„Emlékeket gyártottunk tiszta erőből” – Bebizonyítjuk, hogy a szilveszter igenis lehet jó!

–

Marossy Kriszta, alias Marishka kolléganőnk – úgy képzeljük – mindig is az éjszaka királynője volt, a mai napig nem tudja úgy kitenni a lábát otthonról, hogy ismerősbe ne botlana. De mint hamarosan kiderül, ez akkor is így volt, ha netán szilveszterkor otthon maradt:

„A legjobb volt, amikor nálunk voltak a szilveszterek, műsort csináltunk egy saját magunk által ácsolt színpadon, több százan fordultak meg a lakásban, és körülbelül január 5-ére ürült ki a leharcolt pecó. Illetve a régi lovik is jók voltak, amikor még nagyjából a Tilos az Á! közönsége bukkant fel a lelátón, de mára már inkább az Octoberfestre hajaz, így a közelébe sem megyek.”

Aki Marishkával valószínűleg a leginkább tudta volna tartani a tempót, az Doffek Gábor, akinek egyenesen munkaköri kötelessége lett a mulatozás, ezért neki nem is egy legszebb szilvesztere akadt: 

via GIPHY

„Huszonöt éven át rendezvényszervezés volt a szakmám, továbbá volt négy-öt olyan év az életemben, ami kizárólag a féktelen, tombolásos bulizásról szólt – ezen átlagosan heti négy alkalmat kell érteni. Emiatt nekem a szilveszterek nem valami egyszeri, kiemelkedő nagy lehetőséget jelentettek a bulizásra, hanem több ezer alkalom közül egy sima szerda estét, kis túlzással. És mivel éveken át szabályos életformám volt a nonstop bulizás, őrjöngés, táncolás, és minden, ami ezzel jár – ezért legemlékezetesebb szilveszterből nekem nem egy van. Hanem

az a néhány év volt a legcsodálatosabb, amit a tíz-tizenöt legjobb barátommal balatoni nyaralókban elbújva töltöttünk, ahol főztünk, ettünk, ittunk, táncoltunk, visítottunk, rengeteget nevettünk, és emlékeket gyártottunk tiszta erőből,

amely emlékek a mai napig velünk vannak, amikor együtt vagyunk, amikor a gyerekeinkkel összegyűlünk ugyanott – vagy épp őket engedjük bulizni ugyanezekbe a nyaralókba.”

Kurucz Adrienn is – állítása szerint – sokat kísérletezett, de mára már tudja a tuti receptet, íme:

„A szilveszterezés minden számomra izgalmas és vállalható (és olykor vállalhatatlan) formáját próbáltam már, és eddig két variáció jött be igazán: 1. Trombitálás és ordítozás az utcán ötévesen. 2. Pasival enni valahol egy jó pezsgős vacsorát, utána moziba menni, és az ágyban befejezni (vagy ott elkezdeni) a napot. Elsején pedig kimenni az erdőbe sétálni, utána anyukámnál lencsét enni.”

Fiala Borcsa viszont úgy döntött, ő szabotálja ezt a témát:

„Amúgy nagyon szeretek bulizni meg homlokon pörögni, de valahogy pont szilveszterkor nem. Ilyenkor akkora a felhajtás akörül, hogy muszáj éjfél utánig csinálni meg jól érezni magunkat, hogy előjön belőlem a dackorszak.

Évek óta csudajó szilvesztereim vannak, amióta nem megyek el aznap itthonról

(részben a kutya miatt sem, mert már az első délután hármas petárdánál eldönti, hogy mind meghalunk, és még a társasház kertjébe sem hajlandó lemenni pisilni, viszont olyan segélykérőn guvadt szemekkel néz rám, hogy rögtön Bruce Willisnek érzem magam tőle). Szóval az egyik legjobb az volt, amikor a gyerekekkel Harry Potter-maratont tartottunk (másfél részig bírtuk, pedig a fiam nagyon fogadkozott, hogy mindeeeeeent megnézünk), churrost csináltam karamell- és csokoládészósszal, és tényleg annyira szuperül éreztük magunkat, hogy nagyon bántam, amiért következő évben már a barátaikkal akartak lógni.

via GIPHY

Sebaj, itt van nekem Böbi kutya, lehet, hogy akkor vele idén nyomok egy Die Hard-maratont! A másik nagy bónusza a csendes/öreges/visszafogott szilveszternek, hogy legtöbbször már este 11-kor húzom a lóbőrt, így elsőnek ébredek a városban (vagy legalábbis így tűnik), és január 1-jén már nyolckor a Margitszigeten futkorászunk.

(Egyúttal mindenkit megnyugtatnék: nem azt csinálod egész évben, amit elsején. Szóval nyugodtan lehetsz atommód másnapos.)”

Both Gabi szerint sem kell ráfeszülni arra, hogy a szilvesztert feltétlenül hangosan, részegen ordítozva ünnepeljük. Szerinte más módjai is vannak annak, hogy élvezetessé tegyük:

„Pár éve a barátommal elmentünk egy mátrai faluba egy nagyon helyes, de tök lepukkant szállásra. Nem volt tévé, nem volt internet, semmi az égvilágon. Durrogtatás sem. Csak a szoba volt befűtve, a hideg konyhában melegítettük föl a magunkkal hozott ételt.

Az ágyban vacsoráztunk, mert ott még asztal sem volt, a hideg konyhában meg nem akartunk enni. Aztán sétáltunk egyet a hóesésben, csak a hold világított, az utcák is sötétek voltak. Éjfélkor koccintottunk, aztán úgy aludtunk, mint a bunda.

Igazán szép, meghitt este volt.” 

via GIPHY

 Somos Ákos kollégánk – aki főállásban sportriporter, és az angol bajnoki mérkőzések kommentátora – a pályája kezdetét, az úgynevezett nagy áttörést ünnepelte egy (jó) pár évvel ezelőtti szilveszteren, amit valószínűleg tényleg nem lehetett überelni.

„Egyetemista voltam, enyém volt a világ, pláne, hogy ’95 telén bejutottam egy Sportriporter kerestetik elnevezésű televíziós vetélkedő döntőjébe. A finálét, elég nagy felhajtás mellett, december 30-án rendezték meg, én akkor már tudtam, hogy másnap megyek a barátaimmal, nagy társasággal szilveszterezni egy börzsönyi turistaházba. Hogy esetleg a tévés tehetségkutató győzteseként, az meg se nagyon fordult a fejemben, leginkább csak az foglalkoztatott, hogy hullafáradt vagyok, mert a vetélkedő végét pár napba sűrítették a szervezők, és aludni is alig tudtunk.

Aztán 30-án úgy alakult, hogy megnyertem a döntőt, az akkori sportújságíró szakma kvázi legnagyobbjainak zsűrizése mellett, az akkori belügyminiszter is gratulált (ő volt ugyanis a finálé egyik vendége, akit interjúvolni kellett), életemben először kaptam egy mobiltelefont (a Westel volt a szponzor!), és még aznap felhívhattam vele a Finnországban dolgozó barátnőmet. Ez így együtt már felfoghatatlan volt egy huszonöt éves fiatalembernek, aki pár héttel korábban azt se tudta még, hogy egyáltalán viszi-e bármire.

A döntő utáni este egyetlen követhetetlen, összevissza ünneplés volt, és másnap kivonatoztunk a Börzsönybe, ahol az egyetemi és a régebbi barátaim vártak, ünnepeltük a sikert meg az év végét, buliztunk, és sétáltunk az erdőben, ahol – szerintem életemben eddig utoljára – zuhogott a hó, és hatalmas, fehér csöndben élveztük az életet. Ez volt az a szilveszter, amire a mai napig a legjobban emlékszem:

egyszerűen olyan volt, mintha egy túlírt film végén minden valószerűtlen fordulatot belezsúfoltak volna a szerzők a sztoriba.”

Úgy tűnik, a rusztikus vidéki házikó kötelező kelléke egy jó év végi bulinak, mert Herczeg Zsolt is egy ilyenben töltötte az eddigi kedvenc szilveszterét: 

„Nem rajongok a szilveszteri bulikért, de a modoros »jaj, én utálom a szilveszeszteri bulikat« divathullámra sincs kedvem felülni. Igenis van jelentősége az év utolsó napjának és egy új esztendő kezdetének. Igyekszem átélni ezt az ünnepet, sőt korábban sok partira szóló meghívást is elfogadtam – egészen addig, amíg gyerekeim nem lettek.

Azóta csupán annyit várok ettől az estétől, hogy az altatás után ébren kihúzzam éjfélig, és megigyak a párommal egy pohár pezsgőt.

(Pedig nem szeretem. Mármint a pezsgőt. A páromat szeretem.)

Igazán emlékezetes szilveszteri bulim egyetlenegy volt, a kilencvenes évek közepén, amikor a főiskolai barátaimmal elvonatoztunk Feketehalomba, ami Kiskőrös része. Vagy inkább »része«, mert még a kalauz is meglepődött, hogy a tél és a puszta közepén, egy magányos bódénál akarunk leszállni a szerelvényről. A behavazott tájban, a szőlőtőkék között megbújva áll ott egy tanyasi iskola, amit még Klebelsberg Kunó oktatási miniszter építtetett, és tartozik hozzá egy tanítói lakás. Az egyikünk nagyapja volt ott pedagógus.

via GIPHY

Húszan vettük birtokunkba, és egy olyan hosszú hétvégét rendeztünk magunknak, mint George Michaelék a Wham! Last Christmas című videóklipjében. Fát vágtunk, befűtöttünk, főztünk, ettünk, ittunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk, táncoltunk – elvoltunk. Fiatalok voltunk.

Nem volt még kereskedelmi tévé, mobiltelefon, internet, közösségi média, csak mi a diplomaszerzés fényében és a felnőtté válás árnyékában. Három napra megállt az idő. Sajnos azóta se csinált ilyet.”

És arra emlékeztek (mármint ti, X és Y generációsok), amikor az ezredfordulót vártuk? Na, az azért tényleg emlékezetes volt, nem? Akkor is, ha végül nem történt semmi különös, mint Iliás-Nagy Kati életében aznap: 

Az egyik legkedvesebb emlék az, amikor anyuval kimentünk a Duna-partra szilveszterezni az ezredfordulón. 2000! Hát az nem semmi! Ezt is megértük!

Sokan gondolkodtak hozzánk hasonlóan, mert óriási tömeg volt a parton, alig fértünk el, cserébe rettenetesen hideg volt. Anyu a kabátzsebében melengette a kis üveges pezsgőt, hogy ne fagyjon meg az itóka. Alig bírtuk kivárni az éjfélt, ott álltunk a parton nyomorogva, dideregve, valamiféle áhítatra várva, vagy a világvégére, de végül nem jött el egyik sem. Jött viszont a Dunán, lefelé csorogva egy uszály, rajta a kétezres felirat. Illetve csak 200, mert az egyik nulla nem világított. No, ez is megvolt, gondoltuk, és elindultunk hazafelé, de nem fértünk fel a villamosra, úgyhogy gyalogolnunk kellett néhány megállót. Anyuval sétálva a Bartók Béla úton 2000 első éjszakáján.

Maga az este tulajdonképpen katasztrofális volt, emléknek viszont tökéletes.”

Azt hiszem, ez a leghasznosabb tanács, amit adhatunk a közelgő szilveszterre: még ha nem sikerül is túl jól, sztori attól még lehet belőle! És hogy egy buli mitől válik felejthetetlenné, és miért nem sikerül mindig azzá tenni – na látjátok, ezt még a sokat látott Marossy Kriszta sem tudta megválaszolni. De így is hagyott nektek egy örök bölcsességet:

„A szilveszter csak annyiban különbözik a jó és a rossz buliktól, hogy arra mindig egy évet kell várni, hogy kiderüljön, éppen melyikbe kerültél” (Coelho Marishka). De ehhez egy dolog feltétlenül szükséges (teszem hozzá már én): adni kell neki egy esélyt. Úgyhogy hajrá, boldog év végét mindenkinek!

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Dimensions