-

Jegeces iszonyat

Ha az ember egy adott helyzetben többször is rosszul jár, akkor már pusztán a gondolata elég annak a bizonyos dolognak ahhoz, hogy érezze, a végtagjai kihűlnek, a gerincén jeges borzongás fut végig, és ő maga megmozdulni sem bír. Így voltam én a kutyákkal: a pinduri ölebekkel, a kistestűekkel, a nagytestűekkel, a közepes méretűekkel, a drótszőrű fajtákkal, a simaszőrűekkel, a félhosszú szőrűekkel, a hosszú szőrűekkel és a szőrtelenekkel egyaránt.

A kutya fogalma és a jegeces iszonyat számomra egyazon érzéssel járt.

Egy elmélázott lépés

Ennek a félelemnek a története több mint négy évtizedes. A kisváros főterén kezdődött. Miközben egyik kezemmel édesapámba kapaszkodtam, és közben a másik kezem körmeit rágtam elmélázva, ráléptem egy kutya lábára. Hogy melyikre a négy közül, arra végképp nem emlékszem, csak arra, hogy az a kistestű tarka kutya a csuklómba harapott. Egészen kicsike lehettem, ha ez a művelet nem okozott számára nehézséget. Nagyon fájt. Először nem, az igaz, először csak a döbbenet volt, aztán kirajzolódtak a fognyomok, aztán jött az a bizonyos égető, szúró érzés. És a félelem: ha a kutya ilyen fájdalmat és ijedelmet tud okozni, jó lesz távol maradni tőle.

Az arcomba bámuló szempár

A második bénító élmény körülbelül rá három évre esett meg, egy családi kiránduláskor. Ha nem láttam kutyákat a környéken, akkor vakmerőségem nem ismert határokat. Így esett meg, hogy bátran bemásztam egy szalmafedeles kalyibába. A kis viskó azonban nem volt üres. A benne tanyázó kutya – mérete, termete és gyorsasága alapján – leginkább az európai barnamedvékkel mutatott rokonságot. A szüleim és a velünk kiránduló barátaink mindezt a hídról nézték végig, fentről tekintve le ránk. Máig nem értem, hogy voltam képes olyan gyorsan reagálni. A kutya valószínűleg aludt, amikor váratlanul megleptem. Már csak a közvetlenül az arcomba bámuló szempárra eszméltem fel, és a sürgető agyi parancsnak engedelmeskedtem: ki innen! Megpördültem a tengelyem körül, és mint az a bizonyos vessző, amit az íjjal kilőnek, dobbantottam, és ellöktem magam a talajtól. A kutya abban a pillanatban utánam.

Ha nem lett volna láncra verve, akkor most nem mesélhetném el ezt a történetet. Szélesre tátott szája finoman horzsolta hátsómat, szerencsére csak a nadrágomat.

A rettegés

Ettől kezdve már nem féltem a kutyáktól, hanem egyenesen rettegtem tőlük. Ha egy távoli vakkantást hallottam, olyan apróra összehúztam magam, mintha abban reménykednék, így sikerül láthatatlanná válnom. Sajnos nem kerülhettem el a velük való gyakori összefutást. Mindennap szembe találtam magam Porcza bácsi – a zörgő kocsijával naponta tejet szállító tejesember – kísérőivel, a  két dühös, foltos tacskóval. Vicsorogtak rám, biztosan érezték a félelmemet, és ettől vérszemet kaptak, mindig megkergettek, amikor észrevettek.

Annyira gyorsan szaladtam előlük, hogy azt hittem, szétrobban a szívem. Abban az időben rövidtávfutóként én voltam az osztályban a legjobb, úgy sprinteltem mint a gepárdok elől menekülő antilop.

Később Muki kutya keserítette meg az életemet, a sunyi, rövid lábú, kövér kóbor kutya. Már-már az volt a rögeszmém: Muki kutya azért van e világon, hogy kilesse, mikor merészkedem az utcára, és a fedezékéből röfögve előtörjön – mert nem ugatott, hanem a vaddisznókhoz hasonlóan zihálva fújtatott. Aztán egyszer csak eltűnt Muki kutya. Hónapokig leskelődtem még, mielőtt kiléptem az ajtón, de többé nem mutatkozott.

Ralf győzött

Már éppen kezdtem megszokni az ebmentes életemet, amikor a családom többi tagja úgy döntött, kutyát veszünk. Ralf héthetesen került hozzánk. Gyönyörű kék szemű, szürke pitbull-amstaff kölyök volt, mindössze három kiló bűbáj. Mindenki szerette, csodálta. Túlzottan eleven volt, ezért elkerítettük a területét egy hatalmas kartondobozzal. Nagyon hamar fölborította, és izgatott farokcsóválással már ott kavincolt mellettünk.

Imádta bekapni az ujjainkat, és gyöngéden majszolgatni, de erről hamar leszoktattuk, előrelátóan gondolva a későbbi száj méretére és a maradó fogainak nagyságára.

Arról is meg kellett győznünk, hogy számunkra nem a legjobb móka, ha azonnal követni kezdi a lábunkat, amint eltávolodunk tőle, és a bokánk tapintatos harapdálása sem a legkellemesebb érzés.

kis

Ralf hiába volt kicsi és szeretnivaló, én annyira féltem tőle, nem mertem vele kettesben maradni. Ha mégis úgy adódott, akkor az ágyra ültem, egészen behúzódtam a fal mellé, ő meg vígan szökdécselt, mellső mancsait föltette ugyan az ágyra, de fölugrani nem tudott. Én pedig abban reménykedtem, hogy ez soha nem fog sikerülni neki. Két nap elteltével már ott ugrándozott mellettünk az ágyon. A legfőbb félelmem forrása egyszer csak megnyalta az arcomat. Olyan váratlanul ért, elfelejtettem félni, a tekintete annyira kedves és hálás volt, nyoma sem látszott benne gyilkos indulatnak vagy agressziónak. Simogatni kezdtem, a hátára hengeredett, egészen elernyedt a teste, én meg a mellkasán lévő fehér frakk mellényszerű foltot cirógattam.

Soha nem hittem volna, hogy az ebektől való rettegésem megszüntetője éppen a világ egyik legveszélyesebb fajtájú kutyája lesz.

Amíg háromkilós volt, féltem tőle, most már, hogy harminchat kilót nyom, ölelem. Ne hagyjuk, hogy a félelmeink eluralkodjanak rajtunk. Addig  merészkedjünk közel hozzájuk, amíg elenyésző a súlyuk.

 

Dr. Gyéresi Júlia

A képek a szerző tulajdonában vannak.