„Nem vehetjük készpénznek, hogy lesz holnap” – Pszichológussal beszélgettünk az öngyilkosságról

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Hallottál a vajai fiúról? 

Kazimir Ágnes: Igen. Most épp róla hallunk. Zaklatták a társai, megkeserítették az életét, és senki sem segített rajta. Megtette ő maga. Sajnos jól ismerjük már a forgatókönyvet. Hány ilyen tragédiának kell történnie ahhoz, hogy felfogjuk, nem „csak” környezeti, hanem emberi katasztrófa is zajlik épp?! Nem figyelünk eléggé egymásra, nem vesszük komolyan még a saját érzéseinket sem, nemhogy másokéit.

Pokoli következményekkel jár mindez, és a tendencia egyre rosszabb, hiszen mi mind, kollektíven egyre rosszabb mentális és érzelmi állapotban vagyunk.

Minden öngyilkosság szörnyű történet, de ha gyerek teszi, arra a szavak már kevésnek bizonyulnak. 

Sz. A. E./WMN: Nem lehet elégszer kérdezni és beszélni arról, hogy mik lehetnek az előjelei annak, ha valaki öngyilkosságot fontolgat. Beszélnél picit erről?

K. Á.: Nem egy búcsúlevelet olvastam már, amiből kiderül, minden öngyilkos menekül valami elől. Azt érzi és gondolja, hogy nincs kiút, nincs megoldás, ő kevés egy adott, általa reménytelennek gondolt helyzet megoldására. Lehet ez anyagi kilátástalanság, szerelemvesztéses helyzetek, féltékenység, önvád, szorongás, szégyen, magány, veszteség, bosszú, figyelemfelhívás. Ez a legsötétebb magány. Egy folyamat. Épp ezért az öngyilkosságokat nem mindig, de igen gyakran megelőzhetik elég világos előjelek. Ha sokat beszél ilyesmiről, ha a halál kérdése gyakran foglalkoztatja, ha hangulatzavara van, ha alkoholt fogyaszt, ha szerhatás alatt áll, ha magányos, ha valami miatt zsarolhatónak érzi magát. Ha megváltozik a viselkedése. Magába zárkózik. Elajándékozza egyes tárgyait. Ezeket nem szabad bagatellizálni. Inkább feleslegesen aggódjunk, ezért a legjobb, ha szakemberhez segítjük. De hiába a legjobb szaksegítség, ha a környezet nem veszi komolyan az előjeleket.

Sokszor utólag derül ki, milyen világos jelei voltak annak, hogy az illető mennyire szenvedett és mire készült. 

Sz. A. E./WMN: Láttam a minap egy kisfiút a játszótéren, aki hatalmasat esett, csúnyán lehorzsolta mindkét tenyerét, a térdét, és iszonyúan sírt. Odaszaladtam hozzá, habár láttam, hogy az apja komótosan, szemét forgatva, mosolyogva közelít, de nagyon sajnáltam a gyereket. Az apuka közölte, hogy „ez semmi, kizárt, hogy ez ennyire fájjon, nem kell a hisztike, na, szaladj tovább, ez csak műsor”. Meglapogatta a hátát, és meglökte a zokogó gyereket, hogy „bőgést abbahagyni, irány játszani”. Nem bírtam megállni, és jeleztem udvariasan, hogy tényleg nagyot esett, és nem hiszem, hogy hisztizett volna, de apuka az arcomba nevetett, és ott hagyott. Érzed a párhuzamot?

K. Á.: Persze, hogyne! Nagyon jó példa, mert az érzések bagatellizálása már pici korban elkezdődik, a hiszti mint fogalom már a kisbabák világképébe is beépül. A gyerekek világában léteznek olyan érzések, amelyek nem számítanak, amelyekre lehet legyinteni, amelyek még a tulajdon szüleiket sem érdeklik.

Létezik olyan könny, amit az égvilágon senki sem fog letörölni, sőt még irritálja is a környezetet. Az a gyerek, aki a látható fizikai sérülését sem sirathatja el, mit várhat később, ha, mondjuk, csúfolják az iskolában? Mit várhat az apjától, amikor a szíve sajog? Semmit. Ezt tanulja meg. Ez a korai bizalomvesztés és belső elmagányosodás helyrehozhatatlan károkkal jár. Akár öngyilkos gyerekekkel például. 

Soha, de soha nem szabad legyinteni arra, ha egy gyerek sír, ha bántják, ha küszködik valamivel. Egyszerűen nem tehetjük meg. Nem vehetjük készpénznek, hogy lesz holnap.

Felnőttek esetében sem.

Sz. A. E./WMN: Mi van azokkal, akik egész konkrétan kimondják, hogy a halállal szemeznek? Él egy ilyen közhiedelem, hogy aki beszél róla, csak a figyelmet akarja. Mintha a vágy a figyelemre valami alantas dolog lenne…

K. Á.: Az öngyilkossággal fenyegetőzés mindig kétségbeesést jelez, még akkor is, ha az illető nem meghalni akar, mert, mondjuk, nem mer, hanem kétségbeejtő helyzetéből ilyen módon próbál kiútra találni. Ha valaki azt mondja, meg akar halni, azt soha nem lenne szabad félvállról venni. Mert ha valaki idáig elmegy a figyelemért, az is valami komoly problémának a jele. Lássuk be, itt arról van szó, hogy valaki direkt vagy indirekt módon jelzi, hogy kilátástalannak érzi az életét, és mégis képesek vagyunk félrefordítani a fejünket. Aztán ha megtörténik a baj, utána nem marad más, csak olyan romok, amiket az életben nem fogunk tudni maradéktalanul összelapátolni.

A kritikusan megszaporodott gyereköngyilkosságok is nagy egyéni és társadalmi segítséget, figyelmet, komoly összefogást igényelnének.

Rengeteg gyerek kísérel meg öngyilkosságot félelem, bűntudat miatt, csúfolás, kiközösítés, feleslegességérzés vagy testi-lelki elégedetlenség miatt.

Gyakoriak a lájkok elmaradása miatti rövidzárlatok is, még ha hülyeségnek tűnhet is, sok mai gyerek számára a világ végét jelenti, ha nincs lájk, mert számára ez azt üzeni, hogy ő nem elég jó, szép, érdekes. Nem érdemes a szeretetre. Lehet erre legyinteni, de ha egy gyerek ezt így éli meg, onnantól kezdve ez igenis fontos probléma. Sokszor megesik, hogy a fiatalok egymást is belekergetik a kilátástalan kétségbeesés miatti öngyilkosságba. A nemi szerepek bizonytalanságával összefüggő szégyen és kétségbeesés miatti öngyilkossági kísérletek is egyre gyakoribbak. 

Sz. A. E./WMN: Ezek száma vajon megugorhat attól, hogy már beszélni sem szabad a gyerekekkel a témáról?

K. Á.: Sőt!

Akit eddig is bántottak adott esetben az identitása, vagy a vélt identitása miatt, azt most még inkább bántani fogják. Ezeket a gyerekeket törvényi támogatással, társadalmi nyomással lökik ki a szakadék szélére. 

Sz. A. E./WMN: Felsoroltad, milyen jelei lehetnek annak, ha valaki öngyilkosságot fontolgat. Mi van azokkal, akik az életvitelükkel próbálják „bevonzani” a halált? 

K. Á.: Bizony sokan teljesen tudattalanul folytatnak akár végzetes kötéltáncot. Vannak, akik életveszélyes helyzetekbe sodorják magukat: motorral, autóval száguldás és egyéb sporthőzöngések. Ájulásig ivás, drogozás, abúzusok, szexuális megszégyenülések, végletek átlépése szexben, evésben, sportban, bármiben. Ezeket a jelenségeket ugyanúgy komolyan kellene venni, ha a szemünk előtt zajlanak, hiszen ezek a veszélyes határfeszegetések sokszor tényleg indirekt öngyilkossági kísérletek. 

Sz. A. E./WMN: Mi történik a hátrahagyottakkal? 

K. Á.: Rengetegszer megesik, hogy egy családtag találja meg azt, aki akasztással, gyógyszerrel, érfelvágással, fegyverrel vetett véget az életének. Egy ilyen traumát iszonyú nagy feladat feldolgozni, nehéz túllenni rajta. Egy életen át kísérthet a kép. De függetlenül attól, hogy ki találja meg, az öngyilkosság ténye már önmagában is sokkoló a hátrahagyottaknak. És a sokk után hamar jön a gyilkos önvád is. Különösen, ha az elhunyt például a búcsúlevelében, vagy végrendeletében valakit megnevez tettének okaként. Például: „Te vagy az oka, fiam, mert nem hallgattál rám.” „Te vagy az oka, mert nem szerettél.” „Te vagy az oka, mert nem tudtál engem elfogadni.” „A tartozásunkat nem tudom fizetni, csak teher vagyok nektek.” Kőkemény mondatok ezek.  

Sz. A. E./WMN: Amikor megneveznek egy búcsúlevélben valakit felelősnek, az direkt vagy indirekt számonkérés, felelősséghárítás? Akár büntetés? 

K. Á.: Is-is. Ha valakit konkrétan megneveznek egy búcsúlevélben, abban nagy valószínűséggel volt egy olyan szándék, hogy valakit kinevezzen felelősnek a tettéért. Nem feltétlenül gondol bele az ilyen leveleknél a következményekbe beszűkült tudatállapotában az, aki az öngyilkosságot elkövette. Az öngyilkosság bizonyos értelemben az itt maradókra tett örök teherként rögzülhet. Ezzel a teherrel dolgozni kell, le kell vonni a tanulságokat, de mindenképp meg kell próbálni letenni ezt a terhet minden hátrahagyottnak. Volt olyan betegem, aki az apja halála után egy percre nem engedte ki a kezéből az apja hátrahagyott búcsúlevelét, amelyben leírta, hogy anyádat és téged is megkíméllek attól, hogy egy ilyen szerencsétlennel éljetek együtt, mint én vagyok, jót akarok nektek, elmegyek. És felakasztotta magát. Önvádat, kétségbeesést érezve szorongatta a gyerek az apja levelét, azt mondta, ennyi maradt apuból. Szívbe markoló volt. Borzalmasan nehéz terápiás feladat ebből a helyzetből a felállást, túlélést megsegíteni. És hány ilyen történet van! 

Sz. A. E./WMN: Nem csak szorult élethelyzetből menekülhet valaki a halálba. Beszélj picit, kérlek, a pszichiátriai és mentális betegségekkel küszködőkről! 

K. Á.: Rengeteg öngyilkosság megelőzhető lenne pszichiátriai betegségek esetén, ha például jól lenne beállítva a gyógyszeres kezelésük. Túl gyakran esik meg, hogy a felelőtlenül, nem megfelelő körültekintéssel adagolt, felírt gyógyszer, vagy a hirtelen, rosszul kivitelezett gyógyszerváltás idézi elő az öngyilkossághoz vezető állapotot. Soha nem szabad félvállról venni a gyógyszeres kezelést, mert ahogy egyenesbe állíthat valakit, úgy meg is ölhet pár nap leforgása alatt. Sokszor az elhallgatott, vagy a rosszul közölt diagnózisok elől is menekülnek a halálba kétségbeesett emberek. Volt olyan, hogy az orvos azt mondta, ez vagy az a tünet akár lehet, hogy rák. A beteg nem várta ki a biztos diagnózist, gyógyszerrel megölte magát.

Aztán vannak eltitkolt pszichiátriai zavarok is, amikor a környezet elől titkolja valaki például a súlyos hangulatzavarait. Ezzel a kétségbeeséssel és a tüneteivel magára marad, izolálódik és a szenvedések alól megváltásnak gondolhatja a halált. 

Sz. A. E./WMN: És akkor még nem is említettük a szülés utáni depressziót. Ebben sajnos személyes tapasztalatot is szereztem. Igaz, én nem kerültem szuicid állapotba, de ha nem kapok tőled kellő időben segítséget, ki tudja, mi történhetett volna. 

K. Á.: Igen, nálad hatalmas szerencse volt, hogy nem maradtál magadra, ez kulcsfontosságú az ilyen esetekben. A szülés utáni depresszió külön figyelmet igényel, mert a környezetnek nincs füle a vészjelek felfogására. A baba érkezése miatti öröm teljesen elfedheti, zárójelbe teheti azt a lehetőséget, hogy közben az anya teljesen összeomolhat, aminek az égvilágon semmi köze nincs ahhoz, hogy most ő jó anya-e, vagy sem. Sokan egyszerűen nem értik, mi történik, miért nem képes az anya örülni a babájának, ez senkinek se volt soha könnyű, mit kell hisztizni, hálátlan, hisztis, gyenge, milyen anya, milyen ember az ilyen. Záporoznak a fölényes vagy lekezelő tanácsok, amik csak még mélyebbre sodorják az anyát. Pedig a posztpartum depresszió akár pszichózisba is átcsaphat, és ilyenkor az anya már nemcsak magára lehet veszélyes, hanem akár a gyerekére is.

A környezet iszonyú nyomást helyez a depressziós anyákra, akik túl könnyen elhiszik, hogy valóban velük van a baj, ők csinálják rosszul, ezért azt sem tudják, kihez, hová forduljanak segítségért.

Marad az önvád és az egyre mélyebb gödörbe süllyedés. Most őszintén, hogy is lehetne könnyedén szakszerű segítséget kérni, ha sokan a legszűkebb környezetükben sem kapnak támogatást?!

Sz. A. E./WMN: Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy épp depressziós vagyok. Ezerrel pörögtem a sötét gondolatokban, rettegtem, hogy rosszul csinálok mindent, utáltam magam azért, mert traumaként éltem meg a szülést. Eszembe nem jutott, hogy nem én vagyok a felelős minden rossz érzésemért. 

K. Á.: Persze, ez így működik. És képzeld csak el, milyen lett volna, ha betrappolok hozzád, és azt mondom, hogy elég volt a sírásból, örülj, hogy egészségesek vagytok, az a dolgod, hogy ellásd a babát, mégis mit vártál. Rengeteg anya, aki posztpartum depresszióval küszködik, ezt kapja a környezetétől. Iszonyú káros és veszélyes dolog az empátiahiányban létezés. És sokszor még az öngyilkosság sem nyitja fel a szemeket.

Sz. A. E./WMN: Igen, rengetegszer hallani, hogy az öngyilkosság gyávaság, az élet feladása, a könnyebbik megoldás. 

K. Á.: Ez is olyan leegyszerűsítő, fekete-fehér gondolat.

Az öngyilkossághoz erő is kell. Önmagát elpusztító, az életösztönt is legyőző, agresszív, kétségbeesett erő.

Persze, indulatokat generál az öngyilkosság, lehet moralizálni a végtelenségig, de én pszichológusként minden egyes olyan hír után, mint amilyen a vajai fiúé is, végtelen dühöt érzek. Annyi tragédia megelőzhető volna, ha figyelnénk egymásra. De hát ha a szemünk előtt fordul fel valaki az utcán, akkor is átlépünk rajta. Olyan közönnyel tekintünk az emberi szenvedésre, hogy az egészen kétségbeejtő. Nincs az a pokol, ami fölött ne lehetne szemet hunyni, hát mit is várunk, ha egy gyereknek adott esetben „csak” annyi a baja, hogy bántják a társai?! Óvatoskodunk, nem merjük kimondani, hogy így, vagy úgy igenis felelősek vagyunk minden ilyen gyerek és felnőtt haláláért. Le kell vonni ezeket a tanulságokat, a saját felelősségünket ezekben a történetekben ahhoz, hogy többé ilyen ne fordulhasson elő. De mi akkor is lábujjhegyen lépkedve, szalvétával fogva, masnival átkötve fogalmazunk, pedig igenis arról van szó, hogy nem figyelünk egymásra. Nem vesszük komolyan a gyerekeinket, a szeretteinket, a problémáikat. Utólag gyakran mondják a kétségbeesett, bénult itt maradók, hogy éreztem, gondolhattam volna, de nem vettük komolyan, nem akartuk elhinni satöbbi. Hát igen. A bajával magára maradt embert nem kikerülni, hanem észrevenni, segíteni kell. 

Sz. A. E./WMN: Mindenkin lehetne segíteni, ha igazán figyelnénk?

K. Á.: Bár így lenne, de sajnos nem.

Sajnos túl gyakori a tapasztalat, hogy aki meg akar halni, az meg is hal. Erre szoktuk azt mondani: akarata ellenére senkit sem lehet megmenteni, meggyógyítani.

A segítő foglalkozást végzők ennek ellenére mégis mindent megtesznek a kétségbeesett helyzetű emberekért. De a legfontosabb, hogy vegyük őket észre. Kapjanak esélyt. A terápiák során kiemelt cél az élni akarás, az életösztön újraélesztése, az önerők segítése, az izoláció megszüntetése, a szociális háló bestoppolása, az akut veszély elhárítása, a lehetséges konkrét kiutak megkeresése, ha kell, intézményes háttér biztosításával. Ehhez erős emberi és pénzügyi fedezet, kiépített intézményes hálózat szükségeltetik, valamint az, hogy a társadalom úgy működhessen, hogy egymásban ne az ellenséget lássuk, aktuális napi frusztrációinkat ne egymás nyomorán akarjuk levezetni. Ebben van teendő bőven, bölcsőtől a koporsóig.

Szabó Anna Eszter 

Ha magadra ismertél a cikkben, esetleg öngyilkossággal kapcsolatos gondolataid vannak, vagy aggódsz valakiért a környezetedben, akkor mindenképp kérj segítséget! Éjjel-nappal ingyen hívható a 116-123 lelkielsősegély-szolgálat.

Bővebb információt ITT találhatsz.

További írásaink a témában ITT, ITT és ITT.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Ole Schwander