–

„Szabad –e egy nőnek káromkodnia?”

Tette fel a kérdést a követőinek egy regényíró ismerősöm Facebookon, majd hozzátette: „Néha egy-egy női karakterem elereszt egy-egy csúnya szót, de miután leírom őket, azonnal ellenérzésem támad… ti mit gondoltok erről?” A rajongók pedig – bár alaposan megosztotta őket a kérdésfeltevés – többnyire úgy vélték: a feminin entitás és az úgymond „alpári” önkifejezés nem fér meg egymás mellett.

„Ha egy nő úgy káromkodik, mint egy kocsis, ne csodálkozzon, ha a férfiak nem veszik komolyan”, „egy lány ne használjon trágár szavakat, ha nem akarja, hogy közönségesnek könyveljék el”, „egy nőnek legyen tartása – ha barátnőkkel van, még belefér, de egy férfi oldalán viselkedjen kifinomultan”. Sztereotípiák, amelyekkel együtt nőttünk fel, meghatározzák és leírják társadalmunk működését, és ezzel együtt skarlátbetűket sütnek ránk, férfiakra is.

Zsenge kamaszkoromban, hosszú hajú, kissé feminin fiúként gyakran megkérdezték tőlem: „Te fiú vagy, vagy lány?”

Ilyenkor pedig bájos mosollyal azt feleltem: „Kisfiú vagyok” – enyhe öniróniával a hangomban. Tisztán emlékszem rá, amikor egy „vagány” sulitársam azt mondta nekem: „Miért nem válaszolod azt, hogy »fiú vagyok, bazdmeg!«, én pedig értelmezni sem tudtam a dolgot… A maszkulin léttel együtt kellene, hogy járjon: ha melegem van, akkor így kéne szólnom: „geci meleg van”, ha enni szeretnék, azt kellene mondanom: „kurvára éhes vagyok”, ha pedig ledőlnék pihenni, férfinyelven így kell kifejezzem magam: „kibaszottul álmos vagyok”?

Aztán felnőttem, és világossá vált számomra:

a genderkérdéseknek az égegyadta világon semmi köze ahhoz, hogy eleresztünk-e egy kellemes káromkodást vagy sem, ezt sokkal inkább a közeg, a hangulat, és a kontextus diktálja.

Ha újságíróként leültem beszélgetni Anne Hathaway-jel vagy Jake Gyllenhaallal, nyilván eszembe sem jutott azt mondani, hogy „yo bitch, the movie was fucking amazing”, ha viszont egy jó barát elmesél egy sztorit arról, hogy miközben parkolóhelyre vadászott, egy óvatlan pillanatban befordult elé egy kocsi, és lecsapott a placcra, amelyet kinézett magának, kiszalad belőlem egy „what the fuck, az anyja picsáját!”, és ugyanezt természetesnek találom egy nő szájából is.

Amire – szerintem – sem nőnek, sem férfinak nem jó használni a „csúnya szavaknak” nevezett jelzőket, az mások degradálása. 

Senkire se mondom, hogy „te faszkalap”, vagy „te hülye picsa”, de ezeknek valójában semmi köze a káromkodáshoz, hiszen azt sem mondom senkire, hogy „te ostoba”, „te senki”, mert egyszerűen nem hiszek mások sértegetésében. Ha azt akarom, hogy átmenjen az üzenet arról, hogy hogyan érzek, gondolkodom egy ember nem túl gerinces viselkedéséről, akkor értelmes beszélgetést kezdeményezek – ha pedig lekurvaanyáz, tudom, hogy nem érdemes folytatni a csevejt, hiszen, ha egy fekete lyukba energiát dobok, és azt várom, hogy feslő rózsa keljen ki belőle, az az én hülyeségem.

Ugyanakkor azt sosem bánom, ha valaki számára egy baráti viszonyba belefér, hogy egy könnyed beszélgetés és röhögcsélés közben szeretettel odaveti a másiknak: „de fasz vagy!”, ahogy az sem hoz ki a sodromból, ha valaki „LMBTQ- ember” helyett buzinak nevez, ha ez nem társul pejoratív sztereotípiákkal.

Mindezt elmesélve, azt hiszem, senkit sem fog meglepni, ha azt mondom: őszinte szívvel sajnálom a nőket, amiért olyan sokan úgy érzik, hogy elengedni egy büfit a párjuk mellett halálosan kínos. És még szomorúbbá tesz, hogy vannak lányok, akik inkább egész napos hasi görcsökkel küzdenek, mint hogy púzzanak egy szükségeset, az pedig egyenesen felfoghatatlan számomra, hogy miért, mikor, hogyan vált a kakilás mint tevékenység afféle szégyenletes tetté.

És bár mi, fiúk valamivel szerencsésebb helyzetben vagyunk – a tinikori fingó és böfögő versenyek, és az „akkorát kuláztam, hogy majdnem leszakadt a vécé” jellegű álmaszkulin kijelentések megtették a hatásukat –, a fent felsorolt, egyébként teljesen természetes létezését nem legitimizálták, sőt, még nagyobb szakadékot teremtettek:

a fiúk azért beszélgetnek bátran a bélmozgásaikról, mert ezzel is jelzik: „mi nem vagyunk olyan lepkefing-könnyedségű királykisasszonyok, mint a csajok, akik még pisilni is »csak« ülve tudnak”.

Mindannyiunkkal előfordult, hogy egy társaságban valaki elszellentette magát, az asztal körül pedig egyszeriben megfagyott a levegő, és mindenki egyszerre próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, aztán igyekezett olyan irányba terelni a beszélgetést, hogy kiderüljön: bizonyosan nem ő pukizott. Ahogyan azt is ismerjük, amikor váratlanul kitódul belőlünk egy vártnál hangosabb széllöket, és igazgatni kezdjük a székünket, igyekezvén megtéveszteni a körülöttünk ülőket: valójában a székláb és a padló találkozása felelős a gyanús zajért.

Nincs ember a földön, aki egy-két pohár prosecco vagy sör után ne érezné úgy: ha nem böffent egyet, léggömbként fog ellebegni, mégis úgy teszünk, mintha csuklottunk volna, sőt, még bocsánatot is kérünk.

És bár nem azt mondom, hogy minden létező társadalmi normát és elvárást elengedve fingjunk-büfögjünk kedvünkre bárhol és bármikor, azt igenis vallom, hiszem, sőt kérem, hogy ne csináljunk már olyan nagy ügyet abból, ha kibukik, aminek „jobb kint, mint bent”.

Őszinte leszek, nekem egyetlen kőbevésett szabályom van a témát illetően

Ha ingerenciát érzek arra, hogy elugorjak a mellékhelységre egy „kettesszámúra”, soha, semmilyen körülmények között nem tartom vissza, legyen moziban, színházban, szórakozóhelyen, okmányirodában, vagy bevásárlóközpontban… bárhol! Nem történhet meg, hogy végigszenvedek egy napot, csak mert „ha három percnél hosszabban maradok a mosdón, akkor mindenki tudni fogja, mit tettem”, vagy mert „pfuj-pfuj éttermi, kávézós meg benzinkutas vécé”. Sokkal jobban tisztelem a testem annál, hogy kitegyem efféle tortúrának.

  

Mit fognak gondolni rólam, ha elhagyom a vacsoraasztalt a telefonommal, mondjuk, hét percre? Hát valószínűleg azt, hogy… kaksiztam! Na és?! Gondoltak már rólam ennél sokkal rosszabb dolgokat, amelyek még csak igaznak sem bizonyultak – mit érdekel engem, ha valakit frusztrál, hogy idestova tizenhárom éve vegánként átlagban napi négyszer-nyolcszor ürítek. Néha egyenesen úgy érzem, mintha néhányan irigyek lennének rám, amiért nem szégyellem azt, amiben a világon semmi szégyellnivaló nincsen – csak azért, mert ők még mindig elhiszik: a szofisztikáltság mércéje az, hogy sosem láttatjuk másokkal:

mindannyian emberi lények vagyunk, és mint ilyenek, a testünk természetesen és egészségesen működik.

Néha korpásodik a fejbőrünk, néha pattanás nő az arcunkra, néha taknyos az orrunk, néha ásítunk és prüszkölünk

Izzad a hónunk alja, korog a gyomrunk, és ha a negyven fokban egész nap ugyanabban a cipőben flangáltunk, büdös lesz a lábunk. Máskor pedig nem az jut eszünkbe egy rózsaszínben úszó alkonyról, hogy „mily festői eme vízió, nemdebár kedvesem?”, hanem az, hogy „tedd már le azt a kurva telefont egy percre, nézd milyen ki-be-baszott szép a naplemente!” És ez mind rendben van!

Mert abszurd, hogy bár mindannyian ugyanazon megyünk keresztül nap mint nap, egymás elől rejtegetjük mindezt, és úgy csinálunk, mintha unikornisok lennénk, akik csillámport lélegeznek ki, parfümöt verejtékeznek, és szivárványt kakálnak. Legyünk már annyira jóban saját magunkkal, egymással, és úgy általában az egyébként sem mindig könnyű életünket ilyen nonszensz, sorsnyomorító, felesleges csacsiságokkal, vagyis ööö… még keresem a szót, ja, igen, meg is van: szarságokkal!  

 
Steiner Kristóf

Képek: Czabán Máté