Csábítás, vezeklés, vágy – Meg lehet tanulni ellenállni a kísértésnek (és kell-e egyáltalán)?

–

Kisördög a bal vállamon

Hétfő délután hat óra volt. Fáradt voltam az egész napos rohangászástól, az értekezletektől, az ötpercenként beérkező újabb és újabb e-mailektől, a családom menedzselésétől… az élettől. Bár hetekkel ezelőtt elhatároztam (ismét, kétezer-egyszázkilencvennegyedszerre), hogy új életet kezdek, és odafigyelek az étkezésemre, ennél a pontnál már semmi másra nem tudtam gondolni, mint a hűtőmben lapuló francia sajtokra, és a puha, fehér szeletelt kenyérre. Szinte láttam magam előtt, ahogy kiszedem a barna csíkosra sült melegszendvicseket, amiknek az oldalán csorog ki az olvadt, illatos sajt, hallottam, ahogy beleharapok és roppan egyet a kenyér, már a nyelvemen éreztem a falat ízét, miközben összefutott a számban a nyál. Pillanatokon belül eluralkodott rajtam a kognitív disszonancia és a lelkiismeret-furdalás kínzó elegye: miért vagyok ilyen gyenge? Miért nem tudom tartani magam az eredeti tervemhez? Meg tudom valahogy acélozni magam? Hogyan állhatnék jobban ellen a kísértésnek? – tettem fel magamnak a kérdést, immár a sajttállal a kezemben.

Kezdjük a kályhától… akarom mondani, a pillecukortól!

Ha az akaraterő vizsgálatáról, illetve a kísértésnek való ellenállásról esett szó, akkor évtizedeken keresztül szinte kötelező volt megemlíteni a híres pillecukortesztet. Ha esetleg nem emlékeznél rá: Walter Mischel, a Columbia Egyetem professzora a hatvanas években végzett kutatásában négyéves ovisok elé tett egy pillecukrot azzal az ígérettel, hogy ha nem eszik meg azonnal, húsz perc múlva kapnak még egyet. (Illetve egy másik verzióban egy csengő volt az asztalon, amin jelezhettek, hogy kérnek egy pillecukrot, de ha megvárták a kísérletvezetőt, amíg az magától visszajön, akkor kaptak kettőt.) A gyerekeket ezután közel két évtizeden át nyomon követték. Mindezek alapján azt állapították meg, hogy azok, akiknek elegendő akaraterejük volt ahhoz, hogy kivárják a második pillecukrot, felnőttként jobban teljesítettek a tanulmányaik során, magabiztosabbak és elégedettebbek voltak. Ezek szerint megvan a sikeres élet kulcsa, mondhatnád most… igen ám, de a képlet sajnos nem ilyen egyszerű.

A hatvanas évekbeli kísérletet több kritika is érte, például, hogy a gyerekek száma nem volt reprezentatív, ráadásul egy nagyon szűk társadalmi rétegből kerültek ki: mindannyian egy elit egyetem óvodájába jártak. A kutatást többen megismételték, többek között dr. Tyler Watts, a New York-i Egyetem pszichológiaprofesszora és csapata is. Ők körülbelül ezer, különböző társadalmi rétegből származó gyereket kísértettek meg a cukorkával. Vizsgálatukból kiderült: az, hogy egy kisgyerek ellen tud-e állni a pillecukor azonnali bekebelezésének, többek között azon is múlik, hogy mennyire szegény körülmények közül származik.

Egy kevesebb erőforráshoz hozzáférő gyerek azt tanulja meg, hogy ami most van, az nem biztos, hogy később is a rendelkezésére áll, azaz kizárólag az az övé, amit megehet, méghozzá azonnal.

Egy teli hűtő mellett felcseperedő gyerek azonban joggal bízhat benne, hogy mindig lesz mit ennie, tehát tud várni, nem hajtja a tatár. 

Álljunk meg egy percre: te hogy muzsikálnál a teszten?

Mindezzel együtt persze nem kell teljesen kukába dobnunk az eredeti pillecukorteszt felvetett kérdéseit, főleg, hogy azokat minden bizonnyal sokan át tudjuk ültetni a magunk életére. Hány olyan alkalom van naponta, amikor képtelenek vagyunk várni, és az azonnali boldogság oltárán szinte gondolkodás nélkül feláldozzuk a hosszú távú előnyöket? Én legalábbis nem szoktam magam hosszan győzködni, ha egy nyolcfogásos fine dining menüsor és a hónapokkal később vékonyabb derék közötti választás dilemmájával viaskodom szombat este. Egy barátom pedig annak ellenére képtelen nem végigdarálni éjjelente egy-egy sorozatot, hogy tudja, a kialvatlanság miatt jó darabig olyan lesz, mint a mosott szar. Mégis újra és újra rábök a „következő rész” feliratra. Pedig felnőttként mind a ketten tudjuk: a muszklisabb akaraterővel megáldott egyének egészségesebbek, elégedettebbek, sikeresebbek is a munkájukban (és minden bizonnyal kipihentebbek és vékonyabbak is).

Kínzó epekedés

Mi zajlik le a fejünkben, amikor elkap a vágy? Egy 2005-ös kísérlet során azt figyelték meg, hogy az alanyok (akik valami okból kifolyólag egytől egyig nők voltak) hogyan reagálnak csokoládéról készült képekre. Igazán izgalmas eredmény született: azok, akik édesszájúnak tartották magukat, a csoki láttán nemcsak ellenállhatatlan vágyat éreztek, de nyugtalanságot, szorongást, és az önfegyelmük gyors elpárolgását is.

Az agyuk a kísértést tehát részben stresszesnek élte meg, amivel arra motiválja a tulajdonosát, hogy azonnal szerezze meg vágyai tárgyát, és ne kínozza magát tovább a parttalan epekedéssel. 

Pénzzé tett vágyak

Sok cég reklámja él ezzel a technikával: olyan kívánatossá teszik a portékájukat, hogy szinte fájjon, ha nem szerezheted meg azonnal. 

Akinek van testvére, vagy legalább két gyereke, annak biztosan ismerős egy másik jelenség is (amivel szintén sok marketingszakember operál): minden sokkal vonzóbbnak tűnik, ami a másik kezében van. Ezt jól illusztrálja Frans de Waal kísérlete, amelyben csuklyásmajmok kaptak jutalomként uborkát, ha jól teljesítették a feladatot. Ez egészen addig pompásan működött, amíg a két majomból az egyik nem kezdett el szép, ropogós szőlőszemeket kapni. A másik, amelyiket továbbra is uborkával jutalmaztak, azonnal szabályos dührohamot kapott. Érdemes tehát időnként önvizsgálatot tartanunk, és tisztázni magunkkal, vajon mi az oka annak, ha egy-egy dolog után ellenállhatatlan vágyat érzünk. Vajon mi magunk akarjuk azt, vagy más irányítja a tudatunkat?

Keretezd át, told el magadtól és győzd le

Akaraterő szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogyan gondolsz vágyaid tárgyára. Minél élénkebben képzeled magad elé, annál nehezebb lesz ellenállnod neki, derül ki egy kísérletből, ám ha sikerül absztraktabb formába öntened, kissé elidegenítened, eltávolítanod magadtól, akkor nagyobb esélyed van rá, hogy a végén felülkerekedsz a kísértésen. De az is segíthet, ha eltereled a gondolataidat az adott dologról – talán ez az, ami a legtöbbünknek nehezen ment a karantén alatt a teli hűtő közvetlen szomszédságában.

Nemcsak a társadalmi háttér, de a kor is sokat számít a kísértésnek való ellenállásban, derül ki a szerencsejátékos kísérletből, amelyben a delikvenseknek kártyákat kell felforgatniuk a nagy nyeremény reményében, ám a paklik közül az egyik eleinte jó szerencsével kecsegtet, később azonban egyre katasztrofálisabb helyzetbe sodorja az alanyt. Itt nemcsak azok teljesítettek rosszul, akiknek sérült a prefrontális kérgük (ez ugyanis az akaraterő központja), hanem a gyerekek és a kamaszok is (ebben a korban ugyanis még nem olyan fejlett a prefrontális kéreg, az érzelmi központ viszont túlérzékeny – ha esetleg a tinihiszti agyi hátterére is kíváncsi lennél). 

Ugyanígy, ha túl nagy nyomás van rajtad, nehezebben fogod uralni az életeden felül még az akaratodat is.

Ha letolt a főnököd a munkahelyeden, megbüntetett a parkolóőr, vagy látványosan kiborult a gyereked a bolt kellős közepén, este otthon nagyobb valószínűséggel nyúlsz a vörösboros üveg, a sajttál (ami még mindig itt van a kezemben!) vagy a csokitorta után, ahelyett hogy elrágcsálnál pár répát egy csésze gőzölgő kamillateával. 

Pattintsd ki az agyad!

Az akaraterő trükkös dolog, szóval van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjük? Igazad van, essünk túl a rosszon. Sajnos (mint minden izom), a használat során az akaraterő is kimerül, derül ki több izgalmas kísérletből. Az egyikben például a résztvevőknek a frissen sült kekszek helyett retket kellett eszegetniük, amit meg is ugrottak annak rendje és módja szerint, ám a következő feladatot már sokkal hamarabb feladták – mintha a keksz–retek-csata kivett volna belőlük minden erőt. 

A jó hír viszont, hogy mint minden muszklit, az akaraterőt is lehet trenírozni. Egy másik vizsgálatban a delikvenseknek nem volt szabad egy fehér medvére gondolniuk, a gondolataik elterelése pedig sok energiát vett el tőlük. A kísérletet két héttel később megismételték, ám ezúttal az egyik csoport tagjai kaptak akaraterősítő, önreflexiós házi feladatot a két ülés között: vagy az ételbevitelüket kellett gondosan feljegyezniük, vagy a nem domináns kezüket használni hétköznapi tevékenységeknél, esetleg jobban odafigyelni a választékos és kulturált szóhasználatra, a hangulatukat moderálni, netán a tartásukra jobban odafigyelni. Azok, akik ily módon rágyúrtak az akaraterejükre, a második körös vizsgálatban már könnyebben el tudták hessegetni a fehér medve képét.

Ezekkel a módszerekkel te is élhetsz, ha szeretnél akaraterőre gyúrni (és ha megkérdezik, hogyan sikerült ledobnod pár hónap alatt tíz kilót, nyugodtan mondd el, hogy így: elkezdtél bal kézzel jegyzetelni). 

Gondold meg és… igyál!

Egy másik lenyűgöző vizsgálatból, amelyet Matt Gailliot végzett, úgy tűnik, hogy azoknak, akiknek meg kellett dolgoztatniuk az akaraterejüket valamilyen feladat során, alacsonyabb lett ettől a vércukorszintjük. Azok, akik gyorsan helyrebillentették egy üdítővel, könnyedebben tudták folytatni a feladatot, mint a kontrollcsoport tagjai, akik édesítőszerrel felturbózott löttyöt kortyolgattak. Persze, figyelmezet Gailliot is, ezzel távolról sem arra szeretnének bárkit is biztatni (főleg nem a fogyókúrázókat!), hogy az akaraterejüket cukros üdítőkkel erősítsék meg, hiszen vannak egészségesebb módjai is annak, hogy stabilan tartsuk a vércukorszintünket.

Az is segít, ha konkrét fogadalmakat teszel, kézzelfogható célokkal – állítják a szakemberek. Sokkal többet ér például, ha nem azt mondod, hogy „le akarok fogyni” (egyébként is: mikor, mennyit, hogyan, mennyi idő alatt?), hanem azt: „ha jön a pincér, salátát fogok rendelni”.

Így könnyű!

Érdekes eredménnyel zárult egy összetett vizsgálat, amelynek során az alanyoknak először egy sor kérdésre kellett válaszolniuk, például hogy jól tudnak-e titkot tartani, illetve könnyen ellenállnak-e a kísértésnek, így kiderült, mennyire tartják magukat gyenge vagy épp erős akaratúnak. Egy ezt követő kísérletből viszont az látszott: azok, akik állításuk szerint könnyen ellenállnak a kísértésnek, úgy érzékelik, hogy viszonylag kevés kísértésnek vannak kitéve. Azaz: annak, akinek erős az akarata, mintha nem is lenne szüksége rá, hogy használja. Mi lehet ennek az oka? 

Nos, a kutatók szerint részben az, hogy ezek az emberek örömüket lelik abban a tevékenységben, amire másnak úgy kell erős akarattal rávennie magát (ami, mint láttuk, igen fárasztó agymunka).

Ha valaki minden reggel elmegy tíz kilométert futni, vagy reggel, délben, este egészségesen táplálkozik, az lehet, hogy nem fegyelmezettebb másnál, egyszerűen csak szeret futni, illetve egészségesen étkezni.

Ezt pedig te is könnyedén megtanulhatod, hiszen ha megtalálod azt a mozgásformát, amiben örömödet leled, és kikísérletezed azokat az ételeket, amik egészségesek és jól is esnek, majd mindezt rendszeres rutinná alakítod, máris nyert ügyed van.

Na jó, de mi legyen a sajtos melegszendviccsel?

Amellett azt is érdemes észben tartani (mielőtt önostorozásba kezdenénk, teljesen feleslegesen), hogy távolról sem vagyunk egyformák. Van, aki ezt éli meg kísértésnek, van, aki azt, van, akit totál hidegen hagy egy csokitorta, egy gyöngyöző pohár sör vagy egy csinos férfi, nő látványa, és van, akit meg nem. Amit te tehetsz: az előbb említett módszerekkel erősíted az akaraterődet, a káros vagy nem az új életmódodba illeszkedő dolgokat igyekszel átkeretezni, a vágyott új szokásokat személyre szabni… és mellette pedig igyekezz (szerintem) kedvesnek és kíméletesnek lenni önmagadhoz. 

Úgyhogy most én is fogom azt a sajttálat, vágok belőle két vékony szeletet egy alma mellé, és a többit szépen visszateszem a hűtőbe. Mindezt természetesen a nem domináns bal kezemmel végzem, miközben fennhangon kimondom: mától is (!) egészségesen étkezem, mert szeretek egészségesen étkezni. Így a sajt is megmarad, én is jól lakom, az akaratom pedig közben vadul erősödik!

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Prostock-Studio