Steiner Kristóf: „Fényességes szivárványt festettünk együtt az égboltra” – Egy felejthetetlen élmény krónikája

–

Leláncolt karokkal vetettem magam a földre: „Eresszetek ki!” – kiáltottam, a szavaim pedig messziről visszhangzottak az utcákon. „Ennyi!” – szólt vigyorogva James, a rendező, én pedig felálltam a Houdini Ház előtti placcról, leporoltam magam, és hallgattam, ahogy körülöttem mindenki hangos kuncogásban tör ki. Pont úgy éreztem magam, mint az első VIVA tévés forgatásomon, amikor még szinte túlcsordult bennem a boldogság és a hála: „Megcsináltam!”. Csakhogy most a nemzetközi MTV-nek forgattunk, a Budapestet bemutató videónkat pedig több mint 180 országban akár tízmillió ember is láthatja majd… A személyes elégtétel helyett azonban sokkal inkább úgy éreztem: részese lehetek valami sokkal hatalmasabbnak.

Egy hónappal ezelőtt érkezett a telefonhívás: „Szia, Kristóf! Bocs, hogy csak így rád csörgök, de olyan titkos a dolog, hogy nem írhatom le e-mailben…”. Visszafojtott lélegzettel hallgattam az álomszerű híreket: az MTV idén Budapesten rendezi meg az EMA- díjátadó gálát – szolidaritást vállalva az LMBTQ-közösséggel. Először biztos voltam benne, hogy csupán arra kérnek majd: adjak hírt az eseményről a közösségimédia-felületeimen, és bár már ezt is megtisztelő kérésnek éltem volna meg, a telefonhívás hosszabbra nyúlt: 

én leszek az, aki a show nézőit körbevezeti Budapesten, kapok egy meghívót a Glam Pitbe (ahol a díjazottak és fellépők ülnek), és emellett még egy feladat vár rám: az EMA-t kísérő Music Week megkoronázásaképpen rendezett World Stage koncert házigazdája leszek a Hősök terén. 

A bennem élő húszéves fiú fel s le ugrabugrált a boldogságtól, a negyvenéves aktivista énem pedig azonnal megértette, micsoda egyedülálló lehetőséget kaptam – és persze az eufórián kívül „mindketten” érezték a hatalmas felelősséget is. A mai magyarországi társadalmi klímában egy ilyen vállalati óriásnak, mint a Viacom (az MTV Networks „mamacége”) kiállni a sárba tiport és szőnyeg alá sepert LMBTQA jogok mellett nem csupán állásfoglalás, de egyenesen forradalom. 

Ahol pedig a popkultúra, a művészet és a revolúció találkoznak, nekem bizonyosan ott a helyem… 

Nem sokkal később pedig már vegán szőrmebundámat magam mögé vetve sétáltam be a Széchenyi fürdő forróvizes medencéjébe a magyar fürdőkultúráról mesélve, miután az MTV kamerájával bejártuk a Parlament környékét, a romkocsma-negyedet, a Halászbástyát, és még megannyi ikonikus budapesti találkozóhelyet.

Én pedig újra csak meggyőződhettem arról, hogy a műsorvezetés pont olyan, mint… a főzés – ott van a véremben, a csontjaimban. Elvégre nem sokban tér el a vendéglátástól: embereket szólítok meg, mesélek nekik arról, ami fontos nekem – és ami érdekelheti őket, amit a szívükbe zárhatnak –, és éreztetem velük, hogy szeretettel fogadom őket. Ez történt másnap este is, amikor kedvesem, Nimi és én kaptunk egy különleges meghívót… cím nélkül. 

„Az autó vár rátok a szálloda előtt. Amikor a kocsiban lesztek, küldök egy videóüzenetet, merre kell mennetek” – hangzottak az instrukciók. 

A vacsora már javában zajlott, amikor én még a World Stage-esemény főpróbáján a OneRepublic mögött álltam a Hősök terén felépített hatalmas színpad backstage-ben, lúdbőrözve az élménytől, majd bevágtam magam az autóba, felkaptam Nimit útközben, a sofőr pedig a Bazilika tövébe vitt minket, és a titkos térképet követve egy a dómra néző privát lakásban találtuk magunkat, ahol szivárványszín asztaldíszek, vattacukros pezsgőkoktélok, szarvasgombás welcome falatok, és egy tucat – akkor még – számunkra ismeretlen, ám első ránézésre is rendkívül izgalmas, pimasz eleganciával öltözött művész várt minket.

Alex Mariah Peter, a Germany’s Next Top Modell transznemű nyertese; a többmilliós TikTok és Insta-közönséget megmozgató Lola Lolita és Marina Rivers; a finn popfenomén, Robin Packalen; a svéd realitycsillag, Bettina Buchanan; a brazil sztárújságíró Hugo Gloss; a divat és gendersztereotípiákat rendre leromboló francia stílusikon, Anthonin; valamint Claire Dodson, az amerikai Teen Vogue szerkesztője, és Montana Brown színésznő; Harriet Rose (DJ és riporter), a brit Love Island főhősnője; Léa Makhoul (libanoni énkesnő); illetve Philipp Gladsome (virtuóz fotós) lettek a partnereink. Mindezt persze csupán akkor tudtam meg, amikor az asztalt körbeülve, vigyorogva, de kissé feszengve úgy éreztem, oldódna a hangulat, ha mind tudnánk egymásról legalább egy picikét, így körbeküldtem a telefonomat, hogy mindenki nyomjon egy taget magáról az Insta-storymon. 

Ekkor lépett oda hozzám Christina kiki Ringström, az MTV PR-felelőse, és a fülembe súgta: „Nem bánnád, ha neked kellene köszöntened a társaságot? A meglepetés-csomagotokkal mindannyian kaptatok ajándékba egy maszkot… azt szeretném, ha mesélnél róla kicsit, mit is jelent ez nektek. Persze csak ha nem terhes neked…” Terhes?! Szebb feladatot elképzelni sem tudok – legalább igazán hasznossá tehetem magam –,

így hát belekezdtem, mit üzen #ACsaládAzCsalád mozgalom, és mennyire fontos, hogy mindannyian, akik képesek vagyunk hatni azokra, akik olvasnak, néznek, követnek minket, mindent elkövessünk az elnyomott, jogfosztott közösségekért. Hiszen mi más értelme lehet a hírnévnek? 

A köszöntőt pedig egy pálinkával toldottuk meg. 

Másnap már a World Stage színpadon mondhattam el mindezt bővebben és hangosabban, amikor is a színpadmester, Jez így szólt: „Tudod, mit, én nem is írok meg neked semmit. Ilyen rövid idő alatt is megismertelek annyira, hogy teljes bizalommal küldjelek fel a színpadra. A hivatalos feladatod az, hogy tartsd izgalomban a közönséget – minden mást rád bízok.” 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Kristóf Joseph Steiner (@kristofsteiner) által megosztott bejegyzés

Tízezer ember előtt állva kikiáltani, hogy miénk, embereké a hatalom, nem pedig azoké, akik fájdalmas csendre és diktatórikus rendre intenek minket, hangsúlyozni, hogy szerethetünk férfit, nőt vagy nembináris embert, lehetünk bár világszerte ismert megasztárok vagy jegyszedők a ma esti eseményen – mindannyian egyformán fontos Földlakók vagyunk, akiknek azonos alapvető emberi jogok járnak, valószínűleg örökre életem egyik legmeghatározóbb élménye marad. 

„Megríkattál. Imádtam a kék kimonódat, és minden szavadat!” – léptek hozzám egyre-másra Azahriah, Joel Corry és a One Republic fellépése után, én pedig csak azt ismételgettem: „Olyan jól éreztem magam odafenn”, közben pedig nem győztem ismételgetni Das Fanni nevét – a kimonóm tervezőjéét, aki a Dürer Kerttel egy telken lévő Keleti Blokk művésze volt, amíg a városvezetés be nem jelentette: luxusszálló épül a helyére, így minden alkotónak el kell hagyni az épületet. 

Ezzel pedig meg is érkeztünk a másik szívügyemhez az esemény kapcsán: a hazai tervezők, feltörekvő, ígéretes, fenntarthatóságot hangsúlyozó brandek megismertetése a világgal: egy Fanni által tervezett kimonót viseltem másnap is a vörös szőnyegen… mégpedig rakott szoknyával és bakanccsal megspékelve. 

A kimonó évek óta a kedvenc viseletem, de szoknya még sosem volt rajtam nyilvánosan – most viszont úgy éreztem: ennél tökéletesebb helyzet és helyszín nem is létezhet a nemi előítéletek ripityára zúzásához. Ugyanakkor – egy vörös szőnyeges bevonuláshoz képest – kimondottan visszafogottan öltöztem fel: egy görög tervező egyszerű fehér ingét viseltem a kézi festésű len kimonó alatt, az egyetlen csillogást idéző elem pedig a nyakamban lógó Reményi Éva-nyaklánc volt. Mindkettejükkel Csalár Bence divatújságíró kötött össze – miután nemrégiben görögországi kis falunkban vendégeskedett, míg legújabb kötetét készíti az ökobarát magyar divatról. 

A díjátadó során a Glam Pitben Olly Alexander, Maluma, Ed Sheeran, és a Måneskin tagjainak társaságában (időről időre kiegészülve a házigazdával, Saweetie-vel) azon merengtem: mégis mi értelme volna ezeket az embereket letámadni egy közös fotó kedvéért? Inkább a gintonikommal a kezemben, csillogó szemekkel, hálás lélekkel éltem a pillanatot. 

Ekkor kaptam egy üzenetet Pál Marcitól – vele és szerelmével, Hanol Ádámmal a vörös szőnyeges csinnadratta előtt találkoztunk, és végre, életünkben először igazán hosszan beszélgethettünk és ölelkezhettünk. Ahogy Radványi Vikivel, a Budapest Pride egyik főszervezőjével is, akit az MTV a Generation Change-díjjal tüntetett ki – éppen az ő köszönőbeszédét néztem nagy büszkén, amikor az üzenet megérkezett: „Kristóf, Olly tenyerén ott van a kis jelünk – csinálj egy képet! Meghalok, ha sikerül!” Ebben a pillanatban a brit zenész megjelent közvetlenül mellettem, én pedig a legnagyobb mosollyal és természetességgel azt mondtam neki: „Köszönöm, amit értünk tettél”. A fotó elkészült, Pál Marci pedig nem halt meg, ami csodálatos, hiszen még nagy szükségünk van rá, és mindenki másra, aki mer.

Mer felszólalni, ha bárkire azt merészelik mondani a hatalommal visszaélő emberek: kevesebbet ér, mint ők. 

Az after partin, egy meglehetősen random, ám annál színesebb és szórakoztatóbb csapatba keveredve – többek között Lady Szomjassal, Fluor Tomival, és Lobenwein Norbival – koccintva mondtunk búcsút az EMA-nek, majd miután ránk kapcsolták a lámpákat, mondván: a buli véget ért, elindultunk a körúton egy kilépő koktél reményében. 

Egyikünk sem bírta abbahagyni a vigyorgást. Hajnalodott. A percről percre erősebben ragyogó reggeli sugarak egyre csak tompították az Oktogon házainak homlokzatán villódzó neonfényeket. „Igaz, hogy a hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka” – gondoltam magamban. Buddha azt mondta: „Ahelyett, hogy átkoznád a sötétséget, gyújts világot.” Mindannyiótoknak köszönöm, hogy fényességes szivárványt festettünk együtt az égboltra. Az MTV EMA véget ért, de valami bizonyosan elkezdődött…