Ezek a kreatív hobbik segítenek kizárni a valóságot

–

Tartozom egy vallomással: mindig is irigyeltem azokat, akik annyira kitartók a hobbijukban, hogy – legyen szó sportról, zenéről, képzőművészetről vagy egyéb tevékenységről – egy idő után profi szintre fejlesztették a tudásukat benne. 

Én ezzel ellentétben fekete öves „hobbiszédelgő” vagyok, amit leginkább a barátaimnak készített ajándékokon lehet lemérni: mindig az adott korszakomhoz passzoló meglepetésekkel örvendeztetem meg a családot, a barátokat.

A kézműveskedés iránti rajongásom egészen kicsi korom óta jelen van az életemben, amit a kreatív szüleim és a tanító nénik erősítettek bennem tovább. Már korán megtapasztaltam, hogy néhány színes ceruzával vagy gyönggyel könnyen le lehet foglalni az egyébként elég izgága kisgyerekénemet. És talán ennek is köszönhető, hogy a baráti társaságom is főleg kreatív, alkotni vágyó emberekből áll. 

Vannak olyan alkotótevékenységek, amelyek tartósabban maradtak meg az életemben, míg mások rövid életű szenvedélynek bizonyultak csupán. Mivel azonban nem szeretek kidobni semmit, olykor rábukkanok egy-egy elfeledett eszközre a fiók mélyén – ilyenkor pedig az újrafelfedezés öröme visszavisz egy-egy régi hobbihoz. Mutatom is őket, hátha új szenvedélyre, inspirációra lelsz köztük. 

Ékszert készíteni bárhol, bármikor lehet

Az egyik legkorábbi hobbim az ékszerkészítés, ami kisiskolásként fonalból font barátságkarkötőkkel kezdődött. Aztán rengeteg különböző technikát tanultam barátnőktől, felnőttektől, sőt könyvekből is. A barátaimmal kész verseny alakult ki köztünk, ki tud szebb dolgokat alkotni gyöngyökből, fonalakból, műanyag zsinórból. Tonnaszámra gyártottuk a karkötőket, a nyak- és bokaláncokat, gyűrűket. Aztán felfedeztem magamnak a drótot is mint anyagot, amiből főleg gyűrűket, fülbevalókat állítottam elő fáradhatatlanul.

A barátnőimnek hála, újra meg újra előkerül ez az elfoglaltság, főleg a fonalakkal – bár már nem borítja alkarközépig színes karkötőrengeteg a csuklóimat, és a középiskolai órák helyett azóta már egyetemi előadások jelentik az ékszerkészítés közben szóló „háttérzajt”. De hosszú vonatutakon vagy reggel, a villamoson is elő-előkerülnek a fonalak. 

Mivel kevés eszköz kell hozzá, lényegében bárhol nekiállhatok (főleg a fonalasaknak),

ez a tevékenység pedig mindig segít visszatalálni gyermeki önmagamhoz.

Egy időben minden fontosabb eseményen is készítettem egy-egy darabot – ezek utána „kapaszkodókként” emlékeztettek a mindennapokban a szép dolgokra, számomra kedves emberekre. 

Ruhatár újragondolva – pólófestéssel

Tizenegy-tizenkét éves koromban nagyon rákaptam a textilfestésre, főleg pólókat gyártottam először textilfilccel, aztán a szebb eredmény érdekében textilfestékre váltottam. Boldog-boldogtalan ezt kapott tőlem ajándékba, és a frissen alakult (rövid életű) zenekarunknak is készítettem egyenpólót.

Büszkén hordtam saját készítésű darabjaimat, ezek közül némelyik mai szemmel nézve is jól sikerült, míg másokat már nem vennék fel. Valószínűleg kitaláltátok: nem én voltam a legtrendibb gyerek a suliban, viszont a saját köreimben mindig nagy népszerűségnek örvendtek az alkotásaim, és örömmel tanultunk egymástól újabb technikákat, amikkel még egyedibbé tehettük a megjelenésünket. Az első karantén újra előhozta az alkotási vágyamat, az akkor még kéthetesnek hitt lezárások nagy részét egy régi farmerkabát egyedivé varázslásával töltöttem:

Azon túl, hogy büszkeséggel tölt el, amikor a saját kreálmányaimat hordom, a textilfestés többek közt arra is jó eszköz, hogy miközben új életet adok a régi daraboknak, rengeteg színt is csempészek a mindennapjaimba.

És beszélgetésindítónak sem utolsó. 

A bennem élő hippi számára a legjobb móka a batikolás

Ebbe a hobbiba a legjobb barátnőm vezetett be, akinek egy időben a fél ruhatára batikolt cuccokból állt, a zokniktól a pulóverig. Régebben együtt is alkottunk ilyen darabokat, színessé varázsolva a konyhájukat. Nemrég úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megint megpróbálkozzam vele, ezúttal egyedül, a saját konyhámat összefestékezve.

Kikérdeztem a barátnőmet a fontosabb tudnivalókról, aztán megrendeltem a nagyon retró kinézetű ruhafestő porokat, amelyekből – forró víz segítségével – szuper élénk színek varázsolhatók. Mivel ezek nem túl drága festékek, így egy-két darabot nem érte volna meg rendelni (hiszen a szállítási költség több lett volna, mint a vásárolt termékek ára), így „beszabadulva” az online boltba, rögtön húszfélét „dobtam a kosárba”. Ezeket néhány nap múlva ki is hozta a futár (az újrafelhasználás jegyében egy nutellás papírdobozba csomagolva, így először nem akartam átvenni a csomagot, mert az hittem, valami keveredés van). Nem árulok el nagy titkot, a festékeim azóta sem fogytak el, pedig már jó pár színes pólóval gazdagodott a szekrényem.

Ezek egyébként ma újra divatosnak is számítanak – azóta számtalan üzletben jöttek velem szembe batikolt darabok, nevetségesen nagy összegekért, viszont mivel már tudom, mennyire egyszerű őket elkészíteni, nem verem magam felesleges költségekbe.

Batikolni mindig jó program, és nyugi: a csempéről is hamarabb lejön a ruhafesték, mint gondoltam. 

A hímzés kortalan hobbi

Szeretem látni a munkám eredményét, de általában kevés az időm, így a gyakorlásra, fokozatos fejlődésre nem igazán hagyok magamnak lehetőséget. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a hímzéshez való viszonyom. Utoljára negyedikes koromban hímeztem, méghozzá keresztszemest, a nagymamám utasításait és egy előrajzolt gyakorlókészletet követve. Valami hirtelen ötlettől vezérelve viszont tavaly, a legnagyobb hajtás közepén újra rákaptam a dologra, és „ha már lúd, legyen kövér” alapon rögtön nekikezdtem egy pólónak, amire egy részletgazdag, feliratos képet álmodtam meg.

Az alapokat néhány Pinterest-videóból szedtem össze – gondoltam, nem érhet baj, ha ezt a gyorsan szerzett elméleti tudást a gyakorlatba is átültetem. Igazából jobban sült el a dolog, mint vártam, de sokkal lassabb volt a művelet, mint gondoltam volna. Bár meg kell hagyni, filccel rajzolni a mintákat az üres pólókra sokkal gyorsabb, de hímzéssel szebb eredményt lehet elérni (főleg, ha nem vagytok olyan türelmetlenek, mint én).

Kalligráfia – nem csak szépíróknak

Egy véletlennek köszönhetem, hogy megismerkedtem a kalligráfiával: az egyetemi diákszervezetünkbe egy alkalommal ellátogatott egy lány, aki modern kalligráfiával foglalkozik, és tartott nekünk egy interaktív foglalkozást. 

Másfél órán át elmélyülten kanyarítottuk a betűket, és határozottan meg voltam elégedve a végeredménnyel.

Sosem volt szép a kézírásom, a gyöngybetűkkel jegyzetelő barátnőim mellett nem gondoltam, hogy nekem bármi közöm is lehetne valamihez, ami szépen formált betűkről szól.

Mégis, abban a másfél órában meglepően szép dolgok kerültek ki az ecsetfilcem alól, így időnként otthon is leülök betűket rajzolgatni, ha kell egy kis kikapcsolódás. Az önbizalmamnak is jó tett, hiszen kisiskolásként sok kritikát kaptam, amiért „lány létemre” csúnyán írok – most viszont kiélhetem magam. Bár a jegyzeteim azért továbbra sem tükrözik ezt a hobbimat… 

És egy örök klasszikus: a festés

Bár az emberábrázolásom semmit sem fejlődött az elmúlt 12 évben, nem hagyom, hogy ez visszatartson attól, hogy ecsetet ragadjak.

Hiszen, amikor szabadon engedhetem a színeket, az összes feszültség kiáramlik belőlem. 

Az utóbbi időben az absztrakt műfajjal kísérletezem, mert az megengedi, hogy nyugodtan elmerülhessek a színekben. Az időhiányt pedig néhány aprócska vászon feledtette el velem, amikkel sokkal hamarabb elkészülök, mintha valami nagyobbat alkotnék. És még ajándéknak is tökéletesek az általunk festett képek.

Meséljetek kommentben, ti milyen régi-új alkotótevékenységgel foglaljátok el magatokat szívesen!

A képek a szerző tulajdonában vannak

Pichler Zsófi