–

Az elmúlt napokban nullára redukálódik a körömlakkom színének jelentősége, meg a „mit főzzünk karácsonykor” – ezzel párhuzamosan pedig megnő, hogy fel tudom emelni a karom a fejem fölé, és körkörös mozdulatokat tudok végezni vele. A lábamat képes vagyok letenni az ágyról, megmozgatni a bokámat, és mellé helyezni a másikat is. „Csak óvatosan” – mondják mellettem az angyalok, és tartanak két oldalról, ha elesnék.

Kérem szépen, újra állok. 

Feszül a hasam, szaporán kapkodom a levegőt, a tüdőmbe szakaszos mennyiség jut csak, a heg feszül, a katéterek piros és sárga csíkokat húznak utánam.

Állni fantasztikus dolog! Hogyan felejthettem el, micsoda jelentősége van annak, hogy képes vagyok az egyik lábamat a másik elé tenni, és eljutni valahova? Szabályosan bizsereg a talpam. 

Megdicsérnek, hogy ügyes vagyok, úgy beszélnek velem, mint egy kisbabával, de nem zavar. Először csak az ajtóig megyek, aztán vissza, majd fél óra pihenés, és kimerészkedem a folyosóra. Amikor eljutok a nővérpultig, megtapsolnak. Hány dicséret született már ezen a folyosón, mennyi diadal pár lépésnek? Úgy örülnek nekünk, mint a kisgyerek első lépteinek.

Másnap már magabiztosan grasszálok, sárga és piros csíkok utánam, pöttyös kórházi hálóingem szellős, minden kín elfér alatta, magamtól ürítem a sztómazsákom, a sztómás nővérke elképesztően büszke rám, az ember bezsebel minden dicséretet, amit kiskorában elszalasztott. Hízik a májam – mire kijutok innen, egészséges mentalitású, felnőtt ember leszek, akit jól neveltek fel. 

Eszter barátnőm azt mondja a telefonba, miután végighallgatja a litániám a sztómás kálváriámról: „Az ember segglyuka nem véletlenül van olyan helyen, ahol nem látja.” Úgy röhögök, majd beszarok. És tényleg.

Aztán megyek megint, már ki is egyenesedtem, a hasam nem is fáj. Elnézést, volt itt valami műtét? Az egyik kórteremből kiszól egy néni: „Hé, te kis húszéves, hogy vagy?”

Minek az embernek szépészeti beavatkozás? Elég csak befeküdnie a kórházba, és máris megfiatalodik.

Tudjátok, két napig iszonyú szomorú voltam, de most az a feladatom, hogy meggyógyuljak. Nem engedhetem, hogy elvegye az erőmet a szomorúság. 

Nézzétek meg, mennyi ember van mellettem, csupa jó, akik tartanak. Van szerelmem, vár haza, azzal kell törődnöm, hogy minden egyes nappal jobban és jobban legyek.

A főorvos úgy jön-megy a folyosón, mint egy jelenés, már messziről hallom, ha érkezik, mert mély a hangja, és vasárnap is benéz hozzánk, mert szerinte a betegek vasárnap is betegek. Mágnesként tapadnak rám az ország legjobb dokijai, ez van. Szedálva megígértem neki, hogy szobrot faragok neki a téren. Az ajánlatom még áll. 

A nővérek meg olyanok, mint az angyalok, mindenki teszi a dolgát – hát mit akarom én megakasztani a nyivákolásommal ezt a prímán működő gépezetet?

Most akkor elárulom nektek, az a következő célom, hogy minél kevesebbszer nyomjam meg a nővérhívót. A műtét óta egyedül vagyok egy szobában a sztómám miatt, a kedves, előző héten megismert betegtársaim már otthon lábadoznak, és nekünk, tudjátok, az volt a jelszavunk: „Nem csengetünk, mi megyünk!” Szóval tovább akarom vinni a hagyományt, hogy büszke legyen rám Kati meg Timi. 

Aprókat eszem, az összes falatot alaposan megrágom, és csak a következő feladatra koncentrálok: egyik láb le, majd a másik is, aztán minél messzebb jutni a nővérpultnál, a szivárványon túlra, az már kincset ér. 

Apropó kincs. Mariska barátnőm szerint, ha már ennyiszer felvágtak, és ennyi mindent kivettek belőlem, tuti találtak valami gyémántot is. Legalább egy feketét. Mondasz valamit, Maris. Holnap nagyvizit után megkérdezem a főorvos urat, nem rakta-e el.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Image Source