–

„Nálatok ki a fiú és ki a lány?” „Igaz, hogy ti melegek nyitott kapcsolatban éltek?” „Undorodsz a lányoktól?” „Nem lesz, izé, koszos az ágyneműtök minden szex után?” „Honnan tudjátok, ha egy srác benne van a buliban, tényleg van ilyen gaydar, azaz melegradarotok beépítve?” Kérdések, amelyeket rendre megkap minden LMBTQ-ember, és amelyek kapcsán van, aki úgy érzi: „Mégis hogy merészel bárki ilyen személyes kérdéseket felvetni?”, míg mások nem is értik, miért kell irulni-pirulni, amikor felmerülnek efféle témák. 

Bevallom, én az utóbbi kategóriába tartozom: se nem ejt zavarba, se nem sért, ha a szexről kérdeznek – egyrészt mert nem találok semmi cikit, kellemetlent, kínosat a topikban, másrészt mert

meggyőződésem, hogy ha többet és többen beszélnénk nyíltan a fenti kérdésekről, akkor sokkal kevesebb együgyű sztereotípiát sütnének ránk, melegekre. 

A téma érzékenysége – azaz inkább egyes olvasók érzékenysége – miatt jelzem, ezt a cikket inkább ne olvassa tovább, aki utána úgy érzi majd: nem képes elvonatkoztatni Steiner Kristóf szexuális szokásaitól, ha róla(m), tőle(m) olvas. Az se görgessen lejjebb, aki szerint „a szex magánügy”, és „két emberre tartozik” – mert már hogyan is lehetne tabu olyasvalami, amit (szinte) mindannyian csinálunk, ami (csaknem) mindannyiunknak piszkálja a fantáziáját, és amely sokak számára sajnálatos módon annyi csalódással jár. 

Sajnos ezért sokan úgy képzelik el, ahogyan a hollywoodi romantikus filmekben vagy a biológia-tankönyvekben történik – mentesen mindenféle íztől, illattól, csavartól –, vagy épp (a másik véglet) gagyi pornófilmeket lesve azt hiszik, elvárás, hogy bizonyos hanghordozással kell nyögni, és mindenkinek kutyakötelessége belemenni mindenbe és bármibe, amit a felnőttfilmesek elénk toltak. Tíz éven át vezettem a nyomtatott formában sajnos megboldogult Cosmopolitan Szex rovatát, és a két kérdés, amit rendszerint megkaptam: mit tudhat egy meleg férfi arról, mi érdekli a hetero nőket a szexben, valamint, hogy újságíróként nem érzem-e kínosnak és méltatlannak azt, hogy 69 szextippel gazdagítom az olvasókat kiállításmegnyitók helyett. 

Az elsőre ugyanaz a válaszom, mint arra kérdésre, főzhet-e jó kaját egy vegán séf egy mindenevő vendégnek: nem a vegánságommal főzök, hanem az ízlésemmel és tehetségemmel, szenvedélyemmel és ismeretanyagommal, a vegán konyhatechnikák, praktikák és trükkök pedig bármikor alkalmazhatók és hasznosak egy nem vegán háztartásban is. 

A második felvetésre vonatkozóan pedig annyit mondok: 

ahogy egy fotósnak sem kell eldöntenie, hogy gyerekzsúrokon fotóz, vagy kiállításra való „művészfotókat” készít, ahogy egy ácsnak sem kötelessége eldönteni, hogy madáretetőt vagy tetőszerkezeteket fabrikál, ahogy egy színész sem kell hogy szappanopera, vagy színházi pálya között válasszon, magam is elutasítom, hogy egyféle újságírást gyakoroljak. Írhatok a közel-keleti konfliktusról, a koronavírus-járványról, operákról, vagy utazásról, de ugyanígy képes vagyok – és akarok is írni – arról is, mi teszi jóvá, izgalmassá, érdekessé, kényelmessé, kellemessé a szexet. 

Még mielőtt – szó szerint – mélyen belemennék a témába, egy rémesen kiábrándító hírrel kell hogy szolgáljak: 

mi, melegek nem sokban térünk el a heteroszexuálisoktól abban a tekintetben, hogy – ahogyan ők, úgy mi is – mind-mind különfélék vagyunk. 

Ahogy nincs olyan, hogy Juli, Kati meg Mari egyformán szexelnek, csak azért, mert heteroszexuális nők, vagy hogy Bélának, Károlynak és Józsinak azonos szexuális fantáziái vannak, csak mert történetesen hetero férfiak, olyan sincs, hogy Cyla, Lakatos Márk és Steiner Kristóf ugyanazt keresik és szeretik a szexben, ez pedig természetesen épp így igaz a leszbikus nőkre és a biszexuálisokra is. 

Amikor olyan homofób általánosításokkal találkozom az LMBTQ-közösségre vonatkozóan, amelyek szerint „szaros farkúak”, „AIDS-tenyészetek”, vagy „feketelyuk-seggűek” vagyunk, mindig jókat kacagok magamban: mégis miként lehetséges az, hogy emberek, akik saját bevallásuk szerint viszolyognak a melegszextől, ilyen vizuálisan, plasztikusan, részletesen maguk elé képzelik – hozzáteszem, tévesen –, hogyan szexelünk mi?

Így hát azok mellett, akik egyszerűen csak kíváncsiak és érdeklődők, a diszkriminatív, sztereotípiákat kedvelő olvasóknak is szól az írásom – ha már magatok elé akarjátok képzelni, milyen „gusztustalanul” szexelünk, legalább csináljátok jól. 

Mi az, hogy aktív és passzív?

Dióhéjban, kendőzetlenül: aktív, vagy „top” az, aki berakja, passzív, vagy „bottom” az, aki magában akarja érezni. Ezen kívül uni, vagy „vers” az, aki mindkettőt élvezi, de 

egyik fél sem „lány vagy fiú” – meleg férfiak esetében az aktív és a passzív fél is férfi, csak épp az utóbbi élvezi, ha megdugják, az előbbi pedig azt, ha ő dughat. 

Senkit sem tesz lánnyá az, hogy befogadó félként élvezi az anális szexet, de még az sem feltétlenül igaz, hogy a bottom férfiak feminin vonásokkal bírnának, az pedig végképp baromság, hogy a nagy farkú fazonok állnak a kis farkúak mögé, sőt hogy még tovább bonyolítsam a helyzetet, simán előfordulhat, hogy valaki anális szexben főként az egyik aspektusra bukik, míg orális szexben éppen hogy a másik oldalon szeret lenni. 

Ami pedig talán a legemberibbé és érthetővé teszi az egész témát, az az, hogy a legtöbb gay kapcsolatban még a legaktívabb férfi és a legpasszívabb pasi is szeret időnként átlendülni a túloldalra, ebben pedig – bár elsőre meglepőnek tűnhet – semmi fura nincs, ha őszintén beismerjük: vannak hetero nők, akik imádnak domináns energiát képviselni a szexben, és bár ők azok, akik magukba fogadják a férfit, úgy lovagolnak rajta, hogy tulajdonképpen sokkal inkább aktívak, mint passzívak. Mi, melegek az ilyen fiúkat nevezzük „power bottomnak”. Na de menjünk tovább, mert sok a tananyag…

Nem fáj, nem koszos, nem jár mellékhatásokkal az anális szex?

A rövid, tömör, lényegretörő válaszom az, hogy próbáld ki. Az anális szex sem homoszexualitás-specifikus aktivitás – vannak hetero barátnőim, akik odavannak érte, sőt olyan hetero férfi ismerőseim is, akik nem szégyellik bevallani, hogy igenis élvezik, ha a barátnőjük meglepi őket egy ujjacskával, vagy akár – nem kell felhördülni – egy játékos nyelvvel. Ugyanígy, vannak hetero és meleg emberek, akik viszolyognak a gondolatától is, hogy valami vagy valaki megközelítse az ánuszukat, ez pedig nem prüdéria: van, aki odavan a kapribogyóért, van, akit kiráz a hideg tőle, és egyikkel sincs semmi gond. Ami pedig a higiénia aspektusát illeti, unalmas válaszom, hogy mint minden, ez is egyénfüggő: 

vannak, akik anális szex előtt teljes tisztító rituálét vezényelnek le, megválogatva, mit esznek aznap, alaposan kimosva magukat odalenn, és olyat is ismerek, aki egyszerűen bármikor és bárhol kapható rá,

és akár a reggeli első mosdólátogatás előtt, akár egy indiai vacsora után is készen áll, akár, mert egyszerűen valahogy sosem maszatos, vagy akár azért, mert egyik felet sem zavarja vagy taszítja, ha nincs patyolattisztaság az ágyban. 

Félni nincs mitől – az első lépés a lazítás, a második a síkosító, a harmadik és legfontosabb pedig, hogy nem kell nagy ügyet csinálni belőle: nem fog „kitágulni” úgy, hogy az hatással legyen az egészséges emésztési folyamatokra, és senki sem lesz más ember (vagy ribanc) attól, hogy felfedezi, szereti hátulról. 

Mi a helyzet a poligámiával? 

Miért, mi a helyzet a hetero kapcsolatokban a monogámiával? A nő-férfi viszonyokban sosincs se félrelépés, se kikacsingatás, se hármas-többes-párcsere akció? Ugyan már. Ha másképp nem is, akkor elvi síkon mindannyiunk fejében és ösztöneiben ott van, hogy kipróbálhassuk a szexet olyanokkal is, akikkel nem élünk elkötelezett kapcsolatban. Van, aki egyszerűen blokkolja az efféle pajkos merengéseket, van, aki alaposan átgondolva a dolgot, eldönti, hogy nem ad teret neki, mert túl sokat veszíthet, ha átültetné a valóságba őket, és természetesen van, aki örömmel kísérletezik a határok megközelítésével vagy átlépésével. Egyik változattal sincs probléma, amíg képesek vagyunk őszintének lenni önmagunkkal és a partnerünkkel, és amíg nem teszünk semmi olyasmit, ami erőszakos vagy etikátlan. 

Van, hogy a legromantikusabb, legstabilabb kapcsolatok – hetero vagy meleg – a legnyitottabbak szexuálisan, ahogy olyan is, hogy egy páros százszázalékos monogámiában olyan száraz érzelmi és érzéki sivárságban él, mint a Szahara. 

Akkor mégis mi az oka annak, hogy nekünk, meleg férfiaknak teljes hálózatunk van arra, hol találunk közös mókára alkalmas tengerpartszakaszokat, parkokat, vagy fürdőházakat? Azt hiszem, a válasz sokkal kevésbé a homoszexualitásban, és sokkal inkább a féktelen férfienergiában keresendő. Tegyük fel a költői kérdést: ha a heteroszexuális nők nagy számban volnának nyitottak arra, hogy anyaszült meztelenül nézelődjenek a bokrok és barlangok között nudista partokon, keresve, ki akad horogra, a hetero férfiak nem élnének a lehetőséggel? 

Perverziók piedesztálon – valóban mindenben benne vagyunk? 

Minden francia szereti a csigát? Minden brit odavan az abszurd humorért? Minden magyar tud csárdást járni? Jaj, már megint csak azok a keretek és címkék, amelyeket másokra sütve azt hihetjük: mi aztán mindent értünk és tudunk a világ működéséről.

Az első és leglényegesebb kinyilatkoztatásom a témában, hogy még a legpajzánabb melegek körében sem ismerek olyat, akinek nem a biztonság a legfontosabb. Butaság összemosni a szexuális fétiseket és perverziónak bélyegzett szokásokat azzal, hogy valaki védekezésmentesen, esztelenül szexel. 

Aki pedig (ezen nincs mit szépíteni) mégis leszarja, hogy mit szed össze, és mit ad át másoknak – legyen meleg vagy hetero –, az jobb, ha tudja: önmagára és másokra nézve is életveszélyes, amit csinál. 

A szexualitás nemcsak a szürke ötven árnyalatában mozog, hanem a világ összes színének végtelen árnyalataiban – domináns és szubmisszív energiák, nyilvános, vagy egyenesen tiltott helyeken történő akciók, szerep- és szexjátékok, csoportos vagy párcserés összeröffenések, dirty talk, és társaik: mind-mind olyasmi, amit bárki kipróbálhat szexualitástól és gendertől (vagyis társadalmi nemtől) függetlenül, és persze mind olyasmik, amelyek – amíg nem okoznak agyatlanul, ráfüggve a dologra károkat másokban és önmagunkban – szabadon felfedezhetők.

És persze a határok felé elnézelődve bárkinek lehetősége nyílik visszatérni a „hagyományos” szexhez is: ideális esetben az efféle kalandok nem azt jelentik, hogy mostantól márpedig csak „furákat” szexelünk… 

Pontos-e a homoradar?

Van, aki esküszik rá, hogy kilométerekről kiszagolja a melegeket, van olyan, akinek meggyőződése, hogy valójában mindenki minimum biszexuális, de a társadalmi konvenciók hetero-normatív követésére erőltetik őket, és vagyok én, aki szerint a legjobb az volna, ha nem is kellene feliratokkal ékesítenünk magunkat arra vonatkozóan, hogy azonos vagy a sajátunktól eltérő nemű emberrel szeretkezünk. 

Számomra nem létezik „gaydar” – helyette érzékenyen figyelek az embertársaim testi és lelki rezdüléseire, és az alapján döntöm el, közelebb merészkedem-e. 

Ha pedig félreértettem valamit, akkor sincs semmi gond – ahogy a kulturált közeledéssel, úgy az elutasítással sincs bajom: nagyfiú vagyok, tudom kezelni, és számomra nem pecsételi meg a baráti viszonyt, ha „majdnem volt valami, de végül mégsem”, ahogy egyébként az sem, ha márpedig megtörtént. Ha valakivel szexeltem, onnantól fogva sem kizárólag szexpartnerként tekintek rá. 

Van elég marhaság, ami eltaszít egymástól embereket – nem kéne, hogy így legyen, de túl sokan fordulnak el másoktól azért, mert az illető más vallást gyakorol, más politikusnak hisz, vagy más kultúrközegből érkezik –, miért kell, hogy a szexuális étvágyunk, hajlamunk is vízválasztó legyen? 

Szeressünk szabadon, szeressünk a szívünkkel-lelkünkkel-testünkkel, nem megfeledkezve az agyunkról sem, és szeressünk úgy, hogy mi magunk, és a másik (vagy esetenként az összes többi) ember, akivel intim közelségbe kerültünk, pont olyan huncut mosollyal és zabolátlan szenvedéllyel, egyszerűen csak jó érzésekkel emlékezzen vissza a közös kalandra, mint mi magunk – legyen szó friss randizókról, élettársakról vagy házaspárokról, vagy épp szerelmet, vagy „csak” szexet szimatoló szinglikről. A „csak” szót pedig azért teszem hangsúlyos idézőjelbe, mert – szerintem – a szex sosem csak szex. 

A szex a legtöbbünk számára létszükséglet, így aztán (ahogy, mondjuk, az oxigén- vagy tápanyagigényünkre) sosem mondhatjuk rá, hogy „csak szex”, ezzel ugyanis olyasmivé degradáljuk, ami értéktelen, értelmetlen, koszos, kevés és felszínes. 

Most pedig, hogy mindezt tisztáztuk, meg kell jegyeznem: bár hiszem, hogy az efféle őszinte kommunikáció a szexről fontos, és jó volna normalizálni a szexről való párbeszédet, ez az írás továbbra sem kézikönyv arra vonatkozóan, hogyan szexelnek a melegek. Legfeljebb arra vonatkozóan, hogyan szexel Steiner Kristóf, és miben hisz, mi volna az egészséges viszonyulás a szexualitáshoz. Akinek válaszokat adott néhány kételyére és kérdésére, azoknak nagyon szívesen, bármikor. Akinek pedig mindez mélyen kimerítette a „túl sok információ” kategóriát, az azért kérdezze meg önmagától: akkor mégis miért olvasta végig a cikket?