–

Anya, látod, pakolok megint, szép, megtermett életet, kék zsákokba bele, meg az átlátszóba, tudod, olyanba, amit te is szerettél, abba belefér minden, és látszik is, milyen ruhákat gyömöszöltem bele, komplett sztorikat. Valamelyiket fel se vettem, még a címke is rajta van, néhányon pedig foltok, erőteljes parfümesszenciák hagyták ott a nyomukat. Az egyikbe szerelmes voltam, a másikkal halálra idegesítettem az embereket, annyira tolakodó volt, a harmadik meg hasonlított valakinek az illatára, és arra mondtad, hogy „de finom illat, kis cukim.”

Anya, látod, több konyhai cuccom van, mint ruhám, hát ide is elértünk. Mondhatni, jellemfejlődés, amin keresztülmegyek, több fűszerem van, mint cipőm, és több edényem, mint ékszerem – milyen jól hangzik már! Fú, de imádnád összepakolni az eszcájgokat, tekernéd selyempapírba, meg a tányérokat, amik be se fértek ebbe a mosogatógépbe, és mindig szidtad, hogy lehet ilyen vacakot venni. 

Anya, látod, milyen szépek az ágyneműim? Ezt még tőled kaptam tizenhárom évvel ezelőtt, amikor Pestre jöttem, és azt mondtad, nem lehet eljönni saját ágynemű nélkül.

Ezt azóta is őrzöm, a rojtos anyagban még most is megbújva az öblítőd illata, hiába tudom, hogy az lehetetlen. Pedig bármi, amihez valaha hozzáértél, az a te szagodat árasztja, régi, narancssárga flakonos krém, puha selyembőr-illattal, kis alma aromával… Ha sommelier lennék, mondhatnám, hogy a gyümölcs fanyarsága érződik háttérízként, de sommelier sem vagyok, te meg nem vagy bor, nem érleltünk hordóban, és nem lehet lopóval se kilopni, pedig leszívnám a levegőt, és bent tartanálak addig, amíg nem látlak a csőben. 

Csepelyi Adrienn: „Olyan sok mindent kell elengednünk az életben, legalább ezeket ne kelljen” – WMN-naplók

WMN Life – 2021. augusztus 31. – CSA

 

Anya, látod, ez most ilyen, mondanád, hogy már megint pakolni kell, kék zsákokba meg barna dobozokba, amiket aztán elemeire tépek, és leviszek a szelektívbe. Megint költözni új életbe bele, egy másik otthonba, ami úgysem az enyém – mert ez sem volt az –, megint úgy tenni, hogy ez most valami új kezdete lenne. Itt most sokkal jobb lesz, viszem a bútoraimat, a tárgyaimat, berendezzük a díszletet, játszom benne magam, azt jól tudom, te meg nézel fentről, és azt mondanád: „kis cukim, megint ennyit pakolni”, meg „olyan ügyes vagy, kis cukim, mindent elintézel, mindent szépen összepakolsz,” hát hogyne, tőled tanultam.

Látod, anya, úgy volt, hogy vigyáznak rám, de megint csak te maradtál, vagyis ez a béna párbeszéd köztünk, amire nem tudsz felelni, pedig még azt is megígértem, hogy mindennap beszélek hozzád, majd elmondom, mik történnek velem, csak aztán annyira idétlenül éreztem magam, hogy dumálok magamban a négy fal között, még hülyének néztél volna… Inkább gyorsan felhagytam vele, és az erdőben sem voltam kint, ahol együtt sétáltunk, ahol kint voltunk, amikor meghaltál, nem bírok kimenni, ne haragudj. Nehéz az urnafalhoz is, olyan idétlen az egész, még mindig nem hiszem el, hogy azok a te hamvaid a fekete zsákban.

Látod, anya, meghalni nem csak úgy lehet, ahogy te csináltad, nem csak a halál okán lehet faképnél hagyni embereket,

de ne aggódj, anya, erős vagyok, pedig hónapok óta meg sem kérdezték, mennyire fájsz még nekem, azt hitték, túl vagyok rajtad, ennyire nem értettek, és már mindegy is, már késő is, majd elmúlik ez is. Nem több ez, mint egy újabb kishalál, utánad nem tud fájni semmi, kitépni sincs mit a mellkasomból, megalázni se tudnak, nincs hatalmuk, rághatnak, kiköphetnek, de szét nem szakadok.

Csak ülök, és nézek a tizenhat darab kék zsák mellett, az üres polcok előtt, törlöm a port, szanálom a ruhakupacot, nem viszek magammal semmit, ami felesleges, nem kellenek tárgyak, nincs szükségem emlékekre sem, itt hagyok mindent, sosem volt az enyém, sosem volt igazi, csak te voltál az, anya, a te valóságod.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció (Forrás: Getty Images/Rika Hayashi )