Ez itt Dumbledore sakkjátszmája – Mindjárt a mozikban a Legendás állatok és megfigyelésük harmadik része

–

A Harry Potter-filmek lezárásával jókora buborék keletkezett nemcsak a Warner Bros. filmstúdió bevételi oldalán, hanem a rajongók szívében is. Hiába vonta mágikus bűvkörébe J.K. Rowling a világot jelentő deszkákat, ez nem elégíthette ki a varázsvilágért ácsingozó muglik vágyait. Ha fantáziabirodalmat építesz, felelős is leszel érte. Az írónő, ha nem is papíron, de a mozivásznon engedett a nyomásnak, és ott ragadta meg az univerzumát, ahol a legkevésbé vártuk: egy roxforti tankönyv szerzőjének perspektíváját választotta, hogy elmesélje a Harry Potter-saga előzményeit.

A „Legendás állatok és megfigyelésük” hét évtizeddel Harry Potter története előtt vette föl a fonalat.

Rowling eredetileg trilógiának szánta a globális varázslóháború történetét, amely az 1920-as években bontakozott ki, majd 1945-ben Albus Dumbledore és Gellert Grindelwald legendás párviadalával ért véget (ez nem spoiler, hanem történelem).

Varázsvilága e közel két évtizedét végül nem három, hanem immár öt epizódban tervezi Rowling elmesélni, bár az első két rész komótos történeti kaotikusságát tekintve nem meglepő, hogy a filmstúdió a Dumbledore titkaihoz újra csatarendbe állította a Harry Potter-filmeket adaptáló Steve Kloves forgatókönyvírót is – nehogy abból az ötből esetleg hat vagy még több legyen.

Fától az erdőt

A Legendás állatok és megfigyelésük sikerét a száz évvel ezelőtti miliő varázslatos megidézésének köszönheti. Ekkor még hálától bepárásodott szemekkel pislogtunk föl a nézőtérről a vászonra, amiért Rowling újra ablakot nyitott a mágikus játszóterére. Talán ezért nem tűnt föl – vagy nagyvonalúan szemet hunytunk fölötte –, hogy a főszereplő Göthe Salmander állati fogócskája kisebb döccenésekkel találja csak meg a helyét a Grindelwald megjelenését előkészítő hajszában.

Bár Rowling a hétkötetes Potter-sorozattal már bizonyította, hogy mestere a mágiának, a mozivásznon mégis bűvésztrükkhöz folyamodott: egy kislány alakjával vezetett meg bennünket, hogy ne lássuk a fától az erdőt. Nála a rengeteg neve: Credence.

Bocsánatos „bűn”, tekintve, hogy Salmander négyesfogata (a főhős mellett az auror Tina, a telepata Queenie és a mugli Jacob) a romantikus kettősével milyen ellenállhatatlanul alapozta meg a varázsvilág nosztalgiáját. Hogy a – történet szempontjából – nem sok vizet zavaró, de azért fél New Yorkot leamortizáló címszereplők cukiságáról már ne is beszéljünk! A túlbonyolított végkifejletre azért összeszaladtak a szemöldökök, de Johnny Depp hatásvadász belépője mindent felülírt.

Hinta-palinta

A Grindelwald bűntettei alcímet viselő második epizód már több fejvakarásra és zavart pillantásra késztetett. Az előző etap végére kissé szétszórt Credence újra összeszedte magát, és származásának titkáért akár fausti alkura is hajlandó volt. Depp levetett Tim Burton-karakterekből összevarrt Grindelwaldja nem elég, hogy a frászt hozta ránk a döglött hal tekintetével, de karizmájával mindenkit ki is takart a vászonról. Rowling a nyitórész kerítőnőjéből a folytatásra átlényegült az ollóját vérszomjasan csattogtató párkává, amit a korábban remekül felvezetett romantikus szálak bántak. A történet narratívája pedig a hosszan építgetett Lestrange-család kártyavárával hullott darabokra.

Azért két jó „dolog” – a mindig eszményi furkász barátunk mellett, persze – így is kisült a produkcióból: az egyik Albus Dumbledore feltűnően tétlen karaktere, akivé a színész Jude Law lényegült át egy szakajtónyi százfűlé főzetének benyakalását követően, a másik a tragikus sorsú Leta Lestrange figurája, akit felemésztett a féltestvére halála miatt érzett bűntudat. Az új Batman cicájának, Zoë Kravitznek jutott ezzel a produkció legérdekesebb szerepe. Rowling a Grindelwald bűntetteiben ismét hintába ültette a nézőit, már ami a Lestrange-család zsákutcáját illeti, majd a korábbi részhez hasonlóan begyújtott egy rakétát: a hányatott sorsú Credence-t a legvégén Dumbledore-nak nevezte, és ezt egy főnixmadárral nyomatékosította. Ezzel persze semmit sem magyarázott meg, csupán rágnivaló gittet adott a rajongók számára. 

Erdőben a fát

Rájárt a rúd a harmadik epizódra, a Dumbledore titkaira: a pandémia nehézségei mellett a folyamatos botrányok is megnehezítették a forgatást, mint amilyet J.K. Rowling transzfób megnyilvánulásai keltettek, nem beszélve Johnny Depp családi erőszaktól és rágalmazási perektől hangos válásáról. Utóbbival ki is golyózta magát a sztár Grindelwald szerepéből: mindössze egyetlen jelenetet forgattak le vele, mielőtt a filmstúdió távozásra szólította. Az apanázsát ettől függetlenül megkapta: Depp talán soha ilyen könnyen nem keresett még 16 millió dollárt. A színész vászonra festett szörnyetegét Mads Mikkelsen maníros alakítása váltotta: Grindelwald így vált elbűvölőbbé és veszélyesebbé, mint valaha. A végeredményt tekintve minőségi csere történt.

S bár elmondható, hogy a gonosz bőrébe minden epizódban másvalaki bújt (Colin Farrell, Depp és most Mikkelsen), Grindelwald színeváltozása ezúttal magyarázat nélkül marad.

A Legendás állatok és megfigyelésük sztorija még soha nem volt ilyen koherens: a film középpontjában most valóban egy fantasztikus bestia áll (köszi, Mr. Kloves!). Salmander testhezálló küldetéssel bolyong valahol a dzsungel mélyén, de nincs egyedül: védencére mások is szemet vetettek. Eközben Jacob a nagy gazdasági világválság utóhatásait és Queenie hiányát nyögi, mielőtt újra magával ragadnák a varázslatos események. Szerelmét az előző részben átcsábította a Sötét Oldal, aki most Gestapós hatékonysággal halászik „sajátjai” közt a zavarosban. Credence a Potter-univerzum Kylo Renjeként Grindelwald oldalán is a saját igazát keresi.

Családi Titkok Kamrája

Ez a rész, amint az alcíme is mutatja, Albus Dumbledore filmje. Derék professzorunk lendíti – mint ahogy azt a Harry Potter-történet esetében már megszokhattuk – mozgásba a történéseket. A Dumbledore titkai tulajdonképpen a címszereplő és Grindelwald sakkjátszmája, amit előbbi szemlesütve, gúzsba kötve és érzelmileg kompromittálva kénytelen megvívni. Persze nincs egyedül: Dumbledore frissen verbuvált seregeként sorakozik fel mögötte Göthe és bátyja, Theseus Salmander, a viszonzatlan szerelem tüzében égő asszisztens, Bunty, Leta Lestrange célt tévesztett mostohabátyja, Juszuf Káma, az előző részben mindössze néhány másodperc „mozgóképnyi” játékidőt kapó Lally Hicks professzor és a varázsvilágon ismét keresztül csetlő-botló mugli, Jacob. Mindannyian fontos szerepet játszanak Dumbledore tervében. Céljuk a megtévesztés, amit tökélyre visznek, már ami minket, nézőket illeti.

Dumbledore szélesre tárja a családi titkok kamráját, és végre kielégítő választ kapunk Credence származásának kérdésére. Egyben mélyebbre merülhetünk és tisztábban láthatunk a professzor Grindelwaldhoz fűződő kapcsolatában.  

Akinek nem inge a szociális érzékenyítés, az ezt a produkciót ne vegye magára!

Már a film nyitójelenetében bebizonyosodik, hogy Law és Mikkelsen párosa mekkora telitalálat a szembenálló felek tekintetében: gesztusaik tele vannak egymásnak ellentmondó érzelmekkel, melyek új alapokra helyezik küzdelmükkel együtt a kapcsolatukat is.

Legendás állatot a Parlamentbe!

A varázslóvilág választás előtt áll, így a Legendás állatok és megfigyelésük soha nem volt még ennél aktuálisabb. Az 1930-as évek radikális tekintélyuralmi nacionalizmusa csapódik le Grindelwald meghirdetett totalitárius diktatúrájában, ami a varázsvilág jobbratolódását eredményezi, összhangban a mugli világtörténelemmel.

Grindelwald eszköze a félelemkeltés és az ellenségkép-teremtés, hogy célt és értelmet adjon a tömegek kiábrándult dühének. Rowling arra keresi a választ, hogy hogyan választható meg olyasvalaki, aki nyilvánvalóan méltatlan a vezetői posztra.

Ahogy Dumbledore megfogalmazza: aki nem vezetni akar, hanem azt, hogy kövessék.

A csi-lin „legendás bestiája”, ami körül a cselekmény bonyolódik, egyébként nem a szerző elmeszüleménye, hanem a kínai mitológiából adaptált fantáziaállat: szíve tisztasága teszi lehetővé, hogy pillantása a lélek mélyére hatolhasson. Hasznát látnánk mi is egy ilyen lénynek az országgyűlési választások idején.

Itt járt Tina

Katherine Waterston már a legelső Legendás állatokban a néző és Salmander szívébe lopta az auror Tina Goldstein figuráját. Ez a „zsák a foltját” tipikus esete, ráadásul Waterston olyan gyöngédséggel tudott ránézni a szórakozott magizoológusra, amitől nekünk is rögtön melegünk lett. Rowling elég mostohán bánt a Grindelwald bűntetteiben ezzel a romantikus szállal – meg egyébként mindegyikkel, mintha hadat üzent volna a szerelemnek –, a harmadik etapból meg szinte kiírta Tinát. Alig egy-két percnyi játékidő jut neki.

Ez a száműzetés állítólag Rowling transzellenes megjegyzéseihez lehet köze. Tavalyelőtt megkifogásolt egy cikket, amely „nők” helyett „menstruáló emberekre” hivatkozott. Rögtön azzal vádolták meg az írónőt, hogy kizárná a transzneműeket a társadalomból. Bírálói közt ott volt Waterston is, aki keményen a szemére vetette, hogy nem tekintheti magát feministának, ha nem áll ki mindenkinek az emberi jogaiért. Hogy ezért vagy más miatt, Tina karaktere – minden hivatalos indoklás nélkül – erősen háttérbe szorul az új epizódban.

„Purlicerpennával” a képzelet margójára

A Legendás állatok és megfigyelésük a harmadik etapra is pazar látványossággal és meghökkentő titkokkal szolgál, miközben előkészíti a franchise végkifejletét. Nem toporgunk tehát továbbra is egyhelyben, hanem hang nélkül robogunk bele a második világégésbe. Megmutatkoznak azonban a filmsorozat kiégésének szaporodó jelei: hiába az összeszedett igyekezet, a hullámzó karakterizálás (a figurák rendhagyó kezelése), a történetszálak megváltoztatása (Credence feltámasztása) és az ötletek újrahasznosítása (megtévesztés a bőröndökkel, akárcsak a hét Potterrel a Halál Ereklyéiben) szétzilálja a történetet. De őszintén, kit érdekel ez – a vájtszemű filmkritikusokat kivéve –, ha újabb röpke két és fél órára ismét magával ragadhat bennünket Harry Potter varázslatos univerzuma? Rowling újra tátott szájú kisgyerekké változtat, és ehhez neki még varázspálcára sincs szüksége.

Bányász Attila

Képek: InterCom