–

Nemrég a szerzői Facebook-oldalamon számoltam be egy fülhallgató híján elég kalandosra sikerült vonatutamról (laza hat óra). A vígan felesezgető nyugdíjas férfitársaságtól az ordítva telefonáló nőn át a teljes hangerőn esküvői videót néző pasiig sok minden volt azon az úton, akadt viszont egy mikrotörténet, amire a legtöbb komment érkezett. A sztori így szólt:

„Idős hölgy, akinek velem szembe szól a helyjegye. Az ülés üres is, de ő inkább egy másik hölgy helyére ül le, aki épp vécén van. Hiába jelzik neki, hogy ott ül valaki, megvárja, míg visszajön a nő, és azt mondja neki, hogy de ez a férfi (itt arra mutat, aki jelezte, hogy a hely foglalt) azt mondta, üljön le nyugodtan.”

A kommentek számából könnyű volt arra következtetnem, hogy nem csak az én megfigyeléseim szerint általánosan elterjedt szokás, hogy az InterCityn valaki nem a saját helyére ül, aztán vérig sértődik, ha a helyjegy tulajdonosa viszont igenis a sajátján szeretne utazni, és ezért megkéri, hogy fáradjon máshová.

A minap Berlinből vonatoztam haza, és a bécsi átszálláskor célirányosan mentem a jegyem szerinti helyemre – ahol viszont ült valaki. Egy nő, akiről gyorsan kiderült, hogy magyar. Ellenőriztem újra a jegyemet, hátha én tévedek, de nem: feketén-fehéren ott állt, hogy az az én helyem.

Ennek mindössze annyi jelentősége van, hogy a kocsiban szinte kizárólag csak folyosó melletti helyek voltak már, én pedig szó szerint rosszul vagyok, ha nem ablak mellett ülök, ezért is térek ki külön minden jegyvásárlásnál arra, hogy ablak melletti helyem legyen.

Ha az adott járatra nem lehet már ablak melletti jegyet kapni, akkor nem megyek azzal a vonattal – ez talán érzékelteti, hogy nem úri huncutságról van szó, hanem arról, hogy nem akarom hányingerrel végigküzdeni a sokórás utat. És ezzel nyilvánvalóan nem vagyok egyedül.

A nő nem moccant, én álltam, kezemben a jegyemmel, ő azt magyarázta, hogy de honnan veszem, hogy a két szám közül épp az enyém jelöli az ablak melletti helyet. Mondtam, hogy egyrészt itt áll a jegyemen, hogy Fenster, másrészt pedig ő is láthatja, hogy a vonat gyártója iderajzolt egy szép napocskás ablakot a 32-es szám mellé a csomagtartón.

A nő továbbra is dacosan ült a helyemen, én pedig arra gondoltam, vajon egyszerűbb-e, ha keresek magamnak egy másik helyet. De mivel a vonat eléggé tele volt, és annak a valószínűsége, hogy találok egy végig szabad ablak melletti helyet, elég kicsinek tűnt, és nem is volt nagyon vonzó alternatíva három csomaggal, úgy döntöttem, ebbe én most beleállok.

Jeleztem neki, hogy azért vettem igénybe a helyjegyszolgáltatást, hogy ott üljek, ahol én akarok, és nem szeretnék rosszul lenni az úton. Itt már csak kicsi választott el attól, hogy elmeséljem neki, épp most vacsoráztam egy isteni, fűszeres palak paneert a bécsi Hauptbahnhofban, amivel, ha sokat kötözködik, nekem meg a folyosó mellett kell ülnöm, ő is megismerkedhet. De nem tettem.

Mindössze annyit mondtam határozottan, hogy ez az én helyem, és ide szeretnék ülni, aztán pedig vártam.

Egyébként nemzetközi vonatokon fel van tüntetve egy kis kijelzőn, hogy az adott ülés foglalt, mondjuk, Passautól Budapestig, tehát felesleges odaülni, hiszen úgyis fel kell majd állnod Passaunál. Az én 32-esem mellett is ott állt, hogy Wien–Budapest, ugyanakkor arra már nem vennék mérget, hogy a nő száma mellett láttam foglalást, szóval amikor a következő pillanatban hangosan méltatlankodva felállt, és azzal vagdalkozott, hogy neki is van helyjegye, valójában nem tudom, igazat mondott-e.

Mert ha az én ülésemre szólt volna valami tévedés folytán, akkor nyilván előveszi, és megmutatja.

Ha a mellettem lévőre, akkor meg ki lett volna írva.

Én mindenesetre a huzavona után leültem a helyemre, és megjegyeztem: szuper, hogy van helyjegye, akkor szerintem mindenkinek az lesz a legjobb, ha oda ül, ahová az szól.

Az előttünk ülő magyar pár férfi tagja ezután hangosan megszólalt: na, közeledünk Magyarországhoz. (Őszintén remélem, hogy ezt arra értette, hogy a nő elfoglalta a helyemet, és nem engem kiáltott ki magyaros problémának. Mert szívesen megnézném, mit kap az, aki a szabálykövető Németországban foglalja el a helyedet, vannak tippjeim.) 

Steiner Kristóf: Őrület, ami itt van! – Egy hét itthon

WMN Life – 2021. július 31. – SK

 

Innentől a nő végigduzzogta az utat mellettem. Mivel reggel óta úton voltam, a telefonom már eléggé le volt merülve. Megkértem a nőt, hogy jelezze, ha feltöltött a fejhallgatója, amit az egyetlen közös konnektorunkban töltött (valójában láttam, hogy zölden világít, tehát már feltöltött, csak udvarias akartam lenni). Ő pedig, egy perccel azután, hogy szinte kiabált velem, hogy elképesztő vagyok, és ezt ő nem hiszi el, eljátszotta, hogy alszik, és nem hallja, amit mondok. (A fejhallgató a térdén pihent, nem amiatt nem hallotta.)

Kénytelen voltam megvárni, amíg valami más miatt kinyitotta a szemét, és ekkor, amikor nem lehetett több kifogása, határozottan megkértem, hadd használjam az egyébként az én helyemhez is tartozó konnektort. 

Tehát: büntetett azért, mert a helyemre akartam ülni.

Ez nyilván nem okoz különösebb lelki fájdalmat nekem, nem is ezért írom le ilyen sarkosan – ugyanakkor teljes mértékben megdöbbent. Mert nem értem, és mert ez nem az első hasonló eset volt: visszatérő élményem, hogy emberek flippergolyóként keringenek az InterCityn, mert mindig valaki más helyére ülnek le, aki aztán felszáll, és akkor kezdődik az egész tortúra elölről. És ezek az emberek rendre fel vannak háborodva, hogy felállítják őket.

És én ezt nem értem. Mert egyszerűen nem logikus.

  • Miért nem oda ülnek az emberek, ahová a helyjegyük szól? (Világosan fel van tüntetve a jegyen, mi olyan bonyolult benne?)
  • Miért nem oda kérik a helyjegyet, ahol ülni szeretnének? (Ezt az appban és online is ki lehet választani, de a jegypénztárban is lehet kérni.)
  • Miért vannak felháborodva, ha te a helyedre szeretnél ülni? (Miért te vagy a körülményes, problémás stb., ha egyszer ők sértik meg a te határaidat?)
  • Hogy lehet, hogy ez a jelenség idehaza még mindig ennyire elterjedt? Miért bonyolítják az emberek a saját életüket? (És másokét, akik előre gondolkodnak.)

Legfőképpen pedig: milyen vágy, milyen motiváció vezérli azt, aki direkt más helyére ül? Lázadás? Az illegalitás mámora? A lustaság? Ha ez utóbbi, az azért súlyos tévedés szerintem, mert a vége ezeknek a sztoriknak többnyire annyi átülés és mászkálás, hogy feleannyi energiába nem telt volna megkeresni a saját helyét – vagy figyelmet fordítani arra, hová veszi a helyjegyet.

Plusz, ha valakinek a vásárlásnál láthatóan nem lényeges, hol fog ülni X órán át, akkor miért válik ez a kérdés ennyire fontossá, amint felszáll a vonatra? Miért vívnak bozótharcot egyesek ahelyett, hogy két mondattal vagy kattintással elejét vennék a felesleges felhajtásnak?

Csakugyan szeretnék a mélyére ásni ennek a jelenségnek, úgyhogy őszinte kíváncsisággal várom a véleményeteket, példáitokat, meglátásaitokat kommentben: fejtsük meg együtt ezt a különös szokást!

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/urbazon