Drukkolni szabad! Drukkolni szabad?

–

Tavaly 220 km/órás sebességgel csapódott a védőkorlátba a Haas csapat francia versenyzője Bahreinben, és huszonnyolc másodpercig ült a kettészakadt, lángokkal borított kocsiban. Huszonnyolc másodperc a tűzben… A hatalmas lángokkal égő járműhöz azonnal odarohant a mentőegység, de az első pillanatokban senki nem tudta megközelíteni a balesetet. Aztán feltűnt a harmincnégy éves pilóta, Romain Grosjean, miközben kikászálódik a tűzből. Mintha egy Terminátor-film képkockáit láttam volna kaszkadőrök nélkül. Irtózatos sport, rettenetes száguldás, a technika csodálatossága, a mérnöki agyak játéka és a veszély, amely az elmúlt évtizedek alatt jócskán csökkent – mindez benne volt a tavalyi jelenetben, ami örökre bevésődött a Forma–1 rajongóinak emlékezetébe. 

Ez a pár képkocka járt a fejemben, amikor életemben talán harmadjára ültem le meccset nézni az idei Eb-n, és láttam, ahogy sípcsonton rúgják az egyiket, aki teátrális mozdulatokkal esik a földre. Jó, fáj, ha sípcsonton rúgnak, de hol van ez ahhoz képest, amikor épp tűzben égsz, gondoltam. „A hős pilótának szeme se rebbent, ezek meg itt komédiáznak” – hangzott az ítéletem, figyelmen kívül hagyva, mennyi focista hal meg a pályán a nyomás miatt.

A foci nem csak foci, szurkolni nem lehet csak úgy. A zászlók sem csak zászlók, a címerek sem címerek csupán. 

Brutális szétszakadás van, és mindenhonnan megmondják, hogyan kellene szurkolnunk, kiben és miben kéne hinnünk, milyen jeleket kellene magunkra festenünk, és ha az egyiket megteszed, az automatikusan kizárja a másikat. 

„Olcsó liberális agitátor” vagyok, ha szivárványos zászlóval drukkolok a magyaroknak, „menjek a picsába, ha egyáltalán meccset nézek” – mondják a többiek. 

Minden fehér vagy fekete, közben pedig pont hogy semmi sem az. 

A magyar–portugál meccs napján kimentem vonulni. Meg akartam nézni, milyen, mert érdekelt. A fekete ruhás szurkolók félelmetesek voltak, a többiek pedig csak simán drukkerek. Amikor kiposztoltam, hogy „Jöttök nézni a magyar–portugált?”, valóságos össztűz zúdult rám, hogy minek nézek focit épp azon a napon, amikor megszavazták a pedofiltörvényt.

És persze mindig azoknak van igazuk, akiknek jobban lehet tapsolni az adott szituációban. 

Pontosan tudom én is, hogyan kell sok lájkot hozó posztot írni a közönségemnek, de úgy látszik, mégsem lehet ez árnyaltabb, még a saját közegemben sem.

Én is mérhetetlen dühöt éreztem, amikor három hónappal ezelőtt, a karanténos két hetem alatt, a hazánkba érkező focisták miatt arrébb rakták az autómat. Ordítva üvöltöttem az utcán. Az anyám közben lélegeztetőgépen volt a kórházban, ahol később meg is halt, a halálozási adatok pedig a plafont verdesték. 

Az én barátaim is ott güriztek a frontvonalban, mentek tönkre művészként, vendéglátósként a Covid miatt, vagy vállaltak megalázó munkát.

Én sem értem, hova kell még stadion, miért áldoz ennyit a kormány erre a sportra, miért vannak ők túlfizetve, míg az egészségügyi dolgozók kikutyapicsázva, és az egész társadalmunk végtelenül kiszipolyozott és a lehetetlenségig megosztott lett azzal, hogy egyesek megpróbálnak mindent feketére és fehérre festeni.  

Azt sem értem, mit csodálkozom ezen, miközben csak egy élménybeszámolót akartam írni arról, milyen volt megnézni három magyar meccset, csak azért, mert akit szeretek, az szereti a focit, és őszintén drukkol, és egyébként egy kicsit engem is érdekel. 

De a szurkolás nem csak szurkolás. Mert itt nem lehet kimenni szivárványos zászlóval a stadionba, mert nem érezheted magad biztonságban.

Speciel akkor is furán éreztem magam, amikor magyar zászlóval posztoltam képet magamról. Vagy amikor kiraktam a magyar gólnál ünneplő tömeget, és megkaptam a liberális ismerőseimtől, hogy micsoda barmok ezek, minek örülnek, amikor az egészségügy haldoklik. 

Hát elmondom nektek, haldoklunk mi is a kurva eszméinkkel együtt, amikben annyira hiszünk. Hogy a körmünk szakadtáig gondoljuk azt, hogy csak nekünk lehet igazunk, hogy a másik oldal aljas, és hogy egyáltalán: csakis különféle oldalak léteznek, amik között nincs átjárás.

Szurkolni pedig euforikus érzés. Én ezt eddig csak a Forma–1-es futamok alatt éltem át, mert a családom ezeket nézte gyerekkoromtól fogva – nálunk focit senki nem nézett, így csak annyit értettem és éreztem belőle, hogy sok férfi kergeti ugyanazt a labdát, és érthetetlen szabályok szerint rugdossák. Pedig ha valami ugyanaz az eufória, akkor az a drukkolás élménye. Hogy nyer az, akivel ugyanabba az országba születtél, aki ugyanolyan nemzetiségű, mint te.

Még akkor is, ha a másik csapat kapusának ocsmányságokat kiabál egy magyar ultra.
Még akkor is, ha leköpdösik azokat, akik szivárványzászlót lobogtatnak.
Még akkor is, ha libsi provokátornak gondolnak.
Még akkor is, ha az elfogadást hirdető barátaid nem tudják elfogadni, hogy focit néztél.
Még akkor is, ha arrébb viszik a kocsidat a focisták busza miatt, és elfelejtik jelezni, hogy hová.
Még akkor is, ha te is érzed néha a gyűlöletet, annak ellenére, hogy folyamatosan az elfogadást hirdeted.
Még akkor is, ha azt gondolod, a tiéd az jogos.
Még akkor is, ha a politikai szereplők ezt az egészet felhasználják a saját céljaikra.

Igazából nem lettem focidrukker, nem fogom őrjöngve várni az Eb-döntőt, de a magyar csapatnak szurkolni fogok. Ebben a végtelenül megosztott, szétszakított, gyűlölködő, elszomorító közegben. 

Jöhet a kő!

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Dmytro Aksonov