–

Van a filmek befogadásának egy egészen primer szintje: tetszik vagy nem tetszik. Bevonódsz, utazol, száguldasz vagy éppen lebegsz vele – vagy ellenkezőleg: unatkozol, vakarózol, izegsz-mozogsz a székben. Ez persze függ a személyes ízlésedtől, az érdeklődésedtől és a pillanatnyi állapotodtól is, majdnem annyira, mint a film minőségétől. De minden ellenkező híreszteléssel ellentétben azért a tehetség és az alapos munka mindig képes arra, hogy magával ragadjon. 

Hímezek-hámozok, mert nem könnyű kimondani: az Űrpikniknek alig vártam a végét. Ráadásul az a fajta film volt, ami a tehetségében bízik. Arra alapoz, hogy annyira tehetséges munka, olyan eredeti, hogy lehet akármilyen elszállt és agyament, a frissessége majd belopja magát a néző szívébe. Rossz hírem van: se nem olyan eredeti, se nem olyan tehetséges. Viszont éppen ettől a disszonanciától (ami az önképe és a valós megjelenése között feszül) rendkívül irritáló.

Nem ez az első sci-fi, amit retrokörnyezetbe helyeztek – lásd még Lajkó – Cigány az űrben vagy Drakulics elvtárs, ha az utóbbi inkább fantasybe oltotta is a retró feelinget. Szintén közös vonás az említett filmekkel, hogy abszurd humorba csomagolja a földönkívüli vagy emberfeletti világgal fantáziáló történetet, és egy különc figurát tesz meg hősnek. És mellé még sok másik különc figurát vonultat fel.

Lesújtó képet akar festeni arról a rendszerről, amibe beleszülettünk és bele vagyunk kényszerítve, és azt sugallja: éppen az a normális, aki kilóg belőle, akit abnormálisnak bélyegeznek.

Végül mindegyik próbálkozik valami szerelmi szállal is: óvatosan, nehezen vállalt érzelmekkel.

Az Űrpiknik ezek közül sajnos a gyengébb változat. Jóval kevesebb pénzből is készült, de nem ezért fáj – a kudarcát nem lehet az alacsony költségvetésre fogni, mert abban egyébként tehetséges volt, hogy ezt leplezze. A hiba valószínűleg ott van, hogy nem szól semmiről – miközben borzasztó intenzív cselekményt vonultat fel, látszólag mindig történik valami. 

Csak valójában nem történik semmi. Semmi, amivel együtt lehetne érezni, vagy amin érdemes lenne elgondolkodni. 

Azért elmesélem: Panni, a főhősnőnk (Walters Lili), egyetemista, akinek gyerekkora óta fixa ideája, hogy az űrben van élet, és fel lehet venni vele a kapcsolatot. Mivel meghalt az apja, az ő hátramaradt táskarádióját fetisizálva egy jelküldő berendezést eszkábál, és azzal hívogatja, csalogatja ide más bolygók lakóit. Nyilván eredménytelenül – egészen addig, míg egyszer csak mégis megjelenik valaki (az emberre meglepően hasonlító teremtmény, akinek épp csak a frizurája furi), és azt állítja magáról: a jelre érkezett. (Őt Takács Zalán alakítja.) Mivel pedig a jel egy Zalatnay Sarolta-számba volt csomagolva, a Péternek elkeresztelt alien mindjárt Cinit is szeretné megismerni, sőt, mivel biztos információja van arról, hogy a Földet el fogják pusztítani, Cinit ki is mentené az apokalipszisből. Panni segíthet neki, ha akar, de ha nem, akkor is árnyékként fogja követni. 

Panni egyébként súlyos depresszióval küszködik, ami egyrészt halálvágyban, másrészt agresszív kommunikációban manifesztálódik, tehát mindenkit ellök magától – ez benne a szexi.

Persze akad olyan fiú, akinek épp így tetszik (Lengyel Benjámin), mint ahogy lányok is vannak (nem kevesen), akik direkt a faszfejekre buknak. Miközben Panni menekül a szerelem elől, az űrlény pedig az üldözője elől (akit ráküldtek az idegen bolygóról, és akit Árpa Attila alakít), meg kéne találni Cinit, jó lenne megmenteni a Földet, és Panninak az anyjával való terhelt viszonyát sem ártana rendeznie. Ezek együttesen talán megtanítanák Panninak, hogy az élet szép, és érdemes élvezni. 

Szóval csupán csak ennyi történik a másfél órás filmben, és lám, mégis tud unalmas lenni. Sokat töprengtem én is, vajon miért. Hiszen amellett, hogy a film egy abszurd humorú, retro sci-fi akar lenni, ott van benne egy fejlődéstörténet (lehetősége) is, ami már biztató, hiszen így van minek/kinek drukkolni.

A gond az, hogy itt meg akarták úszni a fejlődéshez szükséges áttörést. 

Elmondom konkrétan, de mivel ez már spoiler, aki fél tőle, az ugorjon. Panni a film egy pontján konkrétan öngyilkos próbál lenni: leugrik egy hídról. A ruhája azonban beakad egy kiszögellésbe, és olyan erős anyagból szőtték, hogy megtartja őt. Ekkor rájön, hogy talán mégis inkább élni szeretne, és a csizmájából előkapott telefonnal magához rendeli a fiút, aki a csillagokat is lehozná érte az égből. Vicces-cinikus beszélgetést folytat vele, majd snitt: a következő képben már együtt ücsörögnek meglepetten a híd lábánál: Panni megmenekült.

Vagyis: csak a lényeg maradt ki. Az a pillanat, amikor Panni valóban szembesül az élete végességével, valóban megijed tőle, valóban küzdeni kezd, és sikerül, megmentik, fellélegezhet. És onnantól másképp folytatja. Drasztikusan másképp – immár érzelmekkel, amiktől nem menekül többé.

Mert legyen egy film bármilyen abszurd vígjáték, azért tétje kellene hogy legyen. Csak akkor nyújt élményt. Csak akkor mozdít meg bennünk valamit. Ebből a filmből pedig ezt kispórolták. Megúszták. Nem mutatták meg, ahogy felszakadnak az érzelmek.

Nem mutatták meg, hogy az életért küzdeni kell. Nem mutatták meg, hogy egyszeriben milyen értékes tud lenni. És ezzel elvesztettek minket. 

Úgyhogy minden más, amit viszont nyújtottak – az egységes látványvilág, az ügyes trükkök, a poénok, a (tényleg eredeti) zenei aláfestés, és Zalatnay Cini személyesen –, súlytalan maradt. Sok hűhó semmiért. 

Sajnálom, mert az első film nagy dolog, nagy lépés, és nyilvánvaló, hogy nagy izgalom és lelkesedés hajtja. Olyan jó volna valami nagyot dobni, igaz? Valami maradandót alkotni. Csak ahhoz a bőrötöket kell a vásárra vinni, valódi kockázatot kell vállalni, nem csak a felszínen a stíluselemekkel. Nem mindent elviccelni, hanem valami igazit is adni bele (jóval többet, mint ami itt az anya-lánya viszonyban megjelent). Walters Lilinek pedig ez volt az utolsó dobása lökött csajként. Ha még egyszer megjátssza, azzal lehúzhatja a rolót. Mert így lassan az ő arca is összeforr az elmaszatolt, elbohóckodott lázadással – végső soron tehát: a gyávasággal. 

Gyárfás Dorka
Képek: Mozinet