„Amikor bemegyünk egy épületbe, általában azt hiszik, hogy takarítani jövünk” – Női brigád az építőiparban

–

Itt állok a Kodály köröndön a Hübner-udvar előtt. A pompás épületből most nem látszik szinte semmi, fel van állványozva, folynak a felújítási munkálatok. Átellenben a felújított, Kauser József által tervezett Vasutasház, ami néhány éve csúnyán leégett. Ezen is dolgozott az a három nő, akik miatt ma idejöttem, és akik „pókemberként” töltik itt mindennapjaikat fel-le mászva az épületek falán. Spitzner Dorka, Horváth Eszter és Langó Kriszta építőipari restaurátorok. Külön-külön csöppentek a szakmába, de már második alkalommal dolgoznak mindhárman együtt hosszú távú projekten.

A kánikulai napok egyikén találkozunk, úgyhogy a földszinti gangon ülünk le beszélgetni. Itt még hűvös van, és viszonylagos csend, bár idehallatszanak a szomszédban és a fejünk felett zajló munkálatok zajai és zörejei: kalapálás, flexelés, csiszolás.

Tudom, hogy tök közhelyes, de ahogy megjelennek, rögtön ilyenek jutnak eszembe, hogy „a három grácia” meg „Charlie angyalai”. Aztán a beszélgetés során hamar kiderül, hogy három egészen különböző személyiségről van szó, mégis remekül kiegészítik egymást, és szuper csapatot alkotnak.

Művészekből melósok

A csajok elsősorban műemléképületek felújításán dolgoznak, azon belül (illetve kívül) pedig a külső homlokzatokon. Főleg kő és gipszszobrászati elemeket tisztítanak, javítanak, cserélnek és állítanak helyre.

Eszter a legfiatalabb hármójuk közül, 27 éves, de a többiek elmondása szerint ő a szigorú adminisztráló, aki feladatának tekinti, hogy mindig minden korrekt módon folyjon, minden „le legyen papírozva”. Határozott és magabiztos személyiség. Ez abból is kiderül, hogy amikor faggatni kezdem őket, ő az első, aki magához ragadja a szót. Plasztikai ábrázolás szakon végzett, tulajdonképpen szobrász, és egy dekoratőri iskolát is elvégzett.

Dorka a matekos és könyvelő, ő a csapat szervezője is. A többiek jellemzése alapján a „macskaszemű”, eredetileg fotóművész. 

„Én meg a segédmunkás vagyok” – nevet Kriszta. Úgy tűnik ő az örök vidám a csapatban, és bár nem vagyok híve annak, hogy túl nagy figyelmet szenteljünk az emberek külsejének, mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogy olyan, mintha épp egy magazin címlapjáról ugrott volna le. Kriszta papírjai szerint fogtechnikus, de sosem dolgozott a szakmában. Divat és stílustervezőként végzett, létre is hozta a saját márkáját, ékszertervezéssel foglalkozott korábban.

De hogy kerül három művészember az állványra?

„Minden vállalkozó életében előfordul, hogy nem fut annyira a szekér, nincs elég megrendelés. Nekem három éve volt egy mélyrepülés, akkor kezdtem más lehetőségek után kutatni. Ugyanis elég parázós típus vagyok” – mondja Kriszta, aki ehhez képest két hét alatt tervezte újra az életét. Egy hirdetésben akadt a díszítőszobrász, restaurátor állásra. Jelentkezett, a próbanap után fel is vették, másnap már küldték is az állványra.   

Dorka és Eszter már korábban is ismerték egymást, mindketten a Kaposvári Egyetemre jártak, később, amikor Budapestre kerültek, lakótársak is voltak.

Dorka a fotográfus szak elvégzését követően adott egy esélyt az alkalmazott fotónak, dolgozott asszisztensként egy divatfotós mellett, de hamar rájött, hogy ez nem az ő világa. A szakma egyébként is telített, sok a „lelkes amatőr”, az influenszerkultúra pedig betette a kaput.  

„A fotó mint művészeti ág volt az, amit a suliban is űztünk, és ami engem érdekelt. És amiből elég nehéz megélni, de nem is feltétlenül akartam a szakmában dolgozni. Miután vége lett az egyetemnek, találtam egy restaurátor munkalehetőséget a Párisi udvarban. Kiderült, hogy ez nekem való, hiszen mégiscsak kapcsolódik a művészethez, de mégsem egy mindennapi tevékenység” – és habár kicsit döcögősen indult, de aztán az egyik munka hozta a másikat.

„Abszolút nem voltak terveim a szobrászattal kapcsolatban, csak jól rajzoltam, ezért a szüleim úgy gondolták, hogy érdemes lenne művészeti iskolában továbbtanulnom. Aztán időközben megszerettem a szobrászatot, de úgy éreztem, inkább valami alkalmazott művészeti munka kellene.

Ezért is mentem el dekoratőrnek, menet közben pedig beleszerettem az épületekbe. Az a helyzet, hogy szobor vagy festmény számomra még nem okozott olyan katarzist, mint egy épület vagy a terek” – mondja Eszter.

Erre a másik két lány is csillogó szemmel, lelkesen bólogatni kezd, le sem tagadhatnák, hogy imádják a munkájukat.

„Épp a múlt héten voltam Esztergomban, és elmentem megnézni a Bazilikát. Merthogy Dorkával mi anno dolgoztunk a rekonstrukcióján. A felújítás óta először láttam, úgy, hogy nem volt előtte állványzat. Majdnem elsírtam magam” – mondja Kriszta, aki szerint ez az egyik legjobb élmény ebben a munkában, hisz maradandót alkotnak.

Receptek és keverőgépek

A munkához fontos az alapvető kézügyesség, és nem árt, ha van az embernek művészi vénája. De igazán menet közben, a terepen lehet kitanulni a szakmát.

Minden műemléképület felújításánál van egy restaurátor szakértő, aki elkészíti a restaurálási tervet, és aki ajánlásokat tesz, hogy milyen anyagokkal, hogyan kell dolgozni. Ezeket az utasításokat a lányok is megkapják írásban. Az anyagok elkészítéséhez a gyártók receptet adnak a termékeikhez, ami alapján könnyedén ki tudják keverni a szükséges alapanyagokat. Persze itt is gyakorlat teszi a mestert, érezni kell a nüansznyi különbségeket az anyag állagában, kitapasztalni a speciális fogásokat, amitől hatékonyabbá válik a munka. 

„Van például keverőgépünk is” – mondja Kriszta, amikor a felszerelésről kérdezem őket. Mint mesélik, eleinte az apuka, nagypapa otthon fellelhető szerszámkészletét használták, tönkre is tettek néhányat, mire megtanulták a helyes használatukat, de ma már saját eszközparkjuk van.

Fő munkaeszközük a lanzetta, de jól bánnak az ütvefúróval és a flexszel is. Általában a díszítőelemekkel pepecselnek, de ha kell betont is kevernek vagy burkolnak.

Igazi független nők, szabadúszóként dolgoznak

Általában adott projektet, egy-egy épületrészt vállalnak el, amivel meghatározott határidőre kell végezniük. Vagyis az idejüket maguk osztják be, de nem engedik el magukat, tartják a heti ötnapos munkahetet, és ledolgozzák a napi nyolc–kilenc órát. Ez alól csak az olyan napok jelenthetnek kivételt, amikor nem megfelelőek a körülmények. Mivel kültéren dolgoznak, eléggé ki vannak téve az időjárás viszontagságainak. Múlt héten például a kánikula miatt nem lehetett megmaradni az állványon, ki is hagytak két napot, illetve télen is volt néhány nap, amikor olyan durva mínuszok röpködtek, hogy még az alapanyag is kezelhetetlenné vált.

„Idén még áprilisban is nagyon hideg volt. Nagykabátban kellett dolgoznunk. A fal ontotta magából a hideget” – meséli Kriszta.

Amiatt nem aggódnak, hogy vajon lesz-e újabb megbízás. Általában kézről kézre adják őket, sok ember ismeri már a munkájukat. Még be sem fejeződik az egyik projekt, már várja őket a következő helyszín, vagy egymást ajánlják be egy-egy munkára. Úgy vélik, ha csak nem jön valami világgazdasági krach, akkor a következő évekre biztosítva lesz a megélhetésük.

Vannak rajtuk kívül más nők is a szakmában, méghozzá egyre többen, de tény, hogy még mindig nem jellemző, és éppen ezért keltenek mindenhol nagy feltűnést.

„Igazából építkezése válogatja” – mondja Dorka – „Van, ahol az első perctől kényelmesen érezzük magunkat, és persze van, ahol állandóan érezzük a ránk irányuló figyelmet. De tény, hogy általában mindenhol meglepetést okozunk. Az egyik építkezésen egy ott dolgozó bácsika egyenesen felkiáltott, hogy »hát itt már nők is dolgoznak?«”

„Amikor bemegyünk egy épületbe, általában azt hiszik, hogy takarítani jövünk” – teszi hozzá Eszter.

„És aztán kéthetente megkérdezik tőlünk, hogy van ehhez türelmünk?” – nevet Kriszta.

Erre megint mindenki bólogat. Hogy bizony, talán ez az egyik különleges képesség, amire szükség van ebben a szakmában: a mérhetetlen türelem. Ugyanis megesik, hogy hetekig ülnek egy falfelület előtt, és kaparásszák a dekorációt.

„Minden munka olyan, hogy eleinte nagyon izgatott vagy, hiszen nincs két ugyanolyan feladat, mindig van valami újdonság. Akkor azt csinálod-csinálod, majd jönnek a nehézségek, eleinte még az is tök jó, mert megint megugrasz egy szintet, megint megoldasz egy problémát, amivel korábban még nem találkoztál. Aztán a végén, amikor már csak az utolsó simítások vannak, akkor már mindig utálja az ember, és menne tovább egy másik épületre” – mondja Eszter.

Arról, hogy meddig tervezik ezt a fajta munkát végezni, megoszlanak a vélemények. Kriszta még néhány évet ad neki, aztán ő már inkább a családalapításban gondolkodna, gyerek mellett pedig szerinte nem lehet ilyen kemény fizikai munkát csinálni napi szinten.  

Dorka még nem gondolkodott ezen, Eszter viszont rávágja: 40–45 éves koráig. De ő most még nem foglalkozik azzal, hogy mi lesz utána. 

„Most még több, még keményebb fizikai munkát szeretnék, és még izgalmasabb kihívásokat keresek. Bár azon is gondolkodtam, hogy átképzem majd magam valami 3D- technikára, hogy ha lesérülök, vagy valami történik velem, akkor is tudjak dolgozni” – mondja Eszter, aki nemrég végzett egy alpintechnika képzést, így neki hamarosan állványra sem lesz szüksége, elég lesz tényleg csak néhány biztosítókötél, és azon lógva fog dolgozni.

Mondom én, hogy pókemberek.

Jó a cipőd, hol vetted?

Ezek után jön a már említett jelenet. Felmegyünk az irodába, ott a fejembe nyomnak egy sapkát, illetve csak én hívom folyton annak, ők jót mulatnak is rajtam emiatt, ez ugyanis a munkavédelmi sisak, más néven a kobak, és felmegyünk a tetőre. Igazából csak ekkor fogom fel, amit már mondtak, hogy ők a külső homlokzaton dolgoznak, ha fotókat szeretnék készíteni, oda kellene kijutnom. Visszafordulunk, alulról közelítjük meg a munkaállomást. Felmászunk az állványra, az egyik ablakhoz, amin nemrég dolgoztak. Hamar megszokom a magasságot.

„Igen, ez egyébként tanulható” – mondják ők. Kriszta például az első munkanap után majdnem felmondott anno a magasság miatt, ma már csak egy kicsit zavarja, ha viharos szél rázza alatta a fémszerkezetet. Legrosszabb esetben négykézláb mászkál.

Miközben fotózok, fél füllel hallom, ahogy a csajok a háttérben beszélgetnek… a cipőikről. 

„Tök jó a színe” – dicséri meg az egyik a másik lábbelijét, majd megvitatják, hogy hol vette.

Odanézek, és jót nevetünk azon, hogy tulajdonképpen két poros acélbetétes munkavédelmi bakancsról beszélnek. A cipő egyébként kardinális kérdés, igazi öröm, ha találnak egy kényelmeset, ami méretben is passzol. Általában nem kapható a 38-as méret. A ruhaválasztásnál is a praktikusság az elsődleges szempont: olyan legyen, amit nem sajnálnak összekoszolni, és ami könnyen tisztítható.

„Próbáltunk már igazi munkaruhában dolgozni, egyre több ilyet gyártanak nőknek is, főleg külföldön, de nem kényelmesek. Mindig rájövünk, hogy ez a legjobb: a régi kinyúlt póló” – avat be Eszter.

És ha már a por, ez a másik az időjárás mellett, ami eléggé megkínozza őket. Belemegy a ruhába, a hajukba, kiszárad és kisebesedik tőle a bőrük. Na meg úgy általában az a diszkomfortérzet, amivel az ilyesfajta munka jár:  

„A nap nagy részében koszos vagy és izzadt, nem érzed magad igazán nőnek.”

„Kimegyünk az utcára, és mindenki szép, csinos és jólöltözött.”

„Te meg próbálsz valahogy kompenzálni. Kisminkeled magad, amikor lemész hétvégén a boltba.”

Miután végzünk, lemászunk az állványról, a csajok elkísérnek egy darabon. Búcsúzáskor összeöklözünk. Én megyek tovább, ők beugranak a dohányboltba, dobnak egy jó erős feketét. Ahogy az a melósokhoz illik.   

Iliás-Nagy Katalin

 A képek a szerző tulajdonában vannak