Az volt a fontos, hogy boldog legyen! – Interjú Récsey Antóniával, Bálint gazda özvegyével

–

A színes virágok és a fügefa által határolt teraszon ülünk le beszélgetni. Az asztalon most is kávé, tea, sütemények. Minden tökéletes. Majdnem…

Iliás-Nagy Katalin/WMN: Letelt a gyászév. Hogy érzi magát?  

Récsey Antónia: Megvagyok. Nem mondom, hogy mindig jól, az nem lenne igaz. Attól is függ, hogy épp milyen lelkiállapotban vagyok. Ha valamit sikerül megcsinálnom, legyen az kerti munka vagy egy elintézendő ügy, akkor az feldob. Aztán eszembe jut egy régi emlék, véletlenül visszatérek egy olyan helyre, amihez szép emlékek fűződnek, és az mindig keserves. Ha az ember szeretett valakit, akkor az továbbél benne. Mozdulatokat lát, vagy akaratlanul bemegy a másik dolgozószobájába, hogy elmeséljen valamit, majd feleszmél, és az ajtóból visszafordul. Sajnos ez még így egy év után is előfordul velem.

I. N. K/WMN: Külön nehézség lehetett a vírushelyzet. Tudtak jönni egyáltalán a rokonok látogatóba?

R. A.: Miután Gyurka meghalt, engem két hét karanténba vetettek, teljesen egyedül voltam, senki nem jöhetett. Nehéz volt, felfoghatatlanul nehéz. De én alapvetően olyan típus vagyok, aki minden rosszban keres valami jót. Arra gondoltam, hogy ez is egyfajta megpróbáltatás, hogy ennél rosszabb már nem történhet velem, és ha ezt végig tudom csinálni, akkor sikerülni fog az előttem álló nehéz napokat, heteket, hónapokat is megélni.   

I. N. K/WMN: Két éve jártam itt, akkor Gyuri bácsi 100. születésnapja alkalmából egymásnak adták a kilincset az újságírók. Nagy a csend azóta?  

R. A.: Jönnek azért. Amikor megvolt a temetés, mindenki mondta, hogy persze, Antónia, jövünk, segítünk, hívjál, telefonálunk. Ez tartott két-három hónapig, aztán szépen lassan egyre kevesebben hívnak. Akikkel tényleg nagyon jóban voltunk, ők keresnek, érdeklődnek. De ez nem ért meglepetésként, számítottam rá. Mindenkinek megvan a gondja-baja, és mindenkinek a sajátja a legnagyobb. Nem várhatom el, hogy engem ajnározzanak. Jobb, ha az ember úgy áll hozzá, hogy igen, mostantól mindent magamnak kell elintéznem, eldöntenem, megcsinálnom. Az első pillanattól tudtam, hogy a saját lábamra kell állnom.

I. N. K/WMN: Legutóbb feltűnt, hogy mennyi munkát végez a háttérben, minden apró részletre odafigyel, hogy flottul menjen az interjú Gyuri bácsival. Jól sejtem, hogy ez a háttérmunka már-már egy teljes állás volt? 

R. A.:

Tulajdonképpen igen. Mindig is arra törekedtem, hogy megteremtsem a biztos hátteret, hogy Gyurka azzal foglalkozhasson, amit szeret, és ami az ő életében fontos. Hogy a tudását megossza, publikáljon, írjon, előadásokra menjen, embereket tanítson.

Ezt egy idős ember úgy nem tudja megcsinálni, ha nincs meg a biztos háttér. Azt akartam, ne legyen gondja azzal, hogy fel kell adni a csekket, ki kell takarítani, oda kell figyelni, hogy van-e itthon elég kávé vagy sütemény, ha vendégek jönnek, és rendben van-e a kert.

I. N. K/WMN: Ez igazán önzetlen attitűdöt feltételez.

R. A.: De boldogan csináltam. Gyakran beszéltük Gyurkával, hogy megvan mindenkinek a saját munkája, a maga dolga, és a kettő összeadódik, így lesz belőle egy kerek egész. Így mindenki elégedett volt. Félre ne értse, nem arról van szó, hogy soha nem voltak köztünk nézeteltérések. De alapvetően jól kiegészítettük egymást. Ő csinálhatta, ami neki fontos volt, és nekem ez volt a lényeg, mert ettől volt boldog.

I. N. K/WMN: Úgy tudom, volt egy dolog, ami szent volt és sérthetetlen: a reggeli első kávé. Ön azt mindig egyedül itta meg, akkor Gyuri bácsi sem jöhetett ki a konyhába.

R. A.: Valóban így volt. Gyurka ezt sokáig nem értette, de aztán már mondta, hogy jó-jó, nem zavarlak, látom, most kávézol… Reggel felkeltem, és tényleg, úgy, ahogy kikeltem az ágyból, kimentem a konyhába, és megittam a tejeskávémat. Egyedül. Ez nagyjából húsz perc volt. Olyankor találtam ki a napi menetrendet, szedtem össze a tennivalókat. A szervezési munka alapvetően mindig az én feladatom volt, fontosnak tartottam, hogy legyen egy rendszer. Úgy vélem, hogy ez egy idős ember életében nagyon fontos. De nekem is az volt. Mindig is azt vallottam, hogy amit ma megcsinálhatok, azt nem halasztom holnapra, mert nem tudhatom, mi jöhet közbe. Ez talán abból adódik, hogy egyedül neveltem fel két gyereket huszonkét éven át.

I. N. K/WMN: Mindig meghúzódott a háttérben. Amikor együtt szerepeltek címlapon Gyuri bácsival, az külön hír volt. Sosem akart kilépni az árnyékból?

R. A.:

Nem. Ő saját magának teremtette meg az ismertséget, maga érdemelte ki a szeretetet, amivel felé fordultak. Az az övé volt. Az enyém az volt, amit én magamnak megteremtettem, például a kiadóban, a szerzőim kéziratával végzett munkámmal. Soha eszembe nem jutott, hogy elé tolakodjak. Az tény, hogy Récsey Antónia a Bálint Györgynek a felesége, de semmi több.

I. N. K/WMN: Pedig ő maga is úgy nyilatkozott, hogy a sikerei felét önnek köszönheti.

R. A.: Mindig azt mondta, hogy 50-50 százalékban osztozunk a munkán. Én nem jelentem meg a nyilvánosság előtt úgy, mint ő, de abban, hogy ki tudjon a közönség elé állni, nagy szerepem volt. Alapvetően visszahúzódóbb típus vagyok, szívesen végeztem a háttérmunkát, és sosem gondoltam azt, hogy ugyanarra a polcra lehetne minket tenni vagy fölállhatnék ugyanarra a pulpitusra. Hozzáteszem, tudásban sem voltam ott. Itthon azonban egyenrangúak voltunk. Tudta és értékelte, hogy mennyi munkát végzek. És amikor egy jól sikerült interjú vagy előadás után megölelt, és azt mondta, hogy köszönöm, nekem az elég volt, mert szívből jött.

Amikor összeházasodtunk, már körülbelül harminc éve ismertem őt, én szerkesztettem a könyveit – ám ő sokáig nős volt, csak aztán a felesége beteg lett és meghalt. Nem voltunk fiatalok, és tisztában voltam azzal, hogy ha hozzámegyek egy 80 éves emberhez (Bálint gazda és Antónia között 27 év korkülönbség volt – a szerző), aki ráadásul közismert, az egészen más lesz, mint az előző házasságom.

Tudtam, hogy nagyon össze kell csiszolódnunk, tiszteletben kell tartanunk egymás határait.

Néha persze sok volt a tennivaló és ez fárasztó volt. Soha nem fogom elfelejteni, amikor azt mondtam, hogy istenem, Gyurka, csak egy napig ne jöjjön senki, csak egy napig ne! Most meg azt mondom, istenem, csak ne teljen el úgy nap, hogy nem jön senki! Szóval az embernek sosem jó az, ami van.

I. N. K/WMN: Ha már szóba jött a korábbi házasság: nem volt teher negyedik feleségnek lenni?

R. A.: Ez nagyon érdekes, mert én úgy voltam negyedik feleség, hogy tulajdonképpen a harmadik voltam (Bálint gazda az első feleségét vette el másodjára is – a szerző). Gyurkának az első felségét, Annát, aki nagyon okos és művelt asszony volt, egyáltalán nem ismertem. A második feleségével is csak köszönőviszonyban voltam. Mivel én szerkesztettem Gyurka könyveit, ha fel kellett vinni hozzájuk a korrektúrát, vagy meg kellett mutatni a borítót, akkor természetesen a felesége, Edit is ott volt. Az viszont nem volt jó, hogy Edit halála után még egy ideig fent laktunk a Rózsadombon, abban a lakásban, ami az ő közös otthonuk volt. Ezért, amikor úgy döntöttünk, hogy összekötjük az életünket, vettünk egy közös otthont. Nem kell elfelejteni a múltat, én sem felejtem el az első férjemet, Gyurkától sem kértem, hogy felejtse el a korábbi házasságait. De új életet akartunk kezdeni. Nem mondom, hogy könnyű volt őt lehozni a Rózsadombról, mégiscsak harminc évig élt ott előtte, de aztán nagyon hálás volt, hogy ilyen jó, csendes helyen, kertes házban lakhatunk.

I. N. K/WMN: Tehát nem méregette magát a korábbi feleségekhez?

R. A.:

Egyáltalán nem. Sosem voltam féltékeny típus, úgy voltam vele, hogy aki menni akar, menjen. Gyurkát egyébként is rengetegen szerették, sokan jöttek hozzá, bizony meg-meg ölelgették. Semmi gondom nem volt vele. Mert tudtam, hogy az én párom. 

I. N. K/WMN: Valóban, Gyuri bácsinak hatalmas rajongótábora is volt…

R. A.: Sokszor tényleg kettőt léptünk előre és hármat vissza, mert amikor már indultunk volna, akkor megint jött valaki. Ez néha nagyon fárasztó lehetett neki. De ő soha nem bántotta volna meg az érdeklődőket, a rajongóit, inkább én voltam, aki azt mondtam, hogy most már menjünk, ez már sok lesz. Mert aggódtam érte. Mindenki mondta, hogy milyen jól bírja, de csak egyszer látták volna egy ilyen alkalom után, egy előadás, dedikálás és hazautazás után, amikor becsuktuk magunk mögött az ajtót, hogy mennyire elfáradt. Ez is egy olyasmi, amit senki nem látott, csak én.

I. N. K/WMN: Említette a kiadót, a szerzőit. Mesélne még erről? Hogy ki is az a Récsey Antónia, azon túl, hogy Bálint gazda felesége és a könyveinek a szerkesztője volt?   

R. A.: Eredetileg egy kutatóintézetben dolgoztam. Én is kertész voltam, és a gyógynövényosztályon alkalmaztak, gyógynövényeket minősítettünk. Ez a munka nagyon nem tetszett, és egészen véletlenül kerültem a Mezőgazdasági Kiadóba. Először korrektor voltam, majd szerkesztő lettem, menet közben elvégeztem több iskolát, beletanultam a szakmába. Harmincöt évi munka után a Mezőgazda kiadóból felelős szerkesztőként mentem el nyugdíjba.

Alapvetően társasági ember vagyok, de dolgozni inkább egyedül szerettem, amikor én dönthettem el, hogy mikor és mit csinálok. Ez itt megvolt. Nagyon szerettem ezt a munkát, azt, hogy ez egy alkotó tevékenység, hogy a kéziratok olvasásából sokat tanulhattam. Sokféle szerzőnk volt, és ezért sok érdekes, értelmes embert ismerhettem meg. A főnököm azt mondta, hogy én mindig a szerzők párját fogom. És ez így is volt, mert tudtam, hogy az írás pokoli nehéz munka. Még Gyurkának is, aki egyébként nagyon könnyedén fogalmazott. Nem volt szerzőm, akivel ne lettem volna jóban, és ha évekkel később találkoztunk, jó szívvel emlékeztünk vissza rá közösen, nekem nem kellett több ennél.

Engem az ilyen kis szeretetmorzsák tartottak és tartanak életben. Ebben nagyon hasonlítottunk egymásra Gyurkával. A könyvek, amiket szerkesztettem, olyanok voltak számomra, mint a gyermekeim. Azért szeretem a kertet is rendben tartani, még akkor is, ha majdnem összeesem a fáradtságtól, mert látom a munkám eredményét. Ez inspirál.

I. N. K/WMN: Ezek szerint a karrierjében is ki tudott teljesedni?

R. A.: Igen. 53 éves voltam, amikor a Gyurkához hozzámentem, 57 évesen mentem el nyugdíjba, de még hét évig dolgoztam a kiadóban külsősként. Azért az már más volt, nem évi tíz–tizenkettő, hanem csak egy–kát könyvet szerkesztettem. Közben szépen átálltunk erre az itthoni létre. Gyurka is öregedett, hát persze, mint mindenki, egyre több háttérmunka lett, egyre többször segítettem be.

Sokáig úgy gondoltuk, hogy nem nyitjuk meg az otthonunkat a nagyközönség számára, hogy megmaradjon a privát szféra, és inkább ő járt el. 98 éves koráig vezetett, amit azért kevés idős ember mondhat el magáról, de hiába mondta, hogy óvatos és lassan hajt, mégis féltettem. Mondtam, hogy inkább hívjuk ide a vendégeket, az újságírókat, legyenek itt a megbeszélések. Akkor lett ez „nyitott ház”, és ezzel együtt több tennivaló is adódott. Nem vagyok jó háziasszony, de vendégeket mindig is szerettem fogadni. Gyurka is akkor élt és akkor volt boldog, ha emberekkel találkozhatott, ha voltak körülötte. 

I. N. K/WMN: Ebben a házban pezsgő szellemi élet folyt.  

R. A.: Igen. Hát, most ahhoz képest…

I. N. K/WMN: Hiányzik?

R. A.: Egy kicsit igen. Nagyon sokféle, művelt ember járt ide. Ha semmi mást nem csináltam, csak ültem a fotelban, hallgattam és szívtam magamba az információkat, esetleg később elgondolkodtam a hallottakon, már azzal több lettem.

Ahogy kevesebb feladatom lett a munkahelyemen, úgy lett egyre több itthon. Maguktól átalakultak a dolgok. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon sok minden így történt az életemben. Gyurkával például épp akkor kerültünk össze, amikor a gyerekeim elvégezték az egyetemet és elköltöztek, én pedig mondtam, hogy nem létezik, hogy ottmaradjak abban a lakásban egyedül, ahol korábban hárman laktunk húsz évig.

I. N. K/WMN: A gyerekek kirepülése is nagy veszteség volt?

R. A.:

Szerencsém van, mert jó gyerekeim vannak, nagyon szoros a viszony, de igen. Ez egy nagy váltás volt. Pont akkor jött Gyurka, így tulajdonképpen egyszerre hagytuk ott azt a lakást. Nem kellett megélnem azt, hogy ottmaradok egyedül. Most viszont meg kell élnem.

I. N. K/WMN: Mik a tervei, itt marad a házban?

R. A.: Egyelőre maradok. A terv az, hogy keresek majd egy apartmant valamelyik öregek otthonában. Az az igazság, hogy mindent nagyon tudatosan és előre megtervezek. Nem várhatom el a gyerekeimtől, hogy idejárjanak és gondoskodjanak rólam. Persze jönnek, de mi van, ha akkor történik velem valami, amikor nincsenek itt? Az embernek magáról kell gondoskodnia, vannak dolgok, amikre előre gondolni kell. Én a halálra is gondolok. Nem szeretnék még meghalni, mert szeretném a gyerekeimet és az unokáimat sokáig látni. De mégiscsak 75 éves vagyok, a szüleim már régen nem éltek ennyi idősen. Amíg még tiszta az elmém, addig kell meghoznom a döntéseket.

I. N. K/WMN: Gondolom, Gyuri bácsi életművének a gondozása is nagy feladat lesz.

R. A.: Elkezdtem már foglalkozni vele. Gyurka a végakaratában a gyöngyösi éremtárnak adta az éremgyűjteményét. Korábban úgy gondoltam, hogy majd később adományozom oda a dolgozószobájának az egyes darabjait is – az asztalát, a foteljét, a szobrait –, a gyöngyösi múzeumnak. Aztán egyik éjjel nem tudtam aludni, és eszembe jutott, hogy ez butaság. Mire öreg leszek, már nem fogom tudni ezt elintézni, most kell megcsinálnom. Akkor is, ha fáj odaadnom ezeket a dolgokat, rossz lesz, hogy amikor bemegyek a szobájába, ezek már nem lesznek ott. De talán a múzeumban sok embernek örömet okoz majd, hogy láthatják Bálint gazda dolgozószobáját, ahol a sok-sok hasznos tanácsát írta. Szeretnék egy ösztöndíjat is létrehozni. Össze kellene szednem az iratait, írásait is, de be kell vallanom, nehezen nyúlok a papírjaihoz. Még korai. Nem kell siettetni, minden le fog ülepedni, az érzelmek csitulni fognak, és akkor talán könnyebb lesz.

I. N. K/WMN: Szerettem volna még egyszer találkozni Gyuri bácsival, feltenni neki a kérdést, hogy ő, aki több mint 100 évet és ennyi mindent megélt, mit gondol, mi az élet értelme? Vajon mit felelt volna?

R. A.: Az biztos, hogy Gyurka számára az élet értelmébe nagyon sok minden belefért. A tudásának az átadása. A nyitottság. A megértés. A szakmája és a szakmai fejlődése. Még százéves korában is jártak neki a külföldi lapok, és mindegyiket elolvasta. Ez a legszörnyűbb, hogy amikor meghalt, egy pillanat alatt elvitte annak a száz évnek minden összeszedett tudását is. És mennyi minden volt még benne, amit sokan nem tudtak! Az olvasottsága, a műveltsége, az érzékenysége.

Imádta a fiatalokat, és ők is viszont. Mert nem lenézte a másikat, aki esetleg kevesebbet tudott, hanem igyekezett felemelni. Ez a képesség egy tanítónál a legfontosabb.

Amikor elvitték őt Auschwitzba, 50 kilós zsákokat kellett cipelniük. Mivel földjük volt és gazdaságuk, neki ez meg sem kottyant. De látta, hogy vannak, akik nem bírják. És akkor ő elvette tőlük a zsákot, és felvitte helyettük. Nem arra gondolt, hogy a saját életét mentse. 

Mindig azt mondta, hogy a munka nagyon sok mindenen átsegít. A munka tulajdonképpen terápia. Ha végiggondolom az ő életét… Nagyon jó gyermekkora volt 18 éves koráig, utána jöttek a tragédiák. De mindig saját magát húzta ki a gödörből. Többször nulláról kezdte vagy még annál is lejjebbről (Bálint gazda túlélte a munkatábort, de a családját elveszítette, miután visszatért az országba elvették a földjeit is – a szerző), 53 éves volt, amikor az Ablak című műsorban elkezdett szerepelni és országszerte ismertté vált.

És élete során mennyi mindent megtett, hogy a családját fenn tudja tartani!

Egy tanító volt, igazi példakép. Arra tanított, hogy állni kell a viharokat, becsülettel, amit a sors kiró, azt ki kell bírni. És ezt én is így gondolom. Csinálni kell, még akkor is, ha este a párnámba sírok. De amikor kilépek az ajtón, akkor ne lássák rajtam a bánatot! Lehetőleg ne lássanak sírni, ne lássanak szomorúnak vagy elkeseredettnek. Vagy csak nagyon kevesen lássanak. Mert nem jó, ha sajnálják az embert.

I. N. K/WMN: Ön szerint mi az élet értelme?

R. A.: Tudj úgy élni, hogy a másikat befogadod, a tudásodat megosztod, a szeretetet megadod. A lényeg, hogy adjak, és ne várjam el cserébe, hogy kapok. És ha kapok – mert kapok, csak nem biztos, hogy attól, akinek adtam –, azt észre kell venni. Én már így öregkoromra azt mondom, hogy nem a nagy boldogságok és sikerek után kell rohanni, hanem a piciket kell megragadni, és ezek majd összeállnak életed alkonyán valami nagyobb egésszé. Gyurka is mi mindenen ment keresztül, és végül mégis mindenki által szeretett, nagyra becsült ember lett. Tehát mégiscsak meghozta gyümölcsét ez a sok szenvedéssel és nehézséggel teli élet, ő pedig emelt fővel járhatott és nézhetett a tükörbe a 100. születésnapján is!

Iliás-Nagy Katalin

A képek a szerző tulajdonában vannak