem az egyik legjobb dolog a pályán

Amikor egy betegség után belépsz az iskolába, és megrohamoznak a gyerekek, akik aggódtak érted, és nagyon hiányoztál nekik, na, az például páratlan élmény. Sokszor feledteti azokat az apró bosszúságokat, amiket ugyanezek a gyerekek okoznak nekünk. Persze minden áldott vagy épp áldatlan napon próbára tesznek bennünket, hiszen feszegetik a határaikat, és ezzel nyilván a miénket is.

A tanítás, nevelés valóban olyan foglalkozás, amelyben a jövőnek adhatunk, a jövőt alakíthatjuk.

A gyerekek szívják magukba a tudást, a példád, a mintáid alapján pedig formálódik a világszemléletük, a hozzáállásuk, megállíthatatlanul fejlődnek. Hol gyorsabban, hol lassabban, hol láthatóan, hol láthatatlanul, de biztosan mind közelebb kerülnek az érettség(i)hez.

A napi munkánkkal pedig mi is folyamatosan új horizontot nyitunk előttük, és ezzel valamennyit hozzáteszünk egy jobb, szebb világhoz, amilyenben mi is élni szeretnénk. Vagy ha nekünk nem adatik meg, akkor azt szeretnénk, hogy legalább a jövő nemzedékei már ne úgy éljenek, ahogy mi vagyunk kénytelenek… 

A legjobb mégis az, hogy a munkánk során rengetegszer lehetünk gyerekek

Nagyon sok olyan pillanat van, amikor önfeledten játszhatunk a gyerekekkel, beöltözhezünk például egy rendezvényre, részt vehetünk különböző vetélkedőkön, táncolhatunk bulikon, izgulhatunk értük versenyeken.

Ilyenkor igazán megtapasztalhatjuk azt, hogy milyen felnőttként megőrizni és felszínre hozni a gyermeki énünket. Én ezt szeretem a legjobban ebben az egészben, hiszen abszolút „legálisan” lehetek én is újra gyerek. Kifejezetten élvezem, hogy néha felhőtlenül szórakozom közöttük.

Tudom, ezekkel a dolgokkal nem lehet a boltban fizetni, a gyerekek mosolyából pedig sajnos képtelenség rendezni a közüzemi számlákat.

Nekem most ez a pár gondolat adott egy kis muníciót erre a néhány hétre, ami még hátravan a tanévből. Aztán jön a nyár, amikor végig lehet gondolni, hogyan, és merre tovább.

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Drazen_